Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-26 / 48. szám, szerda

1992. FEBRUÁR 26. ÚJ szól RIPORT - INTERJÚ 6 AZ ÉJSZAKA LEPLE ALATT Októberben irodát nyitott Bécsben a TNT, a világ egyik legnagyobb közle­kedési-fuvarozási vállalatcsoportja. Szinte valamennyi országban jelen van, Információs rendszere mindegyik föld­részt behálózza, miközben 75 ezer dol­gozó, 400 repülőgép, 30 ezer közúti jármű és külön tengeri flotta áll rendel­kezésére. Bécsben azért vetette meg a lábát, hogy Innen terjeszkedjen Közép­és Kelet-Európa felé. Budapesten azonban már korábban is volt képvise­lete, ahonnan a tsehszlovák piacot cé­lozta meg. Elképzeléseikről Odor Ta­mást, a TNT kelet-európai képviselőjét kérdeztem. • Találkozhatunk-e már Csehszlováki­ában szolgáltatásaikkal? - Sajnos, túl sokat erről még nem tu­dok mondani. Egy dolgot azonban még­iscsak megemlíthetek: nemzetközi légi expressz hálózatunk gyakorlatilag önök­nél is működik, egy alvállalkozó a TEN EXPRESS közvetítésével. Ennek lénye­ge, hogy nürnbergi átrakóponttal adjuk át " a Csehszlovákiába irányuló nemzetközi küldeményeket, ugyanakkor az itt össze­gyűjtött árut ugyanezen a repülőtéren ve­szi át a TNT a nemzetközi hálózatba. A TEN EXPRESSNEK13 csehszlovákiai vá­rosban van összeköttetése, így mind­egyikben tudjuk bonyolítani a TNT által meghirdetett másnapi szolgáltatást. - Hogy mit takar ez a fogalom? Voltakép­pen azt, hogy az éjszaka leple alatt elszál­lítunk bármit az ország egyik pontjáról a másikra, függetlenül attól, milyen távol­ságról van szó. Magyarországon egy esz­tendő alatt kiépítettük ennek belföldi háló­zatát, Csehszlovákiában ugyanezt sze­retnénk, ehhez keresünk megfelelő pa,t nereket. • A bécsi közép-európai iroda meg­nyitása mennyire befolyásolja csehszlová­kiai terjeszkedésüket? - Jelentősen. Tevékenységünk dina­mikusabbá válik, hisz az igény oldal fel­mérésében többcsatornás információs rendszer alakult így ki. Az irodanyitás mindenképpen felgyorsította elképzelé­seink megvalósítását. • Csehszlovákiai együttműködésük a Budapest-Prága vagy a Budapest-Po­zsony tengelyen keresztül, esetleg bécsi irányítással történik? - Napi kapcsolatról van szó. Közpon­tunk Bécsben működik, kollégám és én viszont Budapesten dolgozunk. Az ő fela­data a csehszlovákiai contract logisztikai koncepció (a vállalatcsoport által felkínált áruszállítási rendszer, amelyet az igé­nyeknek megfelelően dolgoznak ki és a készletszintek leszorítását eredményezi a gyártási folyamatot megelőző és követő fázisban - a szerző megj.) kimunkálása, míg az igény szerint felmerülő infrastruk­turális feltételek megteremtése rám tarto­zik. Ugyanakkor fontosnak tartanánk egy Budapest-Pozsony-Prága tengely kialakí­tását is, hiszen nagyon sok olyan termék van, amelyet Magyarországon gyártanak és Csehszlovákiában kellene teríteni, vagy éppen fordítva. Erre a legjobban a TNT struktúrája alkalmas, mert nekünk van olyan hálózatunk Magyarországon ­és ilyet akarnánk Csehszlovákiában is ki­építeni - amelyre bármelyik magyaror­szági vállalat rábízhatja a tőlünk történő kiszállítást Csehszlovákiába, ahol az árut átadjuk ottani partnerünknek, s ő teríti to­vább az országban. Ellenkező irányban meg úgy történne mindez, hogy a cseh­szlovák termékeket Pozsonyban ven­nénk át partnerünktől, bevinnénk köz­ponti depónkba Budapestre, és onnan másnap szállítanánk szét a megrendelés színhelyére. Ám éz még nem minden. Eb­ben a térségben tágabb értelemben gon­dolkodunk, és az áruutaztatásba szeret­nénk a trieszti tengeri kikötőbázist is be­kapcsolni, meghatározó szerepet szánva benne Ausztriának, Magyarországnak és Csehszlovákiának. • Ha jól értettem, a fuvarozáshoz Önök adják a terjesztési rendszert, vagyis azt, miként gyűjtsék össze az árut és ho­gyan szórják szét az érdeklődők között. De magát a szállítást is minden esetben a TNT végzi? - Igen. A közúti gépjárművek állandó­an úton vannak. Csak Európában 6500 narancssárga és fehér alapszínű kamion rója a kilométereket. S mindegyiken feke­te keretben piros vagy fekete betűkkel fel­tüntetve a TNT felirat található. Azonban ezeknek csak egy hányada van saját tu­lajdonunkban. Alvállalkozókkal dolgo­zunk, hosszú távú szerződések alapján, s így ők is - mint a gépjárművekről leolvas­ható - TNT-alkalmazottaknak számítanak. J. MÉSZÁROS KÁROLY családokat gyógyszerekkel, élelmi­szerekkel segítette. Rám a Ference­sek terét és az elég veszélyes Vödri­cet osztották, ahol a vőlegényem kí­séretében kerestem fel a magyar és német családokat. A Ligetfaluba ki­telepítettek közé is eljártunk, élelmi­szert és egészségügyi csomagokat vittünk nekik. Gyakran megtörtént az is, hogy arra kértek, segítsünk ne­kik, hogy itt maradhassanak. Akinek tudtunk, igazolást szereztünk arról, hogy politikailag megbízhatóak, s így megúszták a kitelepítést. Ezt a munkát 1948-ig végeztük, a kommu­nista hatalomátvétel után a plébáni­atanácsot is feloszlatták, engem pe­dig, hogy „beleéljem magam a mun­kásosztály helyzetébe", egy évre a termelésbe küldtek dolgozni, emiatt az államvizsgát is csak egy évvel ké­sőbb tudtam letenni. Találkozás Jeruzsálemben Zsidó védenceink a háború után sorra kivándoroltak Izraelbe. Voltak, akik igyekeztek minden szálat eltép­ni, ami ehhez a földhöz kötötte őket, de voltak sokan, akik megpróbálták tartani a kapcsolatot még akkor is, mikor az csaknem lehetetlen volt. Edit és lánya 1948-ban hagyta el Szlovákiát. Azt követően csak egy szomorú alkalommal találkoztunk; 1961-ben váratlanul meghalt a fér­jem, s Edit, aki akkor Németország­ban volt üzleti úton, eljött, hogy ve­lem lehessen azokban a nehéz na­pokban. Igazi, mély barátság volt a miénk, ami akkor, a háború rettene­tes hónapjaiban szövődött közöt­tünk. Tavaly áprilisban Izraelbe utaztam, hogy átvegyem a Yad Vas­hem intézet kitüntetését. Nagy öröm volt őt viszontlátnom. O és a Grün­wald család még élő tagjai voltak azok, akik engem erre a nagy kitün­tetésre felterjesztettek. - Sosem felejtem el azt a napot, mikor a Tel Aviv-i repülőtéren meg­pillantottuk egymást. „Ez a te máso­dik anyád" - mondta ott Edit a lányá­nak, Adának, akit 1948-ban, ötéve­sen láttam utoljára, s aki úgy ölelt át, mintha a saját lányom lett volna. F eledhetetlen két hetet töltöttem Izraelben, de a leginkább an­nak örültem, hogy találkozhat­tam régi ismerőseimmel. Elszomorí­tott, hogy sokan nem élhették meg azt a napot, viszont megnyugtatott az a szeretet ós őszinte ragaszkodás, ami­vel barátaim körülvettek. Búcsúzóul Ada azt mondta: „Egyszer látni sze­retném Pozsonyt, a várost, ahol szü­lettem, megismerni az országot, ahonnan az őseim származnak." S ez számomra azt jelenti, Szlovákia nem lett idegen a kivándorlottak számára. S eljön az idő, amikor eltemetik a ha­ragot, s új fejezet kezdődik a két nép életében. Nemcsak Izrael és Szlová­kia között, hanem Szlovákián belül is. Én ezért imádkozom. S. FORGON SZILVIA KERESZTÉNYEK ÉS ZSIDÓK Ma már bizonyított tény, hogy a modern antiszemi­tizmus gyökerei többé-kevésbé a keresztény teológiá­ban keresendők. A történelmi egyházak évszázados antijudaista tanítására vezethető vissza, hogy a keresz­tények és zsidók közé áttörhetetlen fal emelkedett, s a dolog keserű iróniája, hogy éppen az emelte ezt a falat, ami összeköthette volna őket. Vagyis Jézus, a názáreti zsidó. A keresztény egyházak elméleti és gyakorlati antiju­daizmusát számos történelmi tény bizonyítja a kora kö­zépkortól egészen napjainkig. Az elméleti antiszemitiz­mus első nyomai már Jézus evangéliumában is fellelhe­tők, ugyanígy a liturgia és a katekizmus számos helyén találkozhatunk zsidóellenességgel jellemezhető tanítá­sokkal. A legismertebb s egyben a legbűnösebb a „zsi­dók feszítették meg Jézust" kitétel volt, ami egyébként történelmileg sem állja meg a helyét. Jézust a római helytartó, Pilátus feszítette meg, római módra. Ami a gyakorlati antijudaizmust illeti, az egyház a kora közép­kortól ha nem is kezdeményezte, de magatartásával, ta­nításaival kiváltotta a zsidóellenes véres pogromokat, a zsidók hátrányos megkülönböztetését pedig egyene­sen kívánatosnak tartotta. Mindezek ismeretében na­gyon is megalapozottnak látszik Rosemary Ruether azon állítása, miszerint a holocaus a legszörnyűbb em­bertelenség ugyan, ám teológiailag nem véletlen. Bibó István 1948-ban írt tanulmányában sem véletle­nül emlegeti a történelmi egyházak felelősségét, mu­lasztását a zsidókérdés magyarországi megoldásával kapcsolatban. Vitathatatlan tény ugyanis, hogy egyes papok, lelkészek, zárdák, egyházi intézmények, egy­szerű hívő emberek egyértelmű hősiessége és áldozat­készsége ellenére az egyház mint egész nem fordult szembe a kellő időben és a kellő módon a fasizmus tö­meggyilkos őrületével. A magyarországi történelmi egy­házak megszavaztak két zsidóellenes törvényt, Szlová­kiában pedig egyenesen egyházi áldással, egy pap jó­váhagyásával küldték ártatlan emberek tízezreit az auschwitzi gázkamrákba. Mindamellett, hogy Magyar­országon és Szlovákiában is apácák, papok, hívők és hitetlen keresztények ezrei segítették az üldözötteket, ők a lelkiismeretükre hallgattak. De hol voltak akkor a főpapok, a vezető egyházi személyek? Hallgattak! A nagy, iszonyú tömeggyilkosság jóvátehetetlenül megtörtént. Nem hívő keresztények szervezték meg és hajtották végre, a történelmi egyházak felelőssége még­is vitathatatlan. Erre éppen az auschwitzi krematóriu­mok tüze világított rá. A kéményekből felszálló füst intő jel volt minden keresztény számára: át kell értékelni a zsidósághoz való viszonyt, itt az ideje, hogy dialógus kezdődjön keresztények és zsidók között nemcsak vilá­gi, de egyházi szinten is. A kulcs pedig ehhez a dialó­gushoz éppen az lehet, ami elválasztja a két válást. Jézus. Schalom Ben-Chorim írta le a nagy igazságot: „Jé­zus hite egyesít bennünket, a Jézusba vetett hit viszont elválaszt." Erről a pontról kell tehát elindulnia a zsidók és a keresztények párbeszédének. Előbb azonban a ke­resztény egyházaknak be kell vallaniuk saját történelmi bűnüket a zsidósággal szemben, mert még mindig jó adag antiszemitizmus van bennük. Sok neves teológus felismerte már e lépés megtételének szükségességét, s még több egyszerű keresztény, katolikus és protestáns megtalálta már a helyes utat. Egyesek még akkor, mikor a többség hallgatott. Még többen e néhány „igaz em­ber" útmutatása nyomán. Itt az ideje, hogy az egyház maga is rátaláljon. Reménykeltőként álljon itt a híres je­zsuitának, Alfonso Pereirának imája: „Uram! Végre bocsánatot kell kérnünk tőled mind­azért, ami a múltban történt: a nevedben elkövetett erő­szakért, a boszorkány üldözésért és a keresztes háború­ért, a szűklátókörűségért és a gőgért, amellyel egyhá­zad újra meg újra hatalomra tört... Auschwitzban II. János Pál pápa az egykori kivég­zőfalnál imádkozik Bocsánatot kell kérnünk tőled, mivelhogy egyházad­ról ma sem lehet elmondani, hogy végleg lemondott a hatalomról, és nem keresi többé a hatalmasok kegyeit... Uram, bocsásd meg nekünk, hogy a legutóbbi világ­égésben sem tudtuk útját állni a zsidó testvéreinken el­követett szörnyű méretű gyilkosságnak... Bocsásd meg egyházadnak, hogy gyakran nem képvisel téged hitelt érdemlően a fajuk vagy bőrük színe miatt kitaszított, megalázott testvéreik előtt..." (forgon) I smeretes, hogy a Tiso-féle szlo­vák állam élen járt a zsidó kér­dés „végleges megoldásában". 90 000 szlovákiai zsidó végezte éle­tét az auschwitzi gázkamrákban vagy a nácik más haláltáboraiban. A szisztematikus és könyörtelen ül­döztetések ellenére mégis csaknem tízezren megmenekültek, mert Szlo­vákiában akadt néhány érző szívű és önfeláldozó keresztény, aki nem egyszer a saját életét kockára téve segített zsidó „testvérein". Például Dr. Anna Bandžáková-Kuchárová, az életmentő dr. Anna Bandžáková-Kuchárová is, aki a fasizmus tombolása idején, szüleivel együtt sok üldözött zsidó életét mentette meg. Tavaly április­ban ő is azok között volt, akiknek emberi helytállásáért a YAD VAS­HEM, a Holocaust Mártírjai és Hősei Szervezet az Igaz Ember Érmét ado­mányozta, októberben pedig Prágá­ban Haim Herzognak, Izrael Állam elnökének kezéből átvehette azt a díszoklevelet, amely őt Izrael Állam díszpolgárává avatta. Emberi kötelesség volt - mondja megható egyszerűséggel, amikor arról kérdezem: miért tette? - Vannak mozgalmak, amelyek­nek nevük sincs, csak vannak és cselekszenek. Nekünk is volt moti­vációnk - a felebaráti szeretet. Az ösztönzött bennünket a fasizmus rémuralma idején, hogy az üldözöt­teket segítsük. Szüleim nagyon val­lásosak voltak, s engem is mindig arra tanítottak, hogy a bajba jutotta­kon segíteni kell. Nagyszombatból 1936-ban köl­töztünk Pozsonyba. Abban az utcá­ban, ahol laktunk, élt néhány zsidó család is. A háború előtt azt sem tud­tuk, mi az antiszemitizmus. Még a fo­galommal sem találkoztunk soha. Aztán észrevettük, hogy betörik a zsidó boltok kirakatait, a falakat zsi­dóellenes szövegek lepik el, s hogy ismerőseink félnek, bújkálnak, me­nekülnek. Az első, aki segítségért fordult hozzánk Grünwald Frici volt. Ez 1941-ben történt. Mi akkor már a Dobrovič utcában laktunk (nemrégi­ben még Suvorov utcának hívták). Édesanyám tejért ment az üzletbe, akkora Kék templom mellett találko­zott Fricivel. Látta rajta hogy na­gyon el Van keseredve. Édesanyám faggatni kezdte, mi történt, ő el­lyik szomszédunk, esetleg más jó­akarónk felfigyel rá, és akkor lebu­kunk. Elgondolni se mertük, milyen sors várt volna ránk. Édesapám, aki a belügyminisztériumban dolgozott, az állását kockáztatta, ráadásul mindannyian az életünket. De nem volt szívünk elküldeni őket. Én ak­kor, az Orsolyák gimnázium tanuló­jaként megkértem Imelda Jurenko­vá főnökasszonyt, hogy segítsen. Készségesen vállalta, hiszen akkor már nem egy üldözöttet bújtatott a EGY AZ IGAZAK KÖZÜL g™ '<0 'O ä 'in N i «S ž o -m S w > * M * E c = S> ° > x — Q CTI J S s c 5 E^ u n 'O S -S u « í >• m — í'ÍJ c 2 c .TŠ Ô>M ľ Y' k. T, o Ä •a, > k ^ Ol:0 (M >••* B •- ul E mondta, hogy a lakásukat már lepe­csételték, s neki nem szabad haza mennie, mert elviszik. Anyám neki adta lakásunk kulcsát, mondva, vár­ja meg, míg ő a vásárlásból hazatér. Én akkor a Duna utcai gimnáziumba jártam, az öcsém meg a Grössling­be. Mikor délután megjöttünk az is­kolából, már nemcsak Frici volt ná­lunk, hanem a menyasszonya, Lily is. Utánuk jött az egész Grünwald család - tíz gyerekkel. Az volt a sze­rencsénk, hogy két lakásunk volt, mert különben el sem tudtuk volna őket he­lyezni. Mivel a Galbo­vi£ utcát a gyakori bombázások miatt (kö­zel volt ugyanis az A­polló), veszélyeztetett övezetnek nyilvánítot­ták, az ott lakók az alagút környékén ke­reshettek még egy la­kást, arra az esetre, ha kibombáznák őket. Szüleim a Kapucinus utcában találtak egy üres négyszobás la­kást, ott tudtuk elhe­lyezni néhány zsidó barátunkat. Persze a lebukás veszélye min­dig fenyegetett ben­nünket. A háború vége felé, amikor már egyre sűrűbbek voltak a raz­ziák, néhány véden­cünket Galgóc környé­ki rokonainkhoz vittük, mert már a szomszédoknak is fel­tűnt, milyen sokan laknak nálunk. Emlékszem, egy alkalommal édesa­nyámat a sógornője kérdőre vonta, miért bújtat zsidókat a lakásán. É­desanyám azt felelte neki: „Ez az én lakásom, itt én parancsolok, s ide azt engedek be, akit akarok." Azután mindenesetre már óvatosabbak let­tünk. 1944-ben Svarz Edit költözött ho­zánk egyéves kislányával. Mi őt nem is ismertük, egy magyar családon keresztül jutott hozzá a címünkhöz. Befogadtuk őket, csak az volt a baj, hogy a kislány éjszakánként gyak­ran sírt, ezért attól féltünk, valame­Mély úti villában. Egy délután Edité­ket összecsomagoltuk és elindultam velük a Mély úti villa irányába. Én a babakocsit tolva elöl mentem, a gye­rek anyja, néhány lépéssel mögöt­tem követett bennünket. Erre azért volt szükség, hogyha esetleg valaki őt felismerné, én biztonságba tud­jam helyezni a kicsit. Ahogy közele­dett a háború vége, úgy lett mind ve­szélyesebb, amit csináltunk. Nem sokkal a felszabadulás előtt valaki elárult, s én is a Gestapo listájára ke­Az Igaz Ember Érme, rajta a felirat: Halhatatlan nevet adok nekik. Prikler László felvételei rültem. Szerencsére sikerült elszök­nöm, nem kerültem a kezük közé. A háború után immár mint egyetemista bekap­csolódtam a Szent Márton dóm dé­kánja, Zúzák professzor által alapí­tott plébániatanács munkájába. A plébániatanács tagjai azoknak a magyaroknak segítettek, akiket a háború után megfosztottak állam­polgári jogaiktól, így nem kaphattak állást, nem volt betegbiztosításuk, nem kaptak élelmiszerjegyeket. A plébániatanács minden tagja kapott egy területet, s az ott élő magyar

Next

/
Thumbnails
Contents