Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-26 / 48. szám, szerda

> o k— o E® t

J in E p: O (O Dt 5> 2 J5 * ro gr. t CN O r- CO g! Si ™ J °o°oÍ 1992. FEBRUÁR 26. PUBLICISZTIKA .Ú/SZÓj AZ IRÓNIA LELEKTANA FÁBRY ZOLTÁN: ÜRESJÁRAT 1945-1948 Furcsa, ironikus fejezete a Fábryéletműnek az író Üresjárat 19451948 című könyvecskéje, mely a Napló a jogtosztottság éveiből alcímetviseli. Először majdnem úgy jártam vele, mint Eda Kriseová Havelmonográfiájával: az írót kerestem ott, ahol törvényszerűen (?) csak a közélet emberét találhattam. Mindhiába: az író Fábry iránti érdeklődésem csak rábírt arra, hogy az írótól törvényszerűen leválaszthatatlan közéletiségbe is bepillantsak. Másrészt: a Fábry-naplóból most közreadott válogatás olyannyira inspiratív könyvecske, hogy egy-egy mondata kapcsán oldalakat lehetne írni róla akár csak az ismertetés igényével. Az alábbiakban az ettől remélhetőleg nagyobb haszonnal járó, a Fábry-napló által indukált magamgondjaiból válogatok. Az Üresjáratból idekívánkozó, számtalan lehetséges idézet közül ezzel a nem egykönnyen körüljárhatóval is indíthatok: ,Á vádlott megszólalban tulajdonképpen magamat azonosítottam a szlovenszkói magyarsággal, de vajon a szlovenszkói magyarság azonosítja-e magát velem?" Furcsa paradoxon, hiszen ezt a kérdést 1947-ben teszi fel Fábry, abban a naplóban, melyet élete végéig az ágya alatt rejtegetett. Visszakérdezhetnék: melyik Fábryval azonosítsa magát a szlovenszkói magyarság? Azzal, aki Üresjárat című, kizárólag (s ez az évek során Fábry számára is egyre nyilvánvalóbbá vált) belső használatra írt feljegyzéseiben letépi a kommunizmus álarcát, vagy azzal a Fábryval, aki mindezek tudatában élete végéig nemcsak hallgatott a számára oly megdöbbentő, mindazonáltal megemészthetőnek tartott felismerésről, hanem az 1948 utáni életművével a lojalitás alázatára váltja a non possumus gőgjét. Bár az Üresjárat néhány kezdeti bejegyzése alapján úgy tűnik, Fábry „a semmi közösséget ezzel a világgal" tételében csupán a soviniszta kommunizmust azonosítja a fasizmussal, fél évvel a „jégtörő február" előtt ezt írja naplójába: „Az orosz kommunizmusnak nyílt és leplezetlen fasizálódása, brutális imperialista vonalvezetése azt eredményezi, hogy ma úgy erezzek az orosz kommunizmus felé, mint ahogy eddig csak a hitlerizmus felé éreztem". Es néhány passzussal tovább: „Az emberek a propaganda következtében, mely ma kizárólag tömegesen informál, és így avat tényleges közvéleményt, nem tudják már, mi az igaz és mi nem az". Ennek fényében engem meghökkent az a korábban csak iróniára késztető Fábry-hang, melyet 1964ben az Antisematizmusban üt meg: „Minden korszakra, változásra az első szó, az első ütem—és sokszor az első ütés — a jellemző és a döntő". Fábry itt „szerénykedik". (Üzenet című írása 1948. december 15-én jelenik meg az Új Szó első számában — utóbb és azóta is Az első szó címen olvasható.) Első ütésnek — az 1945 és 1948 közti írásai után —, meg kell hagyni, jókora. A szlovenszkói magyarságról kijelenti: ,/ni voltunk és leszünk a szocialista emberség makacs beszélői és mániákus hordozói. (...) és beszélni lehet (...), a közösséget építeni, oszthatatlan békét, emberség fegyvertörő szocializmusát, imperializmus és háború ez egyetlen ellenszerét". Néhány év szilenciumának feloldása Fábrynak elegendő volt ahhoz, hogy feledje a „kizárólag tömegesen informáló propagandát", hogy elvesse a „mi igaz és mi nem az" kérdését, az „egylényegű hatalmi primérségű orosz imperializmus" döbbenetét, s amit naplójában mániákusan ismételget-variálgat: „Fasizmus minden irányzat, eszme, mozgalom, mely önmagát mint az igazság, az emberi jövő kizárólagos hordozóját tünteti fel; minden irányzat, mely ezt az értékmegállapítást önmaga állítja ki önmagáról, és mindenki részére kötelezővé teszi e hit ténybeli kizárólagosságát, egyedüli üdvözítő voltát". Fábry mindezt nemcsak feledi, első szavával (mely, ne feledjük: „minden változásra jellemző") negligálja. Fájdalmas, ironikus-groteszk fejezetet nyit meg első írásával, s az öszszes utána következővel csak mélyíti ezt az irónát. Felteszem: ha a soha normálisan nem működő kritika valami csoda folytán, nem figyelembe véve a mindenkori ködevést, időközben kialakul, akkor Fábry sem írja le 1968-ban, hogy „amikor a Vietnamagresszor, vagy a Csehszlovákiára oly mohón éhes német imperializmus krokodiluskönnyeket ejt Csehszlovákiáért, akkor tudjuk, hányat ütött az óra: antifasiszta éberségünket épp ezek a hidegháborús mesterkedések nem altathatják el". És soha nem jut el addig a máig embereket megbutító, manipulálásra alkalmas megállapításig, hogy „a közös ellenség a különbözőségeknél is erősebben köt. Mi mást is mondhatnék tehát: mélyíti ezt az iróniát. Őrá is vonatkozik, amit George Steiner Sartre-ról mond: „Sartre tagadta, illetve többé-kevésbé tekervényesen mentegette, amiről hatalmas intelligenciája és információéhsége révén tudta, hogy a szovjet rendszer a Gulag valósága". Fájdalmas fejezet, főként ha visszatérek azokhoz az 1945 és 48 közötti bejegyzésekhez, melyektől Fábry az első ütem után jobbára csak távolodott. 1946-ban még tisztán kell látnia saját maga jövőbeni felelősségét is, hiszen leírja:,.Az értelmiség kritikáját a Szovjetunióval szemben Romáin Rolland autoritása gyengítette, immunizálta. A Szovjetunió tabu lett, mert R. Rolland, »Európa lelkiismerete« volt a védőügyvédje. (...) A Szovjetunió készpénz volt, mert fedezete R. Rolland volt". Itt ismét megkérdem: azonosította-e magát Fábryval a szlovenszkói magyarság? A válasz — már eredetileg is egyértelmű volt; attól kezdve, hogy Fábry 1948-ban megszólal, a szlovákiai magyarok énjük legjobbik része megtestesítőjét látják Fábryban, a béke stószi világítótornya a mérték: az egyedüli erkölcsi példa, mellyel azonosulni lehet. A naplóról a közvélemény nem tud semmit. Az is igaz, hogy Fábry a benne foglaltak nyomasztó felismerésétől élete végéig nem tud szabadulni; az Üresjárat bejegyzései közben született A vádlott megszólal, a levelei, valamint a több későbbi műve közti gondolatmegfeleltetések és -átfedések ezt igazolják. Ugyanakkor igaz az is, hogy (eltekintve a ritka kivételektől) a magát mára erkölcsileg totálisan diszkreditált irodalomtörténet és -kritika a politikai széljárás szerint csonkította meg, szerkesztette át, látta el „bevezető sorokkal", illetve hallgatta el évekig Fábrynak ezeket a kitöréseit. Az, amiről nem beszélünk, az nincs, és az ami van, az jó elve alapján az irodalomtörténet nem késlekedett Fábrynak a már fent említett és idézett első ütéséből erkölcsi előnyt kovácsolni: ,Az indulás erényeként kell megállapítanunk, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom felszabadulás utáni kezdőfejezete — melyben Fábry Zoltán szólalt meg először — egyértelműen szocialista elkötelezettséggel indult. Sem a polgári, sem az »útitárs« irodalomnak nem volt képviselője". Kérem, lehet azonosulni. 1948-tól máig más nem is igen történt. Ha az irodalomtörténet Fábryt meghamisítva a Kőműves Kelemenekkel Csehszlovákia Pártját helyezi szembe, az groteszk. Az a magabiztosság azonban, mellyel ebbéli cselekedetét akként minősíti, hogy azt az idő csak megerősítette, egy fájdalmas-ironikus fejezet végét jelzi. Meggyőződésem, hogy az idő sosem azt mutatja meg, kinek van igaza, előbb mindig azt, kinek nem volt. S az is meggyőződésem, hogy írásomtól Fábry még Fábry marad. (Némi önteltséggel: ettől marad az, aki.) És a csehszlovákiai magyarság is a vox humana népe marad. Csak ne ragadjunk le annál, hogy ez érdem. Erény. (Vagy nevezzük meg azt a nemzetet, mely nem a vox humana népe!) S ha már azzal az idézettel kezdtem, hadd mondjam el: felemelő érzés olvasni a Fábry-naplót. Ez a könyvecske, melyet vállalni lehet, mellyel tudni kell azonosulni. Ez a napló a csehszlovákiai magyaroké. Ki-ki döntse el, tud-e vele azonosulni. Benne a kierkegaard-i vagy— vagy-ot Fábry elutasítja (anélkül, hogy a filozófusra gondolna), a felelősséggel történő választást megkerüli. Megkerüli, mert mindkét, egymás ellen mozduló nagyhatalom félelemmel tölti el. Az is nyilvánvaló, hogy az élete végéig baloldali gondolkodású Fábry közelebb áll Sartre-hoz, mint Kierkegaard-hoz. „Az ember nem természeti vagy szociális elkerülhetetlenségek elszenvedője. Minden tettemért én vagyok felelős" — mondja Kierkegaard. „Az ember felelős azért, amit nem próbál megakadályozni" — mondja Sartre. Csak ezért írtam le egyet s mást a Fábryval kapcsolatos magam-gondjaiból. Ez az a könyv, amelyhez ma het. Azzal együtt, hogy benne Fábry indulatos, elfogult, sokakat megbántó, cinikus, hogy ^csúnya" szavakat használ... Igen. Őszinte. Csupán ezért furcsállom, hogy Fábry alatt és mellett fölnövő több generáció írástudó, aki annyit és annyiféle módon nyilatkozott meg Fábryról és azonosult Fábryval életében s utána, hogy minden Fábrykönyvre tucatnyi kritika jutott (s hogy mást ne mondjak, a macskája is irodalomtörténeti ténnyé avanzsált) — a naplóval, mellyel Fábry nem bírt azonosulni, ma úgy tűnik, senki nem akar. Három lehetőséggel számolok. Először: a kontárok és hazugok belátják, hogy azok után, amit eddig Fábryról írtak, csak mélyítenék az iróniát, ha az Üresjáratról is írnának. Másodszor: azonosulnak azokkal, akik úgy gondolják: jobb bevárni előbb a választásokat, aztán majd meglátjuk, hogyan írjunk az Üresjáratró\. Harmadszor: csak erre az írásra vártak. CSANDA GÁBOR A pa és fiú. Egymástól elkülöf 1 nült két magánvilág a ro/ 1 bogó személygépkocsiban. Az atya, afféle hatvannyolcas eset, szokványsorsa az Általánosság Könyvébe írandó. Végtére is, akkortájt sok ifjú elhagyta az országot, és remélt boldogulást Ausztráliában, Argentínában, Brazíliában, az Egyesült Államokban vagy a nagyvilág egyéb osztódásaiban. Ő maga is idegen hazánk útjain cepelte első évtizedeinek lassan elkopó palástját. És mire meglelte boldogulásának forrását, az a bízó- ' nyos palást, vagy micsoda, szóval az itthonról magával vitt emVAJKAI MIKLÓS mmm lék-láncolat, amit most múlt időnek nevezünk az egyszerűség kedvéért, elkopott, semmivé lett, elveszett végérvényesen. így van ez a veszteségeinkkel. Eszméléseink útját sietve lezárjuk, nagy kanlakattal elreteszeljük, s a lakat kulcsát a veszendőség kútjába hajítjuk. Veszteségeink viaduktján át senki ne háborgasson bennünket, ós mi magunk is őrizkedjünk a múltunktól. Mondván: így is van elég bajunk az életben! Az emberi lélek, íme, tanulékony. így múlottak el az évtizedek. Az államában, a fővárosban az emberfia megszokja a számára új világot, az új lüktetést, az új közösségeket. És olykor, ha az emberfia levelet kapott az óhazából, különös émelygés környékezte meg őt, s a valószínűtlenül csengő, egykor oly ismerős szavak, fogalmak, helységnevek... Az atya. És mellette ez a fiú. Az ő kilencesztendős kisfia, aki íme, első ízben jár Európában! O már abban a gazdag afrikai országban született. Világvárosban. Amelyről az apa évtizedeken át nem is hallott. Robog velük az autó. S a férfi szeretné tréfásan elütni a dolgot, amely egzisztenciális állapot a javából. Játszaná az adott pillanatot. Eközben utca utcát, háztömb háztömböt vált. És mindenféle a szokványos kelet-európai hányavetiség, szembetűnő hanyagság és egzaltáltság. Piszkos és tépett utcahátak. Szemetes járdák. Rongyos házfalak. „Ürísten! Hiszen ebben a városban semmi, az égvilágon semmi sem történt! Semmi, de semmi, amióta eltávoztam... Több, mint két évtized... És micsoda utak... micsoda hajtás a magánéletemben... Itt pedig semmi... Az égvilágon semmi!" És ez a semmi a horgaivalkampócskáival belemar a rég gyógyultnak vélt fekélyekbe, és már lemondana a hetykeségéről, a kettejük közti játékos civódást is hagyná már... Robog velük az autó, és az ember a fiúra pilant. Az ő fiára. A gyereke. Semmi kétség... Az övé. A fia. És most úgy hozza ide ezt a más földrészen felcseperedett gyereket, mint valami — önnön félmúltját — bizonyító tárgyat! Aki nélkül az apa távolléte — egyszerűen — érthetetlen és értelmetlen volna. Az övé. Az ő fia. És ez a kilencesztendős fiú riadt idegenkedéssel szemléli a „regionális" állapotokat. A meggyötört város meggyötört utcáit, ahová a civilizáció a lábát be nem tenné! Kopott, koszos, agyontiport város... Végül is megkérdezi: — Mondd csak, Tata?! Ugye, most a négernegyeden hajtunk át?! /I férfi — immár túl a negyve/1 nen — tudatával a monM I dat értelmét keresi, és amikor megleli, elröhinti magát: — Höhöhö! Ez jó! Öregem, ez marha jól Méghogy négernegyed! Höhöhö! Ez, itt... Kelet-Európa... — és nevet, nevet, nevet öblös férfihangon... nevet egy teljes utcahosszon át... t— piw ember, aki megszállottan hisz az opeC3 J rettben. Álmodozó? Nem. Egyszerűen esküszik az operettre. A neve: Kazán István. Rendező. — Ott tartunk, hogy ha ma valaki operettrendezőnek jelentkezik a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, fel sem veszik. Az operettet sokan lekezelik, nem veszik komolyan. Pedig: nem elavult műfaj. Főleg ebben a mai, könnyűzene által uralt világban nem. Nem is másodrendű a többi műfajhoz képest. Ha jó néhány színház jó néhány előadásán mégis annak tűnik a néző számára, annak az az oka, hogy ma többnyire nem operettet, hanem valamiféle operett-persziflázst játszanak. Aminek az az oka, hogy jó néhány színpadi rendező, s jó néhány mai színész szinte semmit sem tud az igazi operettről. A műfajt nem Shakespeare-rel és Moliére-rel kell mérni. Az operett: mese felnőtteknek, s a mese rangját a zene biztosítja — Offenbach, Lehár, Ábrahám, Kálmán, Strauss és a többiek muzsikája. A kedvelt halhatatlanok, akiknek dallamait a legtöbb ember szívesen hallgatja, s a rádióból jól is ismeri. Az operett leértékelődése az egypárt rendszer kultúrpolitikai bűne. Abból a formái-logikai tételből indultak ki, hogy A kizárja B-t. Shakespeare bemutatása — az operettet. Pedig ez nem igaz... Kazán István harmincnégy esztendeje osztályvezető a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Tizenöt esztendeig színházi rendezőket tanított, köztük Ascher Tamást, Csiszár Imrét, Székely Gábort, Szirtes Tamást, Valló Pétert. Több mint tizennyolc évvel ezelőtt Vámos Lászlótól vette át az operett-musical tanszék vezetését. Azóta öt színészosztály végzett a keze alatt, a hatodik egy év múlva diplomázik. Ebből azt a következtetést vonja le: folyamatos igény és szükség van az operett- és musical színészekre, a képzést tehát bővíteni kellene. Mint tanár, Kazán István mindig arra törekedett, hogy növendékei operett-musical színészi diplomájukkal minden műfajban jól helytállhassanak. Úgy tűnik e koncepcióját siller koronázza. A Nemzeti Színház Júliája — Kováts Adél a növendéke volt, de tanította Kishonti Ildikót és Straub Dezsőt is. Kazán István most azon dolgozik, hogy egykori és mai tanítványai segítségével új operettszínházat hozzon létre. A Lehár Zenés Színház a Gyöngyösi-úton, a volt József Attila Művelődési Házban kapotthont. Labáth Sándor, a művelődési ház AZ OPERETT RENESZÁNSZA? Mese felnőtteknek - Kazán Istvánnal igazgatója szívvel-lélekkel támogatja a gondolatot, és neki is meggyőződése, hogy a közönségnek kimondottan igénye van látványos nagyoperettekre. Az új színház terve teljesen készen áll, a finanszírozás terve is életre való. A művelődési ház, saját vállalkozásban, más intézményeknek is dolgozó díszlet-, jelmez-, színpadi cipőkészítő műhelyt hoz létre, s ennek hasznából jórésztfedezni képes a Lehár Zenés Színpad fenntartási költségeit, a tervezett olcsó helyárak mellett is. A Lehár Zenés Színpad első bemutatóját március végén tartja. Lehár Ferenc Éva című nagyoperettjét mutatják be, melyet 1912 óta nem adtak elő Budapesten. A poros, elavult szövegkönyvet átírták, és a közkedvelt, népszerű operettmuzsikát a ma megszokott zenei hangzáshoz igazítják. De a nagyoperett nagyoperett marad, s nem lesz belőle revű, miként az néhány mai operettelőadáson történik. A kérdésre, hogy az új zenés színház honnan veszi a táncosokat, kórustagokat, Kazán István rendkívül magabiztosan felel. — Mind több magániskola, magánképző működik Budapesten, s a társastáncklubok, tánciskolák növendékeiből és végzettjeiből is nagyszerű, fegyelmezett tánckar hozható létre. Legalább harminc-harminckét tagú tánckarra van szükségem, s úgy érzem ezt sikerül majd megalkuvások nélkül felállítanunk. Ugyanígy a zenekarral sem lesz probléma. A sok magánkézben lévő színiiskola egyébként egészséges fejlődést jelez. Ezekben az iskolákban megindult a többrészű színészképzés, s kialakulnak a jövő színházához szükséges játékstílusok. Ez a spontán, természetes folyamat, a fejlődés egyik záloga. Kazán István annak idején nem járt operett-musical tanszakra. A gyakorlatban tanulta meg a műfaj titkait. Volt olyan évadja, Miskolcon, hogy egyetlen szezonban hetvenkét (!) premiert tartottak, ennek javarésze operett volt, s ő mindegyikben szerepelt. Tudja a műfajt. S ne feledjük, bizonyított prózai területen is. Színházi rendezőként színpadra állította az Üvegfigurákat, Anouilh Becket)ét\ a Faustot; a Háború és békét] aFarkasok és bárányokat; O'Casey Ezüstkupáját; a maga idején valóságos revelációt jelentő Az öreg hölgy látogatását és sok más vitatott, vagy korszakindító előadást. M

ost, amikor egy új társulattal szeretne viszszatérni a pályakezdését meghatározó operetthez, tulajdonképpen a régi ambíció hajtja. — Majd három évtizeddel ezelőtt szerettem volna megteremteni egy új, korszerű zenés színházat. Akkor nem kaptam rá lehetőséget. Most jó esélyem van, hogy sikerülhet. S én, aki eddig is sok területen bizonyítottam, hogy mire vagyok képes, ezzel — a még hiányzó bizonyítással, egy új operett színház létrehozásával — szeretném a magam és remélem a közönség számára is teljessé tenni pályámat... FENYVES GYÖRGY