Új Szó, 1992. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-19 / 42. szám, szerda

1992. FEBRUÁR 19. PUBLICISZTIKA . ÚJSZÓM VAJ KAI MIKLÓS MIÉRT ELLENZEM?! (GONDOLATOK AZ ÚJ SZÓ JANUÁR 2-I SZÁMÁBAN MEGJELENT ÁLLÍTSÁK VISSZA A HALÁLBÜNTETÉST? CÍMŰ ÍRÁS KAPCSÁN) • Olykor az írott szöveg fogantatása is etikátlan. A célirányossága miatt az — a szerzőt ilyenkor a saját kishitűsége vezérli, az indulatok pedig maguk alá temetik az értelmet. Sajnos, növekvő szabadságunkkallehetőségeinkkel párhuzamosan szaporodna^, a csáléra ütött elméletek, rosszul megfogant munkák jelennek meg újságjainkban és könyvkiadványainkban, fertőzik napjainkat. Bizony, jobb lenne, ha ezek a félvak, elfogult szövegek megmaradnának a vidékies otthonok vidékies levegőjében — asztalfiókok mélyére zárva... S az embernek nevezett lény nem mutatná meg mindannyiunknak arca helyén az eltávolíthatatlan űrt, ürességet. Az Új Szó említett számában megjelent olvasói levélből annyi mindenképpen kiszüremlik, hogy valahol az üveghegyeken túl, ahol a kurtafarkú malac túr, él egy pedagógus, aki elefántcsonttornyában a társadalom átmosásának tervén töpreng, és azon rágódik, hogy vajon mit is kéne kezdeni az elfajzottakkal. Számára jól jött a Szlovák Statisztikai Hivatal Közvéleménykutató Intézetének adatközlése, mely szerint hazánk polgárainak 84 százaléka a halálbüntetés visszaállítását igenli. Az említett intézmény munkatársai 824 állampolgár véleményét tudakolták meg. Ismerjük ezt az ősi játékot: „Futok utánad, adj már, kérlek, egy választ!" Az efféle kimutatások semmire sem jók, mert semmit sem bizonyítanak. A statisztikai hivatal alkalmazottai nyilván nem vizsgáltatták meg a válaszadókat, hogy a válaszadás pillanatában milyen lelkiállapotban voltak, lévén szó emberéletről ós halálról, és bizonyára azzal sem törődtek, hogy a válaszadó mennyire mélyült el a kérdés megfontolásában. Kelet-Európa történelme okítana bennünket: óvakodjunk a NÉP HANGJÁTÓL, és ha már meghallgatni akarunk, az egyszál emberre kellene több gondot fordítanunk. Mindig és minden körülmények közt az egyszál emberre! Az oivasói levél névtelen szerzője is (pedagógus az illető!) elkészítette a saját kicsi „házi" statisztikáját. Ebből látja megizmosodni meggyőződésének helyességét. Diákjainak 88, pedagógustársainak 94,5 százaléka foglalt a halálbüntetés, mint „társadalmi perspektíva" mellett állást. Mondván: a társadalom óhaja ez, a TÁRSADALOMÉ! Évtizedeken át Ogyesszától Berlinig, Bukarestig és Szófiáig jólismert és „bevált" fogalom volt ez. Mindig, minden egyes pillanatban tudtuk, hogy a TÁRSADALOM MIT AKAR, csak azt nem * E

lvezettel, sőt lelki gyönyörűséggel olvastam a Karácsony előtti anyanyelvű sajtónkat. Számos szép vallomás, bölcs szívvel fogalmazott írás jelent meg. Némelyik a személyes hitvallás erejével hatott rám. Kétségtelenül szükségesek és áldásosak az ilyen vallomások. Az örömteli meghitt Karácsony után boldog új évet is kívántunk egymásnak. Teltek múltak a napok, s hetek, s így most egy hosszabb távollét után, egy gyönyörűséges Jézusi példázat segítségével szólok mindenkihez: „A vámszedők és bűnösök mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hog/ hallgassák. A farizeiLwk és az írástudók pedig lg/ zúgolódtak: Ez bűnösöket fogad magához és együtt eszik velük. Ő erre ezt a példázatot moridla nekik: Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít köziiliik eg/et, nem hagyja-e on a kilencvenkilencet a pusztában és nan megy-e addig az elveszettért, amíg megriem találja? És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, hazamegy, összehívja barátait, szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszeit juhomat Mondom nektek, hogy ug/aníjy nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen bűnös megtérésén, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek tudtuk, hogy az egyetlen, nyeszlett kis állampolgár mit szeretne, és hogyan, ha már a világra jött. Tíz, húsz, ötven esztendő, ugyan mit számítana! És csupán a nevek változtak. Ljubjanka, Markó, Pankrác... A nevek változtak... De mindenütt ugyanaz a „gondoskodás", és ugyanaz a szereposztás! Voltak elítéltek, és voltak akik elítélték őket! A Társadalom, a mi Társadalmunk, az enyém, a tiéd, az övé: két pólusra szakadt, és te, én és ő tartozhattunk a szépek, a jók, az igeneltek közé, de elsepertethettünk a csúnyák, roszszak, a gyehennára valók közt. Ez a mi hagyományunk. Ez a mi örökségünk! Ez a mi múltunk! A társadalomról papolni és közben megfeledkezni arról, hogy a fogalom elvont... De ennek a fogalomnak a jegyében EMBEREK ÉLNEK, akik boldogulni akarnak, élni, szeretni, örülni... Pedagógusunkhoz hasonlóan gondolkodnak sokan. Itt vagyunk, és most felépítjük a polgári demokráciát. Lesznek, akik jöhetnek velünk, mások pedig nem! És közben nem veszik észre, hogy minden megosztásnál EURÓPA LESZ KEVESEBB. Ki kell mondanom, hogy minden társadalomnak vannak áldozatai. Az emberáldozat nélküli társadalom még nem jött létre. Csakhogy nem mindegy, hogy mekkora az adott társadalomban az emberáldozatok részaránya. Kommunista örökségünk nyilván nem kirakatba való, hiszen a betegeket, a csökkent fizikai, illetve szellemi képességűeket, a hátrányos társadalmi helyzetben lévőket, hagyományt teremtve, kiiktatta a „játszmából". A lecsúszottakról senki sem beszélt, érdekükben semmi nem történt. Felépítettük szociális otthonainkat, a különböző maradandó sérülésekkel bajlódókat nagy falak mögé rekesztettük, az árvákból, félárvákból, elvált szülők gyermekeiből pedig emberanyagot „gyártottunk" Hava, Lipótvár, Pankrác és más nagykapacitású, deformáló gépezet számára. Hallgattunk arról, hogy a gyermekotthonainkba kerülők fele az ifjúsági büntető-nevelő intézetekbe, majd a különböző börtönökbe sodródik... S az út olykor egészen az akasztófáig vezetett... Ha valamiben, éppen ebben kellene kollektív bűntudatot éreznünk. Olaszországban, Rómához közel az egyik ifjúsági büntető-nevelő intézet irányítását papok vették át, az ismert állami alkalmazottaktól. Abba az intézetbe olyan fiatalokat zártak, akik a társadalom margóján túlra kerültek, s akikről a társadalom lemondott. Az irányítók szerepcseréje nincs szüksége megtérésre". (Lukács Evangéliuma 15.1-7 versek.) Valóságos tényeket közlő írás ez, amelynek minden szava fontos üzenetet hordoz. Megtudjuk belőle azt, hogy Jézust sokan és sokféle emher kereste, hogy a sokaság, amely köré gyülekezett, nem volt az egyakaratú emberek gyülekezete. A társadalom különböző rétegeiből jöttek hozzá, különböző csoportosulásokat képviseltek, és szándékaikat tekintve is nagyon távol álltak egymástól. Voltak közöttük olyanok, akik reménykedve közeledtek Jézushoz, de voltak olyanok is, akik egyenesen megszólták a Jézust keresőket, sőt magát a Mestert is, mert gyűlölték őt. Tulajdonképpen milyen emberek is ők? Mindig és mindenütt megtalálható húsvér emberek. Az írás az első helyen a vámszedőket említi. Ók azok, akik a leigázó, idegen hatalom képviselői számára begyűjtötték illetve behajtották a vámot és a különbözőadókat. Több oknál fogva is „kiérdemelték" a nép megvetését. Miközben kiszolgálták az idegen hatalután, az elítéltek kérésére, lebontották a fegyház falait, s miután az utolsó börtönőr is sarkaival integetett az egykori munkahelyének, váratlan dolgok kezdtek beigazolódni. A korábbi szökések megszűntek. Az átnevelő intézet igazi otthonná vált, ahol a nevelők neveltek, alakítottak... Segítették az i maggiore (margón túlra) sodródott fiatalokat... és ha büntetésük végéhez közeledtek, munkahelyet szereztek számukra... Mondják, hja, az Olaszország... Igen, az Olaszország... Nálunk, Kelet-Európa kommunizmus és fasizmus szaggatta területein az emberéletnek — valljuk be őszintén — nem volt túl magas ára... És az utóbbi fél évszázadban szinte mindannyian köztörvényes bűnözővé degradálódtunk. Csakhogy egyeseket bezártak a rácsok mögé, másokat pedig nem. Napjainkban pedig rosszul csutakolt elméletek tanúi vagyunk, s hogy Kelet-Európa csillagtalan égboltja alatt (a lelkek mélyén) minden változatlan — bizonyítják az efféle írások is. Egyesek országos mosógépek beindítását szeretnék: átmosni, megtisztítani, kimángorolni a társadalmat! Mások pedig igen megkedvelték az átmeneti idők zavarosát. A statisztikai adatok pedig csak jönnek és mennek. Minden héten kézbe kapjuk a félkész, fölöttébb rágós információkat. A lipótvári börtönben történt események, ha röpke időre is ugyan — de elvonták a figyelmet az országos problémák mélyhűtőjétől... S ebben a zavart korszakban nem könnyű higgadtnak lennünk. Csakhogy az emberi feladatok közt a legfontosabb: a gondolkodás. A parttalan, minden részleteket felölelő gondolkodás. Kelet-Európa hagyományrendszerében komoly feladat hárult a börtönökre. Az 1968 utáni konszolidációs időszakban, ha lehetett volna — a kiváltságosokon kívül — mindenkit a fegyházakba parancsolnak. Ám, az országos elzáráson túl is: zsúfolásig megteltek az átnevelő intézeteink. Tíz- és tízezrek töltötték hosszú ideig tartó börtönbüntetéseiket. Gyakran olyan tettekért is dutyiba dugták az emberfiát melyeket ma Európában senki sem tart véteknek. És mégis nosztalgiázunk, s azt mondjuk: Akkor bezzeg REND VOLT! NEM LEHETETT AZ UTCÁN KORZÓZNI ANÉLKÜL, HOGY A RENDŐR NEM FIGYELT VOLNA FEL RÁD! Hát igen, rend. A katonás társadalmi rend! És ököl a zsebben — amely 1989 óta csak nagyon lassan lazulna... Legalább tucatnyi olyan személlyel folytattam hosszú-hosszú mat, csalások révén mások bőrén igyekeztek meggazdagodni. Ők azok, akik helyzetükkel visszaélve, mintegy hivatalból csaltak, loptak. Mindig is voltak ilyenek. De akikről itt szó van, mentségükre legyen mondva, legalább nem tartották magukat igazaknak. Kik azok a „bűnösök"? A vétkezők közül azok, akik tudnak bűneikről és keresik a szabadulást. Őket és a vámszedőket fogadta magához Jézus, hogy segítsen rajtuk. Miattuk bélyegezték meg a képmutatók a Mestert, aki önmagáról szólva, és követendő példát állítva elénk mondja el, mit tesz Ő, azaz mit tegyünk a közösségből kiszakadtakért, eltévelyedettekért, a fenyegetett helyzetbe kerültekért. Ő utána megy, megkeresi, féltő szeretettel a vállára veszi, visszahozza és megóvja. A példázatban szó sem esik büntetésről, de annál inkább az örömről és az együttörülésről. 1992-hen még inkább mint eddig, „ vedd a vállaidra Te is azokat, akiket féltve menteni kell". „11a valaki közületek... elveszít egyet... " — Kit? A társadat, férbeszélgetést, aki nyolc-tíz esztendőn át vendégeskedett Lipótváron és hazánk egyéb nagy ismeretségnek örvendő átnevelő intézetében. S akikre az általánosító elme rásütné: közönséges bűnözők, gazemberek, szóra sem érdemesült személyek. Én kivétel nélkül azt éreztem, hogy ezek az emberek áldozatok. Bizonyos társadalmi közegnek az áldozatai. A társadalom margóján túl nőttek fel. És kivétel nélkül mindannyian jelentéktelen dolgokért kerültek szembe a TÁRSADALOMMAL. Ahogyan azt pedagógus szerzőnk mondaná... Börtöneinkben pedig az átformálást gumibotokkal végezték, s a jajok nem hallatszottak túl a vastag börtönfalakon! És arról sem szólt írás, hányan kerültek ki súlyos testi, illetve lelki sérülésekkel! Nyomorékok százai... Halálosan megbetegített személyek...És ideje volna feltenni a kérdést: vajon a börtönrendszereinken túl megtollasodott „irányító személyzetet" melyik kategóriába soroljuk? A szépek és a jók közé? Akik a rabok által előállított javakban dúskálhattak, gazdagodhattak! És tették, mert tehették, a hivataluknál fogva. Na, és a bírák..., akik gondolkodás nélkül rásóztak az elítéltekre — gyakran teljesen ártatlan egyénekre is — esztendőket. És most szépecskén pergetik öreg napjaikat. Békében. Nyugalomban. Nagy tiszteletnek örvendve. Vajon ki a tettes, és ki az áldozat?! — tehetnénk fel a kérdést. Védőbeszédem az igazi áldozatokért szól. Talán azért, mert őket rendszerint nem kérdezik. Hiszen a jogrendszer, legyen bárminő emberséges is, mégiscsak személytelen. Az áldozatokért szólok. Balga vágyunk, hogy egy társadalom emberáltozatok, ártatlanok meghurcolása nélkül kitisztítható. Nincs teljesen tiszta, tökéletesen kiglancolt társadalom, és nem is lehet. Lipótvár börtönéből rég kiszabadult ismerőseim kivétel nélkül „a társadalom hasznos tagjaivá" váltak, ahogyan ez a kommunista definíciókban is szerepelt. Dolgoznak, családot alapítottak. Ellentmondva a névtelen szerző demagóg gondolkodásának, mely szerint kutyából nem lesz szalonna. A megátalkodottt bűnöző nem változhat meg, hát akasztófára vele! — mondják a demagógok. Borzalmas elméleteket állítanak fel, amelyek századunk halálgyáraira emlékeztetnek. Én mondom: amíg, akár egyetlen embert is értelmetlenül halálba küldünk (vagy küldenénk), ne beszéljünk Európáról, ne beszéljünk emberi mivoltunkról, mert még nem tartunk ott! jedet vagy feleségedet, mert eltévedt, tévedett, lemaradt az éltető közösségtől, és gyermekedet, ha megtévesztették, elcsábították, veszélybe sodródott és romlás vagy pusztulás fenyegeti. Menj és keresd meg, védd és mentsd a másikat és hidd erős hittel, hogy ezáltal kevesebb lesz, az üröm, a megrontott családi élet, az összetört, beszennyezett emberi kapcsolat. A

Jézusi példát követve, sok házasság, sok gyermekélet és barátság megmenthető. Foglald imáidba, vedd jóságod kaijaira Egyházad, néped, nemzeted, országod ügyét, s meglátod, értelmesebbé, szebbé, jobbá lesz az élet. Meglehet, súlyosnak, terhesnek érzed majd ezt a szolgálatot, de panaszos szót nc szólj, mert életet mentesz, s jutalmad az öröm lesz, megosztható és megosztandó földre s égre sugárzó igazi öröm! Végedzezt a feladatot csendben, tedd dolgodat teljes odaszánással, de alázatosan, arra is gondolva, hogy Te magad is eltévelyedhetsz, félelmetes pusztába tántorodhatsz, és valaki vállaira kell vegyen Téged is... Legyünk bizonyosak afelől, hogy mindnyájunkat örök szeretet és kegyelem hordoz! ERDÉLYI GÉZA, református lelkész Kis NYELVŐR HAMISÍTATLAN SZLOVÁK SZÓSZERKEZET Interjút olvasok, melyet egyik napilapunk riportere a szlovák kormány tagjával készített. A beszélgetés feltehetően magyarul folyt, egy összetett mondat egyik tagmondata mégis ilyen fogalmazásban került az olvasó elé: a szlovákiai magyarságnak rossz emlékei vannak az elnöki dekrétumokra..." Aki esetleg nem venné észre, mi a hiba ebben a mondatszerkesztésben, annak szívesen átalakítjuk a kritikus szószerkezetet általánosabb jellegűvé, sémaszerüvé: emlékei vannak valamire. Most már talán mindenki érzi, hogy ez a szerkesztésmód a magyarban szokatlan. Persze akadhatnak olyanok is, akiknek nem idegen. De ez már baj. Kétségtelen, nem mindig könnyű eligazodni az egyes — főképp igei — mondatrészekhez vagy egész szószerkezetekhez szorosan kapcsolódó határozói vonzatok között, s kiválasztani a mondatba illőt. Néha egy igekötős ige más raggal szerkeszteti állandó határozót kíván, mint igekötő nélküli párja. Például a megemlékezik ige mellé a magyarban -róí, -ről ragos határozót tehetünk: megemlékezik valakiről vagy valamiről; megemlékezik az elesett hősökről és a vesztett csatákról; stb. De az emlékezik ige -ra -re ragos határozót vonz emlékezik elhunyt szeretteire; emlékezik a múlt eseményeire; stb. Az emléke van szószerkezethez egyértelműen -ról, -ről ragos határozó járulhat (valakinek) emléke van valami ről, valakiről. Ezért ha valakinek jó vagy rossz emléke van, az elsősorban valamiről vagy valakiről lehet, esetleg a ragos névszó helyett névutós névszó fejezheti ki a határozót: valaki vei, valamivé/ kapcsolatban. A ragos szerkesztésmód azonban itt egyszerűbb, ajánlatosabb. A szlovákiai magyarságnak tehát nem az elnöki dekrétumra, hanem az elnöki dekrétum/ő/ vannak rossz emlékei. De hogyan kerül a szövegbe a -ra ragos határozó? Úgy, hogy a szlovákban az emlékei vannak szószerkezet megfelelője a na elöljárós határozót kapja má spomienky na niečo, tükörfordításban: emlékei vannak valamire. Aki a napi munkáját szlovák környezetben, szlovák nyelven végzi, annak nyelvi tudatából bizony könnyen kiszoríthatja a szlovák szerkesztési forma a magyart, különösen ilyen esetben, amikor még az egymáshoz közel álló igék (mint például a megemlékezik, emlékezik) is eltérő vonzatot vesznek maguk mellé. Ez a körülmény azonban csak a riportalany számára lehet mentség, a riporter számára nem. Még ha történetesen szlovákul kapta volna kérdéseire a válaszokat akkor sem. Neki már nem szabad, hogy problémát okozzanak a két nyelv efféle eltérései, amelyekkel szinte naponként találkozhat. Hiszen fordítónak csak az a személy tekinthető — s nálunk óhatatlanul fordítónak kell lennie a riporternek is —, aki már el tudja kerülni a szó vagy szóelemek szerinti fordítást ott, ahol a szavaknak jelentésük szerinti, a szószerkezeteknek funkciójuk szerinti megfelelőire van szükség. Megjegyezzük azonban, hogy a helytelen vonzathasználatnak nem mindig egy másik nyelv hatása az oka. Ugyanabban a lapszámban — elég szembetűnő helyen: az első oldalon — ezzel a mondattal fejeződik be egy közlemény: „A prágai Szövetségi Energetikai Központból a tévé hely szí ni közvetítésben ismerteti a lakosokat a »villanyszavazás« eredményeiről". íme, a hibás szerkesztésű szószerkezet általánosabb sémája ismertet valakiket valamiről. Ez — ugyebár — nem magyar, de nem is szlovák. A hír szerkesztője, megfogalmazója egyszerűen nem tudott megbirkózni feladatával. Nemcsak a nyelvi ismeretei és készségei hiányosak, hanem a nyelvérzéke is bizonytalan. Pedig több megoldás közül választhatott volna, (me, a legmegfelelőbb: a tévé helyszíni közvetítésben ismerteti meg a lakosságot a villanyszavazás eredményeivel; a tévé helyszíni közvetítésben ismerteti meg a lakossággal a villany szavazás eredményeit. JAKAB ISTVÁN NEMCSAK ÜNNEPNAPOKON