Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-10 / 8. szám, péntek

1992. JANUÁR 10. ÚJ SZÓI KULTÚRA 6 Kis NYELVŐR SZLOVÁK VAGY SZLOVÁKIAI MAGYAROK VAGYUNK-E? A Szlovák Televízió egyik kerek­asztal-beszélgetésében használta a slovenskí Maďari (szlovák magya­rok) kifejezést egy olyan politikus, akit nem éppen a kisebbségek iránti toleranciájáról ismerünk. Majd ő ma­ga jegyezte meg, hogy e kifejezés használata miafl már megrótta őt egy hazai magyar politikus, aki sze­rint a Maďari na Slovensku (szlováki­ai magyarok) szókapcsolat illik az it­teni magyarokra, de ő ezt nem fo­gadja el. Mert ha használatosak ezek a kifejezések: americkí Slováci (amerikai szlovákok), americkí Ma­ďari (amerikai magyarok), miért ne használhatnánk a slovenskí Maďari (szlovák magyarok) szókapcsola­tot is? Nem kell különösebben bizony­gatnunk, hogy a nyilatkozó a vita­partnert támogatta érveivel. Bizo­nyára nem vette észre azt a jelentős különbséget, amely a szlovák ma­gyarok és az amerikai magyarok, amerikai szlovákok kifejezések kö­zött található. Azt tudniillik, hogy a szlovák ez esetben népnévi szere­pet betöltő, az amerikai meg föld­rajzi hovatartozást jelölő melléknév. A szlovákiai magyarok szókapcso­latban a szlovákiai szintén földrajzi hovatartozást jelöl, tehát ez állítható párhuzamba az amerikai-val, nem a szlovák. Vajon szoktuk-e mondani a Magyarországon élő szlovákokra, hogy azok magyar szlovákok? Én még nem hallottam. De ezt igen: ma­gyarországi szlovákok. Nem lenne azonban helyes, ha nem vizsgálnánk meg alaposabban is ezt a kérdést, s figyelmen kívül hagynánk azt a körülményt, hogy a szlovák, magyar stb. melléknevek olykor nemcsak népnévi szerepük­ben, hanem földrajzi hovatartozást, sőt a szóban forgó néphez, nemzet­hez tartozást kifejező vonatkozás­ban is előfordulnak. Bizonyára ez a körülmény bátorította fel a nyilatko­zót arra, hogy e mellékneveket kor­látlanul haszrfálja. A magyar mellék­név nemcsak a magyar nemzetisé­gű embereket jelöli, hanem a ma­gyar állam polgárai közé tartozó sze­mélyeket is, vagyis azt, amit a ma­gyarországi jelent. A magyar követ, magyar konzul szókapcsolatban a magyar nem feltétlenül a magyítr nemzetiségű követre, konzulra vo­natkozik, hanem Magyarországról kiküldött diplomatára. Ugyanezt mondhatjuk el a szlovák melléknév­ről a maga vonatkozásában. A ma­gyar vagy a szlovák melléknév vo­natkozhat olyan dolgokra, fogal­makra is, amelyek a magyar vagy a szlovák néppel, állammal kapcsola­tosak; a magyar ipar, szlovák keres­kedelem, magyar irodalom, szlovák politika szerkezetekben nem nem­zetiségjelölő szerepük van e mellék­neveknek, hanem ilyen jelentésben állnak: a szóban forgó néphez, nem­zethez tartozó, vele kapcsolatos. Ilyen esetben nem zavaró a széle­sebb körű használatuk. De zavaróvá válik, ha egy másik népnév elé tesszük őket jelzőként: szlovák ma­gyarok, magyar szlovákok. A kifejez­ni szándékolt fogalmat ezekben és az ezekhez hasonló esetekben a földrajzi névből képzett melléknév segítségével nevezhetjük meg pon­tosan: szlovákiai magyarok, ma­gyarországi szlovákok, csehországi magyarok, szlovákiai németek stb. JAKAB ISTVÁN KULTURÁLIS HÍREK A Madách-család hagyatéka im­már teljes egészében a salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeum birtoká­ban van. A Madáchékkal rokonság­ban álló Balogh-família egyik, Buda­pesten élő leszármazottja jelképes áron adta el a múzeumnak csaknem félszáz darabos dokumentumgyűj­teményét. * Egy francia lap értesülései szerint elképzelhető, hogy Franciaország .bélyegelőállító monopolcége, a Timbre-Post fogja a függetlenné vált volt szovjet tagköztársaságok nem­zeti bélyegeit nyomtatni. Az új álla­mok ugyanis nem rendelkeznek a .bélyegkészítéshez szükséges spe­ciális nyomdatechnikával. G reiner Szibillai, a neves szlováki­ai festőművésznővel nagyon körülményes, kacskaringós úton ér­keztünk a Zathureczky Edéhez kötő­dő kapcsolataink felelevenítéséhez. Szibillnél voltam látogatóban. A fala­kon körbe régi festmények, tájképek, az ősökről készült emlékeztetők. Múlt századi bútordarabok a szobában, a padlón sok évtizedes perzsasző­nyeg. — Greiner-kép nincs? — kér­dem. Nevetve válaszol: — Rövide­sen lesz, mert a régi műtermemet idehozom a szomszéd szobába. Bi­zony, már nem tudom naponta több­ször megjárni a sok emeletet. — Tudja, kedves művésznő...— — Mondja csak, ahogy évtizedek­kel ezelőtt: Szibill. — Hát Szibill, hogy a témát meg­közelítsem, a dolgokat valósággal Ádámnál és Évánál kellene kezde­nem. Pedig tulajdonképpen Zathu­reczky Edéről szeretnék magával be­szélgetni. — Kezdje Ádámnál és Évánál, hallgatom... — Ott kezdeném, hogy több esz­tendővel ezelőtt, kaliforniai barango­lásaim során víkendre voltunk hiva­talosak legidősebb lányom ipamuré­nak, Iglói Mihálynak öreg barátjához, az egykor híres atlétához és edző­höz, dr. Csaplár Andráshoz, tenger­parti otthonába, a Los Angeleshez közeli Lakewoodba. Fél nyolckor kint voltunk. András és felesége, Ilona asszony „fix und vertig" már vártak ránk. Besöpörtek mindkettőnket au­tójukba s elindultunk Nápolyba— no nem Olaszhonba. Sok helység idézi arrafelé Európát. Fut velünk a kocsi. A természet ritka csodáját látom: há­romméteres habzó hullám szalad a kéklő vizén, Gorona del Mare-t, majd Laguna Beach-et érintve megyünk. Ez a partrész nyúlfarknyi lagúnák erdejéből áll s arasznyi távolságból csodálhatjuk a mozduló tengeri virá­gokat, a moszatszerű növényzetet, a halak, csigák, kagylók, tengeri sünök életét, a vízben pompázó kövek szin­te kelletik magukat: „vigyél magad­dal emlékbe". Az ember azonban nem felejti a figyelmeztető táblák szövegét; „Csak annyival térj vissza, amennyivel érkeztél!" Lakewoodba visszatérve, Ilona asszony javaslattal áll elő: marad­junk éjszakára. Kettőt-hármat fordult, poharak, dobozos sör kerül az asztal­ra, meg kis rágnivaló. András elindí­totta a gramofont. „Kedvenc lemezem, még hazulról hoztam — mondja—, véletlenül buk­kantam rá, s nagyon megszerettem. A zenét is, meg a hegedűst is! Schu­mann a-moll és Brahms g-dúr szoná­táját szegény Zathureczky Ede játssza". A hegedű hangja messze vitt, mi­közben a gramofon automatikája már rég leállította a korong forgását. Ám az én gondolataim csak szálltak egyre messzebbre, a múltba, 1953-at írtak, Lomnicon jártam... — Ugye, maga tudja, hogy Zathu­reczky Ede első unokabátyám volt? Kisgyerek korom óta a kedvence vol­tam s végig az is maradtam. Ő igazí­totta életemet a mai pályámra. De hogy bevalljam, az én gyermek- és fiatalkori álmaim másfajta útra akar­tak csábítani. Képzelje csak, táncos­nő szerettem volna lenni. Ede kine­vetett. Anyám, apám a maguk farag­ta álmaikba akartak belepréselni. Ok sokáig híres „zongorillának" képzel­tek el engem, de nem ment! P nv / napon, amikor Zathu­t-Uy reczky nálunk volt, anyam odaültetett Klári nővéremmel a zongorához, hogy Ede előtt produ­káljuk magunkat. Dühbe gurultam. Először a zongorázás miatt, másod­szor, mert távol állt tőlem az effajta szereplési viszketegség, harmad­szor pedig, mert a kottából felpillant­va, a szemközti tükörben megláttam unokabátyám elfojtott és nem éppen elismerő mosolyát. Lecsaptam a zon­gora fedelét. Bőgve vonultam ki a konyhába. Ezzel be is fejeződött „zongoraművészi" pályafutásom. Hallgattam Edére, így lettem festő. De megmaradtam, igaz más formá­ban, a táncnál. Festményeim, színes rajzaim, mint tudja, táncoló embere­ket, a mozgásművészet ezernyi for­máját ábrázolják... De folytassa csak... — Kaliforniai utamnak volt egy, magával kapcsolatos epizódja is. Szeretném még közbevetni, a mi go­lyóbisunk, ez a nagynak, óriásinak hitt világunk, az ezer és tízezer kilo­méteres távolságok ellenére is mennyire kicsi. Vasárnap, a reggeli­nél egyszer csak felfortyan házigaz­dám, hogy ő mennyire vágyott volna azon a napon arra, hogy Los Ange­lesben megnézzük a nemzetközi at­létikai viadalt, ám fel kellett adnia ter­vét. „A hét közepén ugyanis buda­pesti öreg barátom, aki már túl van a nyolcvanon, bejelentkezett hozzánk mára. Nem mondhattam nemet. Ifjú koromban együtt atletizáltam Uhri Imrével." „Hogy hívják a barátodat?", kérdeztem izgatottan, mert egy ilyen nevű urat évtizedekkel ezelőtt na­gyon jól ismertem. Kedves emléke­ket őrzök a vele töltött napokról, hó­napokról. Jött a válasz: „Uhri Imréről, a volt csepeli, majd mátyásföldi repü­lőgépgyár vezérigazgatójáról van szó. Apja még lovaskocsikat gyártott, Imre, mérnök bátyjával a Hungária körúton már karosszériagyárrá gya­rapította az apai örökséget, majd a negyvenes években ők gyártották a magyar hadsereg tangépeit, a Hon­védeket és a Leventéket a csepel-szi­geti gyárban." „Nem, ez lehetetlen!", ámuldoztam. „Mi a lehetetlen?", aka­dékoskodott dr. Csaplár. „Ez a te vendéged, az az Uhri Imre, amíg vá­ratlanul egy kellemetlen névroko­nom, az üzemi parancsnok rosszaka­ratú parancsára »hadba nem kellett szállnom«, a főnököm volt, személyi titkára voltam." O -j avaim hallatára most Ilona és OZ András estek egyik ámulat­ból a másikba. Lám, a szeszélyes sors mily hihetetlen dolgokat tud pro­dukálni! Több mint egy emberöltőnyi idő után, lehet, hogy esetleg találko­zom vele, volt munkaadómmal, aki­ről nekem olyan értesüléseim voltak, hogy valahol Dél-Amerikában, az öt­venes évek elején elhunyt. „Jenő­kém, — közölte velem visszautasítást nem ismerő módon András és Ilona — nem mentek sehová! Itt maradtok. Te a szomszéd szobából besétálsz ide hozzánk, én meg majd, mint aki semmiről sem tud, bemutatlak, vagy inkább csak prezentállak Uhri Imré­nek." így is történt... „Imre! — szólt beléptemkor And­rás, és karonfogva felém irányította Uhrit. — Bemutatnám neked Iglói Ta­más mérnökünk apósát, a Repülő­gépgyár Rt. vezérigazgatójának egy­kori személyi titkárát." Ott álltunk szemtől szemben. Lá­tom, hogy a nyolcvanhárom eszten­dős, egykori főnököm szeméből megerednek a könnyek. Csorognak, csorognak, aztán félig sírva, félig ne­vetve, dadogva mondogatja: „Nem igaz, nem, nem lehet igaz! Hisz az én Nagy Jenőm, az egy vékonydongájú fiatalember volt, ilyen vékonyka", s mutatta magasba emelve csont és bőr kisujját... A találkozásunkat követő szomba­tot-vasárnapot Laguna Hillsben töl­töttük Uhriéknál. Imre bá' látni akart s hallani akarta életem nem éppen zökkenőmentes történetét és bizo­nyára azt is, nem jártam-e a közel­múltban ősei szülővidékén, a nagya­pa falujában, a szlovákiai Udvard községben. Autó, élőlény csak szigorú igazol­tatás után juthatott be a kapukon. A rendfenntartó különítmény pisztoly­lyal, gumibottal ellátva. Hiába, a kali­forniai gazdag öregeket az ő városuk­ban nagy gonddal és fegyelemmel vi­gyázzák a modern idők cerberusai. Ott-tartózkodásunk során sokszor hallatszott a „vasfüggöny" szó, s hozzá adagolva, hol keményebb, máskor finomabb formában a „ma­gyarázat". Nos, ez is amolyan vas­függöny-szerűség. Lélek a kapukon — kontroll, különleges engedély, meghívólevél nélkül — se be, se ki! Uhriék büszkén mutatták, hogyan is élik öregkori éveiket az itteni kivétele­zettek. Az valami fantasztikus. De, ahogy a Csallóközben az ember már nem hallja a pacsirta, a csalogány dalát, énekét, ott nem hallok gyer­mekzsivajt, ifjak kacagását, nem látsz a pompás sétányokon ifjú sze­relmespárokat andalogni, a gazdag sportpályákon ifjú tornászokat, atlé­tákat versenyezni. Itt csak ötvenöt éven felüli emberek, asszonyok és férfiak élik a maguk látszólag szép életüket, mégis ridegek, sivárak nap­jaik. Ha mosolyra vágynak, ki kell jönni a rácsokon túli világba, ahol, bár nehezebb az élet, de a mosoly még nem halt ki, s ahol hallják a gyer­mekek csivitelését, a fiatalok kacagá­sát is. Két napot töltöttünk Uhri Imre és felesége vendégeként abban az ex­kluzív világban. Már indulóban vol­tunk, amikor Caroía megkérdezte: „Mondja Jenő, tudja, hol van Po­zsonyban a Heyduk utca?" Felesé­gemmel egyszerre kezdtünk haho­tázni. Carola kicsit értetlenül nézett ránk, de folytatta: „Nekem egy igen kedves barátnőm lakott ott: Greiner Klára. De min mulatnak?", kérdezte, látva, hogy még mindig nevetünk. „Nos, mi a maga által megnevezett kis utcában lakunk" (akkor még ott éltük „vidám" napjainkat). „Ebből, ugye, az következik: pirinyó a világ, no meg, hogy az utca minden lakó­ját, így Greineréket is jól ismerjük. Klára húgát, Szibillt nagyon jól! Ha nem hölgyről lenne szó, azt monda­nám, mér több mint egy fél évszáza­da tart az ismeretségünk." „Akkor ar­ra kérném, kérjék meg Szibillt, érte­sítse Klárát, hogy már esztendők óta keresem..." — A maga jóvoltából a kapcsolat­felvétel megtörtént. Térjünk vissza Zathureczky Edéhez. Édesanyám halála után egy esztendővel, 1929­ben, Nyitrán vagyunk. A kivilágított koncertterem zsúfolásig megtelt a városka notabilitásával és a komoly zenét kedvelő, a művészetet tisztelő közönséggel. Á fiatal, iglói születésű, tesseni lakhelyű Ede bemutatkozó hangversenyét már hetekkel koráb­ban propagálták. Emlékszem, Klári és én irtózatosan odavoltunk. Min­denkinek felhívtuk az egyik öles pla­kátra a figyelmét, határtalan büszke­séggel téve hozzá: „A művész a mi bátyánk!" A közönség melegen fogadta a frakkban színpadra lépő művészt. Ede szinte a dobogó szélére jött, s ki­fejezetten az első sorban helyet fog­laló három gyerekember előtt mé­lyen meghajolt. Mindenki brávózott, tapsolt és a művész még kétszer megismételte kizárólag nekünk szó­ló pukkedlijét. Nyolcéves voltam, fe­hér fodros selyemruhában, fekete lakkcipőben, barna hajamban nagy masli. Helyemről felpattanva, önfe­ledt, eszeveszett tapsikolásba kezd­tem s folytattam volna még sokáig, ha Klári és öcsém szégyenkezve, ke­ményen vissza nem rántanak a szék­re. (gy kezdődött a fényes este. Attól fogva Zathureczky Ede töltötte be életem nagy részét. Előszőr kislá­nyos rajongással, majd mindinkább elmélyülő csodálattal és szeretettel fi­gyeltem, hol közvetlen közelről, hol távolabbról, hogyan formálódik nagy művészegyéniséggé. Zathureczky, ha csak tehette, jött, nagyon szerette szülőföldjét, Iglót, Besztercebányát, Kassát. Az itt élő embereket, rokona­it. Sokszor megfordult Poliankán — Tátraszéplakon. Második számú tör­ténetem jó tíz esztendővel későbbi. 1944-ben lehetett. A színhely a pesti Operaház. Húszéves voltam, karcsú — nem én találtam ki, mások állítot­ták —, egészen csinos, nagyszemű és sokat látni kívánó hölgy. Ede pá­holyában ketten voltunk. Hadd mondjam így: én és a híres művész. Szinte zsibongtak körülöttünk a höl­gyek, asszonyok, az eladó lányok, A lornyonok és a színházi távcsövek ránk irányultak. Hallani lehetett in­nen-onnan: „Zathureczky új szerel­méveljelent meg." „Ki az a karcsú új­donság Zathureczkyvel?" Mit mond­jak, percről percre, nem is dekákat, kilókat híztam. Az est óta számomra a világ legszebb operája a Lakmé. — Ez felér egy valóságos szerelmi vallomással. Jó, jó, ne értsen félre. Ám a mondottakból szinte süt a két unokatestvér közti jó viszony, a biz­tonságot és bátorítást adó szeretet melege. De van nekem is Zathu­reczkyvel kapcsolatos felejthetetlen tátrai emlékem, mely konfliktussal végződött, de a barátságunkra ter­mészetesen nem volt kihatással. Zat­hureczky gyerekkori álmait valósít­gatta meg — ifjúkorában szeretett festegetni is —, amikoris a velem le­vő lányom esőtől ázott, piros „svájci sapkájára" — tintaceruzával — milli­ónyi lila pontocskát varázsolt. E fel­emelő művészi munka közben tere­lődött a szó Rajter Lajosra, a Szlovák Filharmónia vezető karnagyára. Elle­ne egy magas beosztású pozsonyi magyar politikus-művész akkortájt épp késhegyre menő harcot vívott. „Mondjad, Ede, valóban az volt Lajos, aminek Gy. elvtárs beállítja?" „Hát nagyon is jótól kérdezed — mondta nevetve Zathureczky —, mert én hajszál híjén ugyanúgy jár­hattam volna. Kettesben mentünk a nagy nemzetvezető megkoronázta­tásának hivatalos aktusára. Én, mint a főiskola igazgatója, Lajos mint a magyar rádió zenei főnöke. Mindket­tőnknek hivatalos meghívót kézbesí­tettek ki. Ahogy a kapun beléptünk, mellettünk ügetett fel a lépcsőkön a filmhíradó teljes stábja. Mondom Rajternek, figyelj ide, Lajos, lépjünk ki most balra s várjuk meg, míg a fil­mesek végeznek. Én mentem a vécé felé, még egyszer utána is szóltam. De a közismert két tűz közé fogott, az Édesanya és az öreg Tanti szigorú el­vei alapján nevelt zenészbarátom pontosan tudta a tananyagot: nem il­iilf késni, s lassú, kimért lépésekkel haladt felfelé a lépcsőkön. Amikor a nagyterembe lépett, akkor kapcsol­ták be a filmesek a jupitereket, villog­tak a fotósok vakui s Lajos keze, szin­te öntudatlanul és akaratlanul a »ve­zér« kinyújtott tenyerébe kapcsoló­dott. A filmesek, fotósok rövidesen pakoltak és mentek, siettek leadni az ünnepi pillanatot, a »kézfogás nagy­szerűségét". Ekkorra én is felértem, hogy a kötelező névsor ellenőrzésen megbiccentsem fejemet. Szemem Lajost kereste. Ott állt sápadtan és megrendülten. Most már érezte, ve­lem kellett volna maradnia. Másnap Pesten és sokfelé másutt a filmhíra­dókban, újsághasábokon, első olda­lon, ott volt a "bizonyíték": Rajter La­jossal kezet réz a „nemzetvezető". Most csak azt kérdezném, ha Joszif Visszarionovicstól, Rákosi Mátyástól vagy Hruscsovtól kapott valaki be­mutatkozásra szóló meghívót, hát mi a fenét csinálhatott: ment és megha­jolt. Fél kezemen meg tudnám szá­molni azokat, akik nem engedelmes­kedtek... De akkor is... — hagyjuk, Jenő! Könnyű nagylegénynek lenni, mikor az én nótámat fújják! Különben van egy, úgy tudom, tolsztoji mon­dás: balul jár, ki gonoszsággal vála­szol egy másik hibájára. Jelen eset­ben rosszaságról, hibáról művész­barátom részéről beszélni sem lehet! Basta — érted barátom: »basta«!" Beszélgetésünket, azt hiszem, Ede tragikus elmenetelével kellene befejeznünk. — Ha megengedi, én ezt rokoni szemszögből mondanám el. Az elfo­gult s mégsem elfogult, de az érte ra­jongó unokahúg igazságot kereső és azt megközelíteni kívánó meglátásá­ból és belső érzelmeiből kiindulva. E de érzékeny ember volt. A legki­sebb bajra teljes szívvel reagált. Apróságok, kis lelki tűszúrások, szi­gorúbb, rossz vagy irigykedő kritikák valósággal földindulásként hatottak rá. Nem maradt rá hatás nélkül, meg­rendítette a háború, városa, Buda­pesttönkre bombázása, az azt köve­tő évek buktatói, keserűségei, jogtip­ró és embert megalázó történései. Mindennek tetejébe jött 1956. Ekkor, akár valami jóságos mentőangyal, valójában egy advocatus diaboli, megjelent régi ismerőse, a zongoris­ta Ottó Hahn, az eperjesi származású s akkortájt nyugaton élő impresszá­rió. Mindent ígért! Gyere, hagyd itt ezt a felfordult országot, ezt a kilátás­talan, sivár jövőt. Itt, ki tudja meddig, az ágyúké a szó, itt már nincs szük­ség a te művészetedre — duruzsolta afülébe Hahn. Világturnét ígért, a bé­csi zeneművészeti főiskolán biztos tanáriszéket. Közben Ede összefutott egy magyar származású amerikás hölggyel is, akinek szép, sokat ígérő szavai szintén elkábították. Aztán egy hideglelős téli napon Bécsben tűnt fel. Az eperjesi zongoristából lett impresszárió fényes, nagy terveivel megbukott. Maradt Amerika és a hölgy. Ez volt a cérnaszál, amibe még, úgy hitte, belekapaszkodhat, dollárjainak maradékával megváltja az amerikai állampolgárságot. De nem a reményt az életre. Talajt vesz­tett ember keserű soraival számol be egy levélben egyre szürkébb, kilá­tástalanabb nyugati lehetőségeiről. Aztán egy nap megérkezett a hír: FI­NE! Ede nincs többé, csak emléke és a sajgó fájdalom szívemben. — Nagyon köszönöm, kedves Szibill, főleg befejező mondatait. NAGY JENŐ EGY KAPCSOLAT TÖRTÉNETE GREINER SZIBILLEL ZATHURECZKY EDÉRŐL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents