Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-09 / 7. szám, csütörtök

1992. JANUÁR 9. ÚJ SZÓ* KULTÚRA 6 PROFI TEMPO VAGY DIKTATÚRA? KIS MAGYAR TRAGÉDIA A JÓKAI SZÍNHÁZBAN — II. FELVONÁS 1991. december 4-én jelent meg Profi tempó vagy diktatúra? című riportom a Komáromi Jókai Színházról, jelesül az igazgató, Beke Sándor személye Körül kialakult helyzetről. Még aznap este telefonon felhívott Beke Sándor, hogy szövegében néhány, félreértésre okot adó pontatlanság fordul elő, melyek felsorolása után jelezte, hogy az érintett mondatokat, illetve a helyesbített változatukat faxon és levélben is megküldi címemre. Asztalomra csupán a levél érkezett meg, egy héttel később, noha már másnap postázták, a bélyegző szerint is. A levélben ez áll: „Kedves Gyula! A szerdán megjelent cikkedben több — figyelmetlenségből következő — elírás történt, amit kérek korrigálni (esetleges támadáskor). 1. Nem a mi színházunk csatolásának kérdése merült fel, hanem a kassai Tháliáé. 2. Kmeczkó Mihály és Cséplő Gábor miatt támadtak a legjobban és miután elmentek... diktáltam én, tehát nem én küldtem el őket (...majd utána Holocsy miatt). 3. Óriási félreértés történt a 30-50 ezres összeg émlítésekor is. Az összeg forintban értendő, amelyet a határon túli színészek kaptak a kisvárdai nyári szabadtéri játékokon való szereplésükért (közöttük Skronka is). Mivel a cikketa megjelenés előtt nem autorizáltam, szükségesnek tartom megírni a fentieket, amelyek nyilván elírás, félreértés vagy ügyetlen húzás következményei." Egyedül félreértésről lehet szó, ezért elnézést kérek Beke Sándortól, akivel különben abban maradtunk a telefonbeszélgetés során, hogy csak akkor közöljük a helyreigazítást, ha valaki szóvá teszi a nyilatkozat említett részeit. Még két megjegyzés alábbi összeállításunkhoz. Tóth Kurucz Mária levele mellett Skronka Tiborék nyilatkozata a riport megjelenése előtt született, illetve érkezett szerkesztőségünkbe. Az utóbbi közlésétől éppen a tervezett riport miatt tekintettünk el akkor, melyben Skronkáék álláspontja úgyis megfogalmazódik majd (ahogy az meg is történt), másrészt: szövegük napokkal előbb már megjelent a Komáromi Lapokban. A teljesebb kép kedvéért adjuk most mégis közre, a többi írással együtt, melyek december folyamán érkeztek, a legutolsó, a Kmeczkó Mihályé, karácsony előtt. Tudván ez utóbbiról már korábban, amikor még csak születőfélben volt, úgy gondoltuk, hogy a „darabonkénti" közlés helyett összeállítást készítünk a beérkezett írásokból, vállalva annak kockázatát, hogy a megjelenés időpontja — az év végi anyagtorlódás miatt — áttolódik az új esztendőre. Ez bekövetkezett, reméljük azonban, így is sikerül hozzájárulnunk a helyzet tisztázásához s talán-talán a megoldásához is. BODNÁR GYULA MAZROL, HÁZRÓL, SZÍNHÁZRÓL Forog a film. Magyarázom a bizonyítványom. Igy szoktam meg a pártiskolázáson, semmit, de abból — sokat. Mindig ott, ahol a hatalom, a húsosfazék van, különben semmi értelme. Azt mondják, erősödik a baloldal. Röhögnöm kell. Persze, hogy erősödik, mi erősítjük. Biztos, még nem jöttek rá, hogy a színházról van szó. Nem mindegy? Ház, az ház! Tájház, pártház, színház! Most a legfontosabb: hűnek maradni. Mint anya a gyermekéhez, madár a fészkéhez (az istenit kirepült), szín-ház hozzánk. Nem mindegy? Ami a magyarságot, a közönséget, a nemzetiséget illeti, hát mi letettük az asztalra... a demizsont. Valamelyik nap a tv-ben a demokráciáról, a tekintélyről beszélt Kocsis Zoltán zongoraművész. (Az a hülye zseni.) „A tekintélyuralom, kiskorúságot eredményez. A tekintélyt nem lehet megteremteni. Vagy van — vagy nincs." Hülye intelligencia, mindig csak a könyvek, a szövegkönyvek, mindig kitalálnak valamit, még három féldecit, kössz, a többihez! Csak beszélek, beszélek, és nincs semmiféle mondanivalóm. Érdekes, nem? De ki meri az ellenkezőjét állítani? Csak még egyszer halljak valamit az irodában, az öltözőben, de főleg a büfében, ott legalább van etika. Mit tudják, hogy idebenn mi fáj, azok odakünn? Az erő itt van nálunk, bennem, rá tudtam mindenkire kényszeríteni az akaratomat, erre büszke vagyok. Forog a film, Hülye politikusok. Bibó István azt mondta: „a demokrácia az, hogy nem félünk". Hát mi, igenis nem félünk — itt az árnyékban. Idézet Siposs Gyulától: „Mi olyan gyávák vagyunk már, hogy senkitől se félünk. Hagyjuk, hogy csikorgó-szavú felolvasók oktassanak bennünket, szemünkre vessék hitványságainkat, és sohse kérdezzük meg: mi jogon? Nem veszünk össze senkivel. Nincs haragos szavunk, és düheink csak engedélyezett húsokba marnak. Mi olyan gyáván élünk! Azt hisszük, hogy helytállunk. Alig van ellenségünk. Álig van jó barátunk." Tényleg? Hol van a szellemerkölcs törvénye? Sok hűhó semmiért. Színházat, vagy mi a sz... akartok? BORÁROS IMRE TISZTELT MUVESZEK! KEDVES BARÁTAIM! Önök Csehszlovákia magyar ajkú lakosságának kulturális fáklyavivői. A Jókai Színházra Pozsonytól Ágcsernyőig áhítattal és tisztelettel — olykor boszszankodvavagy kritikusan — gondol a színházszerető magyar ember, de gondol. Jó tudni, hogy van! A SZÍNHÁZ egy biztos pontot jelentett összekuszálódott, gondoktól terhes hétköznapjainkban. A színészet magasabb rendű elhivatottsága miatt, a kárörvendők diadalmas vigyorának letörléséért kérem Önöket, kérlek Titeket, ne a „vaskezű" igazgató eltávolításával oldjátok meg a fájó gondokat. Mint egyszerű néző, nem ismerhetem a belső problémákat, de Beke Sándor igazgató, a „Lenni, vagy nem lenni..." dilemmáját váltotta a „Van" kiegyensúlyozott állapotára. A művészi ihletettség ritkán párosul gazdasági éleslátással, és hogy a Jókai Színház élére ilyen ember került — hála Istennek. Szinte szégyellem, hogy írnom kell, de a fájdalom szeretett színházamért (és tzsáról sokan járunk színházba) nem hagy nyugodni. A hétköznapi ember gondjai és gyarlóságai lerántották a Színészt a világot jelentő deszkákról a sáros útra. Tisztelt Igazgató Úr! Kérem Önt, emelje fel az Embert, hogy Színész lehessen! Mikor a Bástya Színházban még székek sem voltak, csak akkor az egyszer beszéltünk személyesen, ennek ellenére tudom, hogy megtalálja az utat Lélektől lélekig! Kívánom, hogy együtt maradjon és erősödjön a társulat Beke Sándor igazgatóval és rendezővel, mert hirdetni kell az igét, mert a stószi remete ezt írta: „Légy nyelved makacs hűségese, szerelmese, őrzője és megtartója! Senki más itt ezen a tájon helyetted e munkát el nem végezheti..." Izsa, 1991. november 28-án TÓTH KURUCZ MÁRIA községi bíró MÁS AZ EMBER, MÁS A RENDEZŐ Elolvasva az Új Szó december 4-i Profi tempó vagy diktatúra? című, a komáromi Jókai Színházzal kapcsolatos riportját, elhatároztam — elsősorban azért, mert közügy, de azért is, mert én is találva érzem magam —, hogy — nem sértettségből, csupán eleget téve a tárgyilagosságnak — leírom a következőket. 1986-tól 1990 november végéig én is a komáromi színház alkalmazottja voltam, ahol mesterségemet gyakorolva női szabóként dolgoztam. Többek között az említett riportban a kővetkező nyilatkozat sem felel meg a valóságnak: „A minőség javítása érdekében leváltottam egy sor embert, a portásoktól kezdve a raktárosokon, a műszaki vezetőn, a szabókon át..." stb. Természetesen, én a szabókon „keresztül" vagyok érintve. Igazságérzetem, valamint szakmai büszkeségem, ezen belül igazi képességeim teljes tudatában visszautasítom Beke Sándor igazgató úr nyilatkozatát, mert sem engem, sem kolléganőmet nem ő váltott le! Én a saját akaratomból, általam beterjesztett írásbeli felmondással mentem el, épp az igazgató úr, enyhéri szólva, számomra szokatlan módszerei és nem éppen udvarias megnyilvánulásai miatt. Kolléganőm pedig a hasonló okokon túl, a nyugdíjkorhatár elérése után, nem volt hajlandó a munkaviszonytovábbi fenntartására. Kilépésemet a színház kötelékéből nem kevés, visszatartani igyekvő meggyőzés előzte meg, rosszízű megjegyzésékkel tarkítva, és az asztal túloldalán éppen Beke Sándor igazgató úr ült. Az elvégzett munka minőségét illetően, elég bizonyítéknak tartom az egyes kosztümök kifogástalan kivitelezését és látványosságát. Ezt mi sem igazolja jobban, mint például a Cseresnyéskert, Osztrigás Mici, a Nagymama, Vőlegény, Szalmakalap, Doktor úr, Caliguló és a többi darab mutatós kosztümjei. Ezek kivitelezése (természetesen, csak a női kosztümökről van szó) teljes egészében az én munkáim. Ezeket büszkén és nagy örömmel vállalom. És ezzel kapcsolatban még van egy kijelentésem. Míg a színház alkalmazottja voltam, nem volt eset, hogy az igazgató (beleértve Beke Sándor urat is) akár közvetve, akár közvetlenül kifogást emelt volna az elvégzett munkákkal szemben. A tárgyilagossághoz viszont hozzátartozik az is, hogy mint „más szférába tartozó egyén", csodáltam Beke Sándort, mint színházi szakembert. Elismertük munkabírását ítéleteit, váratlan elképzeléseit, hallgatva őt, magéval ragadja az embert láttatja a dolgokat. De emberség nélkül diktálni — vagy ez, vagy semmi alapon —, az nem megy. így válik aztán az öröm keserűséggé. Az önteltség nyomait véltem felfedezni a színházzal kapcsolatos eredmények ismertetésében is. Véleményem szerint ezek az eredmények, úgy igaz, kemény dolgok, de legalább ilyen kemény dolognak tartom, hogy 1987 végén sikerült elérni, hogy a színház, ha csak társbérlőként is, de színházzá legyen. Véleményem szerint: ez több ember érdeme, az út „kitaposását" már előtte valakik elkezdték. Tehát milyen ember is Beke Sándor úr szerintem? Mint rendező: kitűnő, elragadó. Mint Ember: inkább nem minősítem. ZSEMLYE KATALIN A ^^ utóbbi évek egyre inkább meggyőznek /4 X arról, hogy — sajnos — vannak embe•rek, akik csak „ellenségképben" tudnak (vagy hajlandók) gondolkodni. Ami rajtuk kívül esik, a környező világ: az ellenség. Védekezni kell ellene, de még célszerűbb az állandó „ellentámadás állapotában" lenni... 1991. december 5-én, csütörtökön délelőtt „külön megbízott személy" hozott számomra levelet — pontosabban: egy levélmásolatot — Beke Sándortól. Bokros teendőim közepette nem értem rá azonnal elolvasni, mire a levélhozó figyelmeztetett: neki ezt a levelet — pontosabban: levélmásolatot — vissza kell vinnie... Kissé elcsodálkoztam, mivel olyan levelet már kaptam, amelyben az állt: olvasás után égessem el vagy semmisítsem meg stb., de amelyet olvasás után vissza kell küldenem, olyat most kaptam először. Gyorsan átfutottam a féloldalnyi szövegen. Megjegyeztem a lényegét, mármint azt, ami rám vonatkozott belőle. Ez azért sem volt nehéz, mert a következő szavak kiemelten szerepeltek a szövegben: „nem én küldtem el őket". Nem tudtam, miről van szó... A levél hozója azonban felvilágosított: Az Új Szó tegnapi (1991. december 4-i, szerdai) számában az olvasható egy, Beke Sándorral készített interjúban, hogy (és idézte szó szerint:) „el kellett bocsátanom Cséplő Gábor gazdasági igazgatót és Kmeczkó Mihály dramaturgot"... Most vált számomra is érthetővé a „nem én küldtem el őket" szócsoport... Sűrű teendőim közepette nem szenteltem több figyelmet a levélnek (hiszen még az előző napi Új Szót sem volt időm átfutni); gondoltam: a következő napi számban megjelenik az általam most megismert helyesbítés... Sajnos, nem jelent meg. Pénteken este felhívtam odahaza Bodnár Gyulát, a riport készítőjét, akitől — meglepetésemre — azt a felvilágosítást kaptam, hogy az Új Szóba sem faxon, sem levélben nem érkezett semmiféle helyesbítés a szerdai Beke-nyilatkozattal kapcsolatban... Vasárnap este bementem a színházba, hogy — Paulina szerepében a Párizsban élő Varga Katával — megnézzem Rózevicz Fehér házasságát. Feltételeztem, hogy Beke Sándortól kapok valami szóbeli magyarázatot a helyesbítés elmaradásával kapcsolatosan. Találkoztunk, köszöntöttük egymást... Aztán: „én nem kérdeztem", „ő nem mondta"... Hogy miért nem kérdeztem? Mert az üzenete így szólt a levél — pontosabban: a levélmásolat — kézbesítőjének tolmácsolásában: „Ez a helyesbítés még tegnap, szerdán elment az Új Szóba — faxon", A színházban hirtelen ez fordult meg a fejemben: Lehet, hogy Beke nem is továbbította az Új Szónak a helyesbítő levél eredetijét, csak énnekem a másolatát?!... Megvártam a hétfő reggelt, de a lapban ekkor sem találtam a várt szöveget... A Komáromi Lapok szerkesztőségében aztán tüzetesen áttanulmányoztam a Beke levélmásolatáról általam készíttetett másolatot (nemhiába sejtettem meg, hogy erre még szükségem lehet), s csak ekkor figyeltem fel annak szóhasználatára, illetve kitételeire. Az első mondata így hangzik: „Kedves Gyula! A szerdán megjelent cikkedben több — figyelmetlenségből következő — elírás történt, amit kérek korrigálni (esetleges támadáskor)". S az utolsó mondat: „Mivel a cikket a megjelenés előtt nem autorizáltam, szükségesnek tartom megírni a fentieket, melyek nyilván elírás, félreértés vagy ügyetlen húzás következményei". (Kiemelések tőlem: K M.) Ekkor vált világossá: Beke csak „esetleges támadáskor" kéri a helyreigazítást, ellenkező esetben a füle botját sem mozdítja, hiszen az a jó, ha rajta kívül mindenki „sáros" marad, de még jobb, ha (nyakig) „belepottyan a slamasztikába"...l A másik tény, ami a levélmásolat másolatának tanulmányozása közben megdöbbentett, írójának militáns, „ellenségképet" festő szóhasználata: „támadáskor"; „ügyetlen húzás". Erre mondja a magyar: Ki mint él, úgy ítél... Elnézést kérek a Tisztelt Olvasótól, hogy ezt a tömör tényállást ilyen hosszadalmasan fejtegettem, de úgy éreztem, a pontos érthetőség miatt szükség van erre, hiszen további mondandóm is ennek tükrében válik világossá... Beke Sándorral egyébként nem vagyok, nem is voltam haragban. Segítünk egymáson, ahol tudunk; s én megpróbálom — bár ez nem mindig sikerül — elfogadni „olyan embernek, amilyen"... Ami a konkrét tényállást illeti: a szelíd természetű Cséplő Gábor még az év elején beadta a felmondását Beke Sándornak. Tömör levélben — reá egyáltalán nem jellemző—eréllyel fogalmazta meg indokát: „A rendkívül megromlott emberi kapcsolatok és döntéseim helyességének gyakori kétségbe vonása miatt leimondok". Jómagam szeptember elején adtam elő kérésemet a színház igazgatójának: Tekintettel arra, hogy a Komáromi Városi Képviselőtestület kinevezett a Komáromi Lapok főszerkesztőjévé, kérem, hogy kölcsönös megegyezéssel bontsuk fel a szerződést, amely engem a színházhoz köt. (Úgy emlékszem, szinte szó szerint ezt mondtam — és csak ennyit.) így is cselekedtünk — teljes egyetértésben. Mielőtt elváltunk volna, Beke Sándor még megkért: Nem szeretne „teljesen elveszíteni", ezért, ha túl leszek „a kezdeti sűrű teendőkön", és lesz „egy szusszanásnyi" időm, továbbra is „számít arra", hogy elvállalom „egy-két darab dramaturgiai munkáját". Ebben maradtunk — megköszönve a bizalmat és az eddigi együttműködést. (S most egy furcsa megjegyzést kell tennem. A tekintélytisztelő és tekintélyt parancsoló Beke Sándorral általában kellő önfegyelemmel és a kölcsönös tisztelet hangján szóltunk — tárgyaltunk — egymással. Én a rendezőn kívül az igazgatómat láttam benne, s ő is érzékeltette velem, hogy amit mond, azt nemcsak a dramaturgnak, hanem — olykor — az Együttélés járási elnökének, illetve a városi képviselőtestület tagjának is címezi... Most, hogy ezt leírom, nekem is furcsának tűnik fel, de hazudnék, ha mást állítanék. Ezt azért is tartottam szükségesnek elmondani, mert magam is többször tanúja voltam, hogy „beosztottjaival" nemegyszer szinte elviselhetetlen módon „értekezett". Rendkívül kellemetlen volt ilyenkor számomra „a tanú" szerepe...) (Még egy megjegyzés: 1986 végén Kövesdi János kerekasztal-beszélgetést szervezett a Magyar Területi Színház „tizenöt éves Thália Színpadáról . A színes „interjúcsokor" a következő évben jelent meg az Irodalmi Szemlében. Beke Sándor tevékenységét méltatva, erényei felsorolása mellett már akkor szűk ségesnek tärtottam említést tenni másfajta tulajdonságairól is: „Meghatározó egyéniség volt, aki nemcsak rendezőként értette a dolgát, hanem invenciózus szervezőnek, megfelelő erényekkel rendelkező »pedagógusnak<• és a »tágabb horizontokra« is figyelő társulatvezetőnek bizonyult. (...) Dramaturgként egy ideig magam is munkatársa lehettem; kitapasztalhattam munkamódszerét, erényeit és emberi gyengéit egyaránt. Sokfajta mendemonda kering a személye és a rendezői módszere körül". Stb. Akkor úgy tartottam ildomosnak, hogy — hiányáról szólva — az erényeit taglaljam. Most, hogy újra itt van „teljes fegyverzetben", „teljes békességében", „nőttön nő körülötte a békétlenség", talán nem ártana egy teljesebb, hitelesebb Beke-kép megrajzolása!) Be kell vallani: Beke Sándor mesterien ért a személye körüli legendateremtéshez. A legtöbb újságíróval szinte „mindent meg tud etetni" (ahogy néha nem titkolt büszkeséggel — szokta mondani). Ezek tényleg „ráharapnak a csemegére", hiszen „aki ilyen színvonalas rendezéseket képes elkövetni, annak a szavában nem illik kételkedni", másrészt viszont a napi megterhelő szerkesztői munka mellett nem is igen adódik mód arra, hogy az újságíró mindenki minden mondatának ellenőrizhesse a hitelességét — igazságtartalmát és valósághűségét... (Utóvégre nemcsak a tetteivel: az ítéleteivel és kijelentéseivel — a szavaival is minősíti magát az ember. Függetlenül attól, hogy „csak" kimondja-e, vagy le is írja őket.) Nos, Beke Sándor sok olyan kijelentést tett régebben is, meg újabban is, amelyet nem ártott volna összevetni a valósággal. (A hiteles okmányokkal is!) Itt van például a „Thália különválásának esete". A már említett (december 4-i interjúban) Beke ezt mondja: „Igazgatásom első hónapja azzal telt, hogy segítenem kellett lerakni az önálló Thália jogi alapjait". Itt viszonylag pontosan fogalmaz: „segítenem kellett". Korábban azohban többször úgy nyilatkozott, illetve azt engedte sejtetni, hogy „a Thália különválása" 1990-ben az ő tevékenységének eredménye volt... M december elejétől 1990 március 1 v) M U közepéig jómagam is egyike I \S\J\S voltam annak a — színház tagjai által megválasztott — öttagú kuratóriumnak, amely valamivel több mint három hónapon át a Matesz komáromi társulatát irányította. Az eseményeket tehát egészen pontosan ismerem... „A Thália különválásának esete" régi história. Egyidős a Thália Színház (Színpad) létével. Mint önálló színház 1969-ben vált ki — Beke Sándor vezetésével — a Matesz kötelékéből. Önállóságát két évig sem sikerült megőriznie, végül — más intézményekkel egyetemben (sajnos) — „a konszolidáció áldozata lett...*; vagyis a minisztérium „visszacsatolta" a Mateszhoz. Beke Sándor — nem tudván elviselni ezt (és az „ezzel járó") állapotot, Magyarországra „költözött", majd családostul magyar állampolgá Jé lett. (Most is az.) „A Thália különválasztására" időközben több terv született, de mindegyik elvetélt. (A „hatalom" mindig „tett róla", hogy életképtelenné váljanak ezek az időnként „elfogadott és jóváhagyott beadványok", illetve „koncepciók".) A minisztérium többször „fölvetette" annak a „lehetőségét" is, hogy a Thália Színpadot „leválasztják" ugyan a Mateszról, de hozzácsatolják a Kassai Állami Színházhoz (esetleg „fuzionálják" valamelyik eperjesi színházzal: a szlovákkal vagy az ukránnal) ... (A kulturális miniszter egykori magyar hélyettese is „elfektette fiókjában" a hozzá írt folyamodványokat, illetve: „a hatalom önműködő gépezetében" ő is tehetetlennek bizonyult...) 1989-ben aztán — nem sokkal a szeptemberi szezonnyitás után — alapos botrány kerekedett a „Thália-ügy"-bői. Kormány szintű sajtótájékoztató, nyilatkozatok a szlovák sajtóban és manőverezés a kulisszák mögött... A Matesz akkori igazgatója is kénytelen volt színt vallani, hiszen „a fölkavart por és hamu az ő fejére hullt vissza"... Végül ó'is a Matesz Thália Színpadának önállósulására voksolt. Ekkor készültek azok a dokumentumok, amelyek a későbbiekben a tárgyalások alapjául szolgáltak. Ebben a helyzetben érte a színházat a november 17-i fordulat. Az igazgató tevékenysége ettől kezdve mindinkább háttérbe szorult, mígnem — a legcsekélyebb ráhatás nélkül is — belátta, hogy számára — ebben a helyzetben — az a legcélszerűbb, ha lemond... Ekkor kezdte el tevékenységét az öttagú kuratórium Ettől kezdve aztán felgyorsultak az események. Eredményre vezettek a két társulat vezetése közötti közvetlen kapcsolatok is. Elkészültek a — véglegesnek vélt — vagyonjogi és egyéb dokumentumok; de jure ugyan nem, de facto azonban Dudás Péter lett — a társulat óhajára — a Thália művészeti vezetője, majd nemsokára Kolár Péter az igazgatója. A Thália ettől fogva saját vezetőséggel, önálló színházként kezdett el tevékenykedni. Ügyeit ezentúl a Mateszétól teljesen különállóan intézte, bár a kölcsönös tájékoztatás és a konzultáció — érthető okokból — továbbra sem szűnt meg. Ettől számítva a minisztériumban is ké»z tényként kezelték: az évad végére minden tekintetben befejeződik a két társulat különválása két színházzá. Ekkor került Beke Sándor — előbb a Tháliához rendezőnek, majd a Mateszhoz igazgatónak. Innen kezdve „segített" ő is „tolni a már sínen lévő kocsit"... (Ezzel azonban még csak sejtetni sem szeretném, hogy az a bizonyos kocsi „magától ment a síNEM MINDEN (ADALÉKOK BEKE SÁNDC