Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-09 / 7. szám, csütörtök

7 KULTÚRA ÚJ szói 1992. JANUÁR 9. nen": Mindenki megérdemli a köszönetet, akár a kezdeti, akár a végső szakaszban tolta vagy húzta „a ko:sit"... Még akkor is, ha — annak, aki beállt a sorba, — az volt a dolga! Aki utólag egymagának vindikálja a babért, az nyilvánvaló igazságtalanságot követ el.) Nézzük Beke Sándornak egy másik „kedvenc nyilatkozatát", mely szerint .igen sokan angazsálták" öt a Matesz igazgatói posztjára — egyrészt .közismert csehszlovákiai magyar személyiségek", másrészt a színház tagjai. Az említett Új Szó-beli interjúban így nyilatkozik erről: „Vártak rám, mint a Megváltóra és én el is hoztam a megváltást..." Most hadd mondjam el a történteket (a Megváltó-várást) úgy, ahogy .megéltük" és .végigcsináltuk"! Az öttagú kuratórium a színház .üzemképességének" a biztosításán és a két társulat (színház) önállósításán túl azt tartotta a legfontosabb feladatának, hogy megfelelő személy kerüljön a l^atesz igazgatói tisztségébe... A komáromi társulat tagjai közül nekem adatott meg a lehetőség: beszéljek Bekével arról, hogy az immár megváltozott helyzetben visszatéri. ne a színházhoz — ezúttal igazgatónak... Mindez 1989. december 6-án történt, a Csemadok pozsonyi székházában, a szövetség központi bizottságának rendkívüli ülése alkalmával. Én a jelölő bizottságban tevékenykedtem egész nap — hiszen ezen az ülésen elég alapos tisztújításra került sor —, Beke Sándor pedig azok között volt jelen, akiket a Csemadok 1969 után kizárt a soraiból, s ezen a KBülésen rehabilitálta őket... Felhatalmazásom ugyan nem volt a Bekével folytatott .tárgyalásra", de az adódó alkalmat nem akartam elszalasztani. (Ezt akkor közöltem is vele, mondván: egyelőre csak a bogarat ültetem a füledbe, hogy legközelebb legyen miről beszélnünk — érdemben is.) Nem utasította vissza .az előzetes felkérést", de volt egy kikötése: ő nem hajlandó semmiféle pályázatra benevezni. Erre nagyjából azt válaszoltam: akkor bajosan lesz belőled a Mateszban igazgató, mert a tagság .kívülálló" embert akar, .pályázat útján"... De lehet, hogy megtaláljuk a módját... Meg is találtuk. Cséplő Gáborral (aki később az öttagú kuratórium elnöke lett) rengeteget kilincseltünk a minisztériumban — annak különböző fő- és alosztályain —, mígnem a színházi osztály akkori vezetőjének, Oleg Dlouhýnak a segédletével megszületett a .kivitelezhető" ötlet, melyet aztán a káder- és személyzeti, a jogi stb. osztályok is elfogadtak: nevezze be Bekét a pályázatra a színház tagsága! (Be kell vallanom, ezt az ötletet sokan mosolyogva fogadták a minisztériumban, mert Beke akkor már járt ott előttünk, ^ a Thália Színpad .képviseletében" ugyancsak .becsapta maga mögött az ajtót"... Közben a társulat tagjai azt is .megfejtették", miért nem akar Beke benevezni a pályázatra: 1/ nem lenne képes elviselni az esetleges kudarcot; 2/ Magyarországon már megpályázott — nem is egy — színházigazgatói állást...) Miután a .jogi problémák" is megoldódtak (Hogyan lehet egy magyar állampolgár — az akkori törvények értelmében! — Csehszlovákiában színházigazgató?!), elkezdődött a színházban az aláírásgyűjtés. Meglepődve tapasztaltuk hogy csupán a tagság 50 százaléka + 1 fő óhajtotta Bekét igazgatójául! (Jogi szempontból azonban ennyi elég volt a benevezéséhez!) Nemsokára megértük a másik meglepetést is: jelöltünk nem hajlandó magát alávetni az .alkalmatossági vizsgának"! (Egy .pszichológiai tesztelésiről van szó, amit a minisztérium által kinevezett szakértő végez el.) Végül — Dobos László jóvoltából — Beke .beadta a derekát..." (A három jelölt közül — úgy tudni, erre a hírre — a harmadik visszalépett.) A minisztérium által kinevezett pályázati bizottság három „csoportból" állt: 1/ a Matesz öttagú kuratóriuma, 2/ négy közismert csehszlovákiai magyar személyiség, 3/ a minisztérium kéttagú képviselete. A közismert személyiségek közül kettő nem jelent meg a bizottság ülésén. A jelöltek „programnyilatkozatát" egyformán jónak találták a jelenlévők. Hogy mégis Beke Sándorra esett a választás, az — a nyilvános indoklás szerint — a következő: „vele nemcsak igazgatót, rendezőt is kap a színház" (merthogy erre — is — tényleg ége tőén szüksége volt). így lett Bekéből — 1990. március 16-án — Komá romban színházigazgató. Ami pedig a Megváltó-várást illeti: a .közismert személyiségek" fele nem jelent meg a pályázati bizottság ülésén; s ami ennél is fontosabb: a Matesz tagságának köréből alig gyűlt össze annyi aláírás, amennyivel Beke Sándort „be lehetett nevezni" a színházigazgatói pályázatra! (Ez utóbbi tény ismeretében talán „érthetőbbé" válik Be ke „kitétele" Cséplő Gáborral és velem kapcsolatban: „akik miatt a legtöbbet támadott a társulat".) A „megváltás" tényével kapcsolatosan viszont az a legszomorúbb .bizonyíték", hogy — a művészi sikerek ellenére — a színház mostani (megszaporodott) tagságának háromnegyede (74 százaléka) megvon ta a bizalmat Beke Sándortól — az igazgatótól... A legendateremtés másik nagy fejezete a komáromi színházépület „megszerzése". Beke így szól erről a december 4-i interjúban: „Munkámatbonyolította, hogy bár kiharcolták a komáromi épületet de tacto, de jure nem volt elrendezve az ügy. Egy évig tartott, míg sikerült lezárni. (...) Elvittek majdnem mindent, úgyszólván csupaszon maradt a színház". Azt is mondhatnám: ez — így — „enyhe" túlzás; de nézzük inkább a tényeket! A kétórás sztrájk napjának estéjén (éjszakáján) 1989. november 27-én megalakult Komáromban a Szabad Fórum. Ennek programnyilatkozatát jóma gam dolgoztam ki még 23-án, s másnap előadtam a színház tagságának ülésén. A tagság nagyobb része egyetértett a nyilatkozattal, de elvetette a Mateszra vonatkozó részét. (Annak ellenére, hogy tartalmazta a színházépület megszerzésének szükségességét is!) A Szabad Fórum 17 alapító tagja magáévá tette a programot, s megbízta Soóky Lászlót és Kiss Péntek Józsefet, hogy az éjszaka folyamán sűrítsék 1012 jelmondatba — szlovákul is, magyarul is. Ez a 10 pontban megfogalmazott Követelés lett a másnapi tárgyalások alapdokumentuma. A 9. pont így hangzott: „Saját épületet a Matesznak!" A Fórum öttagú vezetősége (Bajnok István, Gáspár Tibor, Kiss Mihály, e sorok írója és Soóky László) eredményes tárgyalást folytatott a Nemzeti Front JB-n, illetve a járási nemzeti bizottság vezetőivel. A jnb elfogadta a Szabad Fórum követeléseit és az „épület-ügy" elrendezését a városi nemzeti bizottsághoz „utalta". Itt Cséplő Gáborral részt vettünk minden — e tárggyal foglalkozó — ülésen (néhány alkalommal jelen volt Ho locsy István is). Számos egyeztető tárgyalás után (melyekre — megítélésünk szerint — mindig feleslegesen sok intézmény képviselője kapott meghívást) végre „a minisztérium asztalára" került az ügy. Munkánkat ettől kezdve a Szabad Fórum jogi szakbizottságának két jogásza: Hortai Éva és Patócs Tibor segítette — valóban fáradtságot nem ismerve. A két- és többoldalú minisztériumi tárgyalások eredményeképpen 1989 utolsó munkanapján, délután 14 óra 04 perckor az utolsó aláírást is megszereztük — az utolsó okmányra is. Ettől a pillanattól fogva nemcsak de facto: de jure is a színházé lett az épület — ellentétben Beke Sándor állításával. Ami hátra maradt: 1990 március végéig kellett a városi művelődési központnak kiköltöznie az épületből. Ennek az aktusnak a befejezése várt Beke Sándorra, hiszen március 16-tól ő lett a Matesz igazgatója... Tény, hogy a vagyonjog elrendezése (az osztozkodás) még vérrokonok közt sem könnyű, de messzemenően túlzó Bekének az az állítása, hogy „Elvittek majdnem mindent, úgyszólván csupaszon maradt a színház". Ha ez igaz lett volna, az intézmény a továbbiakban egy napig sem lehetett volna működőképes... Afentieken kívül Beke Sándornak még számos túl- zó állítása, nyilatkozata van. Ahogy mondani szokás: Gyakran elragadja a hév... Ennek ellenére — „kívülről nézve" — tiszteletteljes az a művészi munka, amelyet végez. Talán akkor ártunk neki is, magunknak is a leginkább, ha tendenciózusan egyoldalúan ítéljük meg a tevékenységét — ha „csak jót" vagy „csak rosszat" mondunk róla... Ember ő is, akárcsak a munkatársai — erényeit a hibáival együtt kell látnunk és láttatnunk; csakúgy, minta munkatársaiét... KMECZKÓ MIHÁLY Szkukálek Lajos rajza NEM VEDOBESZED Ha valaki netalán azzal vádolna, hogy egy olyan intézmény „belügyébe" akarok beleavatkozni, melynek felettébb bonyolult működéséhez vajmi keveset konyítok, gondolom a vád elhárításához elegendő annyit hogy huszonnyolc évig én is a szóban forgó intézményben tevékenykedtem. Nevezetesen a Magyar Területi Színházban, mely azóta a Jókai Színház névre kereszteltetett. S ahol nemrégiben hírnevéhez méltatlan események történtek (talán még történnek is!). A több mint botrányos dolgok felsorolását nem tartom fontosnak, hiszen arról minden, közéleti ügyek iránt érdekló'dő dél-szlovákiai magyar értesült újságból, rádióból. És a Jókai Színház belháborúja mindenkit megdöbbentett, elkeserített, mi több, feldühített! Törvényes jogainkért való csatározásaink közepette a legjobbkor jött önmagunk leköpdösése (az „önpofozkodás" kevés!) Mondom: a „legjobbkor jött", persze, nem nekünk, hanem azoknak, akik alá ezzel a gusztustalansággal lovat adtunk. A kocka el van vetve! Hömpölyög a lavina! A jelek szerint jól a képibe mondott mindenki mindenkinek mindent! Na, és! Mennyivel lett jobb a helyzet?! (vagy ki) javult meg általa?!... Mennyire stabilizálták a Színház egzisztenciáját a kölcsönös vádaskodások?!... Még egy lényeges kérdés: vissza lehet-e fordítani az egészet? Semmissé lehet-e tenni a megtörténteket? Szerintem, a legjobb lenne arra ébredni, hogy mindez csak rossz álom volt... Hogy siránkozásom ne tűnjön öncélú fontoskodásnak, hadd szóljak a magam módján néhány szót Beke Sándor igazgató-rendezőről és általánosságban a színházi légkörről. Bátran ki merem jelenteni, hogy Beke Sándort ismerem olyan mértékben, mint a Jókai Színház bármelyik dolgozója. Szabadjon remélnem, hogy nem veszi zokon, ha őszinteségre törekedve, valami diszkrét dolgot is ki találok fecsegni! Beke Sándor elsősorban is ember. S mint „ilyen", szereti az életet. Szeret jókat enni, módjával még inni is. De közel tízéves munkatársi viszonyunk alatt részegnek nem láttam őt! Még otthon — a csilizradványi szülőházban — megtapasztatta, hogy a sült galamb senkinek sem repül a szájába! Mindenért meg kell küzdeni. (Hajói tudom, öten voltak testvérek.) A Mateszhoz már képzett tanítóként került. És nem tartotta rangon alulinak ajtónyitogató szerepet vállalni az Ármány és szerelem című darabban. Sőt, ezt a színházi debütálását mind a mai napig büszkén emleget). Talán azért teheti, mert befutott az Óceánba?! Mert példájávalfel akarja hívnia figyelmet arra, hogy az Ér is befuthat oda, ha akar. Mert a színész élete, sorsa a privát örömökről való (szinte) állandó lemondás! Hasonló, mint a papi hivatás. Nem véletlenül nevezik a színészeket papoknak, Thália papjainak. Ebből a tényszerűségből adódik a figyelmeztetés, hogy: aki nem érez magában elhivatottságot a szakma iránt, az más területen keresse a boldogulást! Aki csak azért tülekedik a „világot jelentő" deszkákra, hogy „művésznőnek" vagy „művész" úrnak szólítsák, az sose fogja átérezni a színpadi művészet iránti kötelező alázatot. Róluk beszélni sem érdemes, ők előbb-utóbb lemorzsolódnak, elválnak az együttestől!... De térjünk vissza még egy kicsit Beke Sándorhoz! Aki több, mint húsz éven keresztül járta az ilyen-olyan iskolákat, míg számos színházban szerzett tapasztalat birtokéban megpályázta a Jókai Színház igazgatói székét. A társulat és a hivatal pedig egyhangúlag neki ítélte azt. A társulat az eredetileg színháznak szánt épületet is birtokba vehette. Biztosra vehető, hogy ennek kieszközlésében is Beke talpraesettsége játszotta a legnagyobb szerepet. Megformálta a letűnt rendszer hatalmi törekvései által kificamított műsortervet. Hogy milyen eredménnyel? Minősítésként talán elég legyen megemlíteni, hogy a Jókai Színház az ország egyetlen teltházakkal játszó színháza. (Beke Sándor nyilatkozata.) És ami a legfontosabb: a kimutatás nem fiktív adatokból tevődik össze. A Bástya Színház alapítása is Beke Sándor érdeme. Önkéntelenül felvetődik az emberben a kérdés, hogy vajon az elődei — akiknek az övéivel azonos lehetőségei voltak — miért nem tudták (akarták, vagy merték) ilyen mértékben prosperáltatni ezt az intézményt?! Bátorság vagy szakmai hozzáértés hiányában?! Erély helyett inkább népszerűséget szerettek volna?... Ugyan, kérem! Kevés kivétellel, Bekénél sokkal népszerűtlenebbek voltak! Csak akkor nem volt demokrácia!... Ugye, érthető?!... Gyűlés viszont — amit a komáromiak hiányolnak — volt dögivei! Színvonala, tartalma volt, amilyen volt!... Még emlékezünk rá!... Amikor felépült a Színház épülete, mások telepedtek falai közé! Senki nem tudott, nem mert, vagy kényelmetlennek találta — tenni ellene! S ezért a társulat tagjai sem marasztaltak el senkit! Aztán, hogy végül mégis a Színház tulajdonába került az épület, nagy büszkeség dagasztotta mindannyiunk mellét... 1991 áprilisában módom nyílt megtapasztalni a színpad, az öltözők és a színház mindennemű nagyvonalúságát. A Thália Színház társulata két hétig vendégszerepelt benne Bródy Tanítónő című darabjával, melyben ugyancsak vendégként az Öreg Nagy szerepét játszottam. Minden nagyon szép és jó...lett volna, ha az első hétvégén súlyos légcsőgyulladást nem kapok! S tetszik tudni, mitől? A színház minden zeg-zugában átivódó dohányfüsttől! Észrevételem közöltem is egy ottani kollégával, aki elmesélte, hogy még a kezdet kezdetén az igazgató gyűlést hívott össze(?!), ahol kijelölte a dohányzó helyiségeket és kérve kért mindenkit, hogy mindannyiunk érdekében a többi térséget kíméljék meg a dohányfüsttől! S mi történt...?! A gyűlést követő ötödik percben a folyosó már sűrű füstben úszott! Hát így volt! És van azóta isiValaki azt is említette, hogy a diri akkor utazik el, amikor akar, ugyanakkor a társulat húzza az igát! Hát kérem, próbált volna az illető ilyesmit felróni a „mosolygó" igazgatónak! Egyébként, ha mondjuk Bekének nehezére esne a fenekét felemelni, hol és hogyan találkozott volna Soros úrral, hogyan utazott volna Münchenbe a szuper-világosításért és hogyan építette volna ki mindazokat a kapcsolatait, melyek révén csúcsteljesítményekig vezényelhette társulatát... Mivel a színház nem Veszta-szűzek, csuklyás barátok tanyája, a privát társalgás nem mindig moll hangnemben, olykor dúrban is történik! A rezesbandában hiába próbálna egy jámbor zenész fűzfasíppal vagy nádihegedűvel közreműködni, legfeljebb megmosolyognák őt! Szerintem, ha valaki egyszer-kétszer elüvöltötte magát, már kétségbevonható, hogy van-e joga ugyanezért mást (másokat) elítélni! A színház (mint kategória) olyan terület, ahol ilyen vagy olyan okból mindig uralkodik egy kisfeszültség. Persze, ez az állapot nem jogosít fel sem trágárságra, sem szabadszáj úságra, ám ahol előfordul, ott általános. De akkor miért csak az igazgató bűnéül róható fel?!... Beke Sándor diktátor! Súlyos vád! De ha azt nézzük, hogy diktátorságából származott a fellendülés, akkor már kevésbé jut eszün kbe a di ktátorok undorító tulajdonsága: a zsarnokság. Engedtessék meg, hogy Bodnár Gyula az Új Szó december negyediki számában megjelent cikke alapján azt a következtetést vonjam le, hogy az igazgatót ledorongolni ugyan akad ember, de ugyanakkor ugyanaz már felelősséget nem vállal! „Hát akkor se nélkületek, se veletek?!" — tehetné fel a kérdést jogosan az igazgató. Ez esetben bebizonyosodott, hogy a dolgokat egy embernek kell intéznie, méghozzá diktatórikusán! (Mert hiszen a felelősséget is egy személyben vállalja.) Színházunk indulásakor a neves színészdinasztiából származó Lendvay Ferenc volt a tanítómesterünk. Darabrendezésen kívül is vállalt minden színházi teendőt. Tanított, nevelt, szervezett. Rávezetett bennünket többek között arra, hogyan kell a színházat „divatba" hozni. Ó is szigorú, de igazságos és humánus beállítottságú személyiség volt. Minden szava szentírás volt előttünk. Bizony, ő nem is egyszer jelentette ki ex cathedra, hogy színházat jól vezetni csak diktatórikusán lehet! S nekünk, mindazoknak, akik a Jókai Színházat is sajátunknak érezzük, ugyan, mi a fontosabb?! Az eredmény, ami az intézmény stabilitását biztosítja, vagy pedig a társulat kényelme?! Apropó! Hála Istennek, van már egy másik önálló színházunk is! Vajon „sorsuk kibírhatatlanná válása óta" a Jókai Színház együtteséből hány tag kérte felvételét a kassai Thália Színházhoz?! Tudtommal egy sem!... Esküszöm, nem védőbeszédet szándékoztam írni Beke Sándor rehabilitálása érdekében, de a szívemhez legközelebb álló megoldás mégis az lenne, ha a nézeteltérések okozta görcsök feloldódnának és Beke gáncstalanul vihetné a Jókai Színház együttesét újabb sikerek felé! Úgy, ahogy azt mindnyájunk érdeke megkívánja! KOVÁCS JÓZSEF M

ilyen gyorsan lehet befolyásolni a közvéleményt! Csak néhány ismerős újságíró, és máris fehér a fekete, fekete a fehér. 58 dolgozó szavazott a 70-ből a színház bizalmi gyűlésén. Hogy milyen volt az eredmény,iaz kiderült az UjSzó november 26-án megjelent tudósításából. Hogy milyennek volt beállítva, az az Új Szo november 25-én a Halálugrás Komáromban? című cikkéből derült ki: „— az együttes (legalábbis annak egy része) szembe kíván fordulni az igazgató-főrendező Beke Sándorral!". A gyűlés kezdőmondata így hangzott: „Nem támadni akarjuk Beke Sándort, hanem megvédeni!". Igen, megvédeni, mert a színházon belüli rossz légkör, amely az utóbbi fél évben uralkodott el az öltözőkben, műhelyekben, Irodákban, folyosókon, egyre inkább azzal fenyegetett, hogy végleg elveszítjük az értékes rendezőt. Megpróbáltuk menteni a menthetőt. Az igazgatót már nem lehetett, mert emberi és igazgatói minőségében megpecsételődött a sorsa és ezt elé<Jgé tükrözi, hogy ellene szavazott az alkalmaS. 0. s. JÓKAI SZÍNHÁZ! zottaknak a 74, a művészeti dolgozóknak pedig a 81 százaléka Tragikus, puccshangulatú eredmény. Főleg, ha a színház kívülről tökéletesen, hibátlanul működő gépezetnek tűnik. Csak a belső romlást látók, a beavatottak nézték ijedt várakozással, mikor omlik össze a cifra palota. Hosszú út vezetett idáig — a Beke Sándort üdvözlők eufóriájától a diktatórikus rettegés elfojtott sóhajaihoz Az erőteljes összmunkától — az önző, más véleményét eltipró egyeduralomig. Az ilyen diktatúra megöli az alkotói légkört! Senki nem kérdőjelezi meg Beke Sándor rendezői tehetségét. Emberi magatartása, vezetői képessége viszont annál inkább megkérdőjelezhető. A rendszerváltás utáni lehetőség révén arany betűkkel íródott be Be ke Sándor neve a köztudatba. De senki nem gondolkodik el azon, hogy vajon a „sok elért eredmény" mennyiben köszönhető az igazgatói tehetségnek, és mennyiben a már említett lehetőségnek. Nem akarjuk mondatról mondatra elemezni Miklósi Péter cikkét, aki már a szavazás előtt azt kérdezi „ ki ül az igazgatói székbe"... Miért fogalmaz úgy, hogy, az együttes egy részének szembefordulását emlegetve, már temeti a jelenlegi igazgatót? Milyen jogon nevezi puhánynak azt a két színinövendéket, akik Magyarországra átszerződve „ott jobbára másodrangú szerepre vannak utalva". Csak Rancsó Dezső és Varga Szilvia szerződtek Magyarországra a Beke-éra alatt, hogy ott Shakespeare Rómeó és Júlia című darabjának két „má sodrangú" szerepét játsszák el: Rómeót és Júliát — eddig. Az viszont már érdeke sebb kérdés, hogy miért szerződtek el, amikor itthon is el voltak látva jobbnál jobb szerepekkel. Mennyi ragyogó cikk jelent meg az utóbbi időben a színházról! Csak az egyik, a Nőben megjelent cikkre utalunk, ahol a cikk írója — állítólag — közvéleménykutatást végzett, mely szerint a portástól a színészekig mindenki a lehető legelégedettebb volt az igazgatóval. (Rá másfél hétre összejön a megrendítő eredményt hozó szavazás). Ugyanebben a cikkben a hakniról az igazgató úr azt nyilatkozza, hogy minden haknit megnéz, mielőtt engedéíyezi. A valóság: minden hakniműsorra kapott meghívót, de egyre sem jött el. Ugyanazok a hakniműsorok mennek, csak más előjellel. Érdekes, most senki sem berzenkedik ellenük. Mindent összevetve, az újságírók csak ritkán kérdezték meg a második sort, a színészeket. S ha igen, s ha a színész válaszolt s ha nem szépet mondott, rögtön ledorongálták. Úgyhogy az újságírók aztán csak az igazgatóúrig jutottak el, aki ellátta őket csupa „jó cikkbe" illő édességgel. így alakult ki egy hamis kép a színház tökéletes működéséről, csodálatos harmóniájáról. Senki nem kérdezett rá, hogy miért kapott helyet a színház épületében egy giccsbutik és egy, ruházati cikkeket árusító butik. Miért nem választottak olyasmit, ami nem kelt visszás érzést az emberekben: beengedték a kufárokat a templomba. Miért nem szól senki a színház épületének stílusához esztétikailag egyáltalán oda nem illő kandeláberek láttán. Miért kell két egymást kővető évadban Háy Gyulát és Csurka Istvánt játszani? Miért nincsenek tájékoztatva a színház dolgozói a színházat érintő problémákról, tervekről, eredményekről? Miért nem hallgat meg bennünket senki? Miért rója fel a bizalmi szavazás után fél órával Beke Sándor Skronka Tibornak, hogy egy natjy baja van: túlságosan becsületes? Miért jön be Soóky László a szavazás napján este kilenckor a színházba, ahol már várják: Beke Sándor, Holocsy István és neje? Miért nem kérdi meg Soóky László a másik felet is? Ez az írás akkor íródik, amikor még nem jelent meg a cikk Soóky Lászlótól. de várjuk, hogy bármikor megjelenik. Hogy hol, azt nem tudjuk, de hogy ellenünk fog szólni, azt az adott körülmények között feltételezzük. A keddi nap folyamán még Finta László és Tarics Péter is felkereste az igazgató urat. Minket megint nem kérdezett meg senki. Az utolsó objektív ember Péterfi Szonya volt. B

első problémaként akartuk kezelni az egész ügyet, de azt a különböző rafinált kikezdések nem engedték. Nagyon hasonlít az egész Ken Kesey Száll a kakukk fészkére szituációjához. Volt McMurphy, de vajon lesz-e majd Indián? BORAROS IMRE, SKRONKA TIBOR, KOVÁCS ILDIKÓ (a Jókai Színház dolgozói által megbízott bizottság tagjai) Komárom, 1991. XI. 26-án ÚGY IGAZ... )R NYILATKOZATÁHOZ)