Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-29 / 24. szám, szerda

1992. JANUÁR 29. ÚJ szól PUBLICISZTIKA 8 A SZLOVÁKIAI MAGYAR OKTATÁSÜGY - NOVEMB

ER 17-IKE UTÁN V. TAGSÁGUNK SZAKMAI FEJLŐDÉSE LAPSZÉLEN AZ A MOZI? EZ A MOZI! A mozi nálunk már rég elvesztette egykori varázsát. Mely — még mi, negyvenesek emlékezhetünk rá — estéről estére, de a délutáni gyermekelőadásokra is annyi nézőt vonzott a fehér vászon elé, hogy gyakran ki kellett irni: minden jegy elkelt. Már ahol volt mozi, írnám, csakhogy ez Igy ferdén hangzana, ugyanis akkoriban, az ötvenes-hatvanas években kisebb falvakban is kattogtak kinématográfok. A mozi úgy vesztette el varázsát, hogy a mozit megölték. Dehogy a televízió volt a gyilkosa. Csak ráfogták-fogtuk. Hanem annál rafináltabb hatalom: a kultúrpolitika — tudatformálásra hivatott, pozitív kicsengésű, úgynevezett szocialista realista hazai ós főként olyan szovjet filmek százaival, melyekről egyszer egy, a nagy országból hazánkban vendégeskedő filmküldöttség is azt mondta: „Mit néznek önök? Ezekre nálunk se mennek be az emberek." Nem baj, a fő, hogy szovjet volt. És szerveztük itt rájuk vastagon a közönséget, a valóságban és papíron egyaránt. Persze, közben az életünk is úgy alakult, pontosabban úgy alakították, és a falvak, városok is olyan vonzó arculatot öltöttek, annyi vonzó lehetőséget kínáltak a társasági-közösségi együttlétre, hogy jobb volt otthon — maradni. Magunkra zárva kaput, ajtót. A mozinézői szokások szintén megváltoztak, elvadultak, a mozi berendezései pedig kezdtek egyre hangosabban nyikorogni, falairól előadás közben hol itt, hol ott pattant le egy darab vakolat, így akkor sem igen telt már meg a nézőtere, ha olykor-olykor véletlenül került a vászonra remek film. És így már korántsem jelentette azt a kellemes környezetet, szórakozást, kikapcsolódást, mint annak idején. Varázsa így lett a múlté. Sőt, sok helyütt mozi sincs már. Ahol meg van, válságban van, mégha a szovjet filmek helyére újabban legalább olyan mennyiségben tóduló amerikai (nyugati) kaland-, akció-, szex-, horrorfilmek, szuper látványprodukciók egyikemásika iránt tömeges is az érdeklődés. Úgyszólván csak a fiatalok részéről. Mondhatnám tehát, átok ül a mozin, továbbra is. Vagy inkább: minden ellene mozog, ellenében születik, alakul. A társadalmi-gazdasági helyzet ugyanúgy, mint a mozi kistestvére, a video, mely az utóbbi két évben terjedt el nálunk igazán, az osztrák-csehszlovák, német-csehszlovák határon ezerszámra jöttek át a lapos, fekete csodamasinák, Toshibák, Grundigok. Siemensek, Fischerek, Akaik és Aiwák, Samsungok. Beindult a házimozi. Tiszta Amerika! Azóta folyik is a csencselés, kazetták cseréje, húsz koronáért huszonnégy órára, harmincért, tessék. A gyerekek is nem könyvet cserélnek manapság, hanem videokazettát. Mit sem számít a képek minősége, a szétmosódó, egybefolyó, el-elszíntelenedő alakok szemszaggató látványa, a búgó mellékhang, csak Rambo, csak Szuperzsaru, csak Terminátor, csak Mad Max, csak minél őrültebb, minél véresebb, halálosabb legyen a film. Ez a mozi! Nem az. Ráadásul ebben a moziban azt csinálhatsz közben, amit akarsz. És akár százszor visszajátszhatod a szájonrúgás vagy éppen az orgazmus pillanatát. Nem baj ez végeredményben, csak azért mondom, mert olyan értékválságban is élünk, hogy Petőfihez elég lesz visszajutnunk. No meg azért, mert nemigen tapasztalom egyelőre, hogy legalább fele ilyen mértékben próbálnánk más, nemesebb kulturális-művészeti-irodalmi, nemzeti, éppenséggel filmművészeti értékekkel ellensúlyozni a szórakoztatásnak eme olcsó, kellemes, szellemi restségre nevelő műfaját, illetve a belőle fakadó lelket, tudatot, testet, igen, a testi egészséget is fenyegető veszélyeket. A mozi, ugye, már régóta nem képes erre, és ha — egykori varázsa ide, egykori varázsa oda — meg akar élni, maga is kénytelen engedni a színvonalból. Legalábbis addig, amíg ki nem alakul itt egy más, emberhez méltóbb életforma és életmód. Értékrend. (bodnár) Ha a kedves olvasó figyelemmel elolvasta az előző fejezeteket, megállapíthatta: oktatáspolitikai kérdésekkel foglalkoztunk, ugyanúgy azt is, hogy jó szándékú, a hazai magyar oktatásügyet figyelni akaró igyekezetünket, lépéseinket nem mindig és mindenben kísérte megértés, szimpátia. Ha az említett lépéseket, illetve realizálásukat a hátráltató körülményekkel együtt szélesebb dimenziókban vizsgáljuk, elmondhatjuk: diadaikapukat állítani nincs okunk: az elkedvetlenedés, a hitehagyottság pedig nem méltó hozzánk. Már maga a tény, hogy létezünk, hallatjuk szavunkat: majdnem ötezer tagot számláló szövetségünk tevékenykedik — a tárca szemében is figyelemre méltó. Ez az elismerés elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a minisztérium az általános oktatásügyi kérdéseket taglaló dokumentumok véleményeztetésére is felkéri szövetségünket. A specifikus nemzetiségi oktatás területeit érintő problémák tárgyalásakor gyakran komoly véleménycserére kerül sor, lényegében elfogadják nézeteinket, de meg kell jegyeznünk, az időt mindig a saját szekerükbe fogják. Úgy gondoljuk, hogy az 1990/1991-es és az 1991/1992-es tanévben újraindított 20-25 kisiskola is eredmény (pontosan 22 1—4es és három 1—8-as iskoláról van szó): nem a szövetség érdeme, mindnyájunk munkája, igyekezete hozta létre az eredményt. Persze, e fejezetnek nem az a célja, hogy részeredményekkel nyugtassuk lelkiismeretünket. Nem! Ha kivárjuk a kedvező időt, türelmesen és állhatatosan harcolunk jogainkért, s nem mások jótékonyságára várunk, munkánkat látványosabb eredmények is fémjelzik majd. Hadd mondjunk valamit a saját címűnkre is. A megalakítandó tanfelügyeleti és módszertani központok szerkezetét, személyi állományát, azok területi (járási) vetületeit illetően tárgyalásokat folytattunk a tárca illetékeseivel. Arányosságra törekedtünk. Az igaz, hogy oktatásügyünk önigazgatását tűztük zászlónkra, de úgy gondoljuk, amíg ezt elérjük, addig ott a helyünk ezekben az intézményekben. Ennek érdekében hosszú és néha szomorú tárgyaláKisebbségnézőben címmel fontos hatrészes sorozatot közölt a budapesti Társadalmi Szemle. Eddig sorra vették a Magyarországgal szomszédos országok magyar nemzetiségeinek helyzetét, az idén a januári számban megjelent utolsó részben pedig Schlett István, egyetemi docens, a folyóirat egyik szerkesztője a magyarországi nemzetiségek, a szlovákok, a németek, a szerbek, a románok és a cigányok felelős képviselőivel beszélgetett arról, hogy ők hogyan látják jelenüket, múltjukat és lehetőségeiket. A 25 nyomtatott oldalnyi kerekasztal-beszélgetés (már a terjedelem is szokatlan a hazai nemzetiségekkel kapcsolatban a magyarországi sajtóban!) rendkívül nyílt hangvételű és — természetesen — több vonatkozásban bennünket is érint, tehát nem lehet érdektelen kivonatos ismertetése. „»ldeális« állapotok nemzetiségi tekintetben nincsenek" - szögezte le Petrusán György főiskolai adjunktus, a román szövetség elnöke, s ennek okát abban is keresi, „hogy a többséget sohasem neveltük a kisebbséggel való együttélésre". Ezért — teszi hozzá —„nem sikerült a kisebbségeken belül uralkodóvá tenni azt az érzést, hogy egyenlő állampolgárként élhetik meg önazonosságukat". A szerbeket képviselő Lásztíty Péter fizikus még arról is szól, hogy „jelenleg a kisebbségi sokat folytattunk a területi (járási) vezetőségeinkkel, míg végre január végére megszületett tanfelügyelőés módszertani jelöltjeink jegyzéke. Olyanok szerepelnek benne, akiket a pedagógustársadalom elfogad, s akik hajlandók e tisztségek betöltésére. Legnagyobb sajnálatunkra a minisztérium által kiírt pályázatokra a fent említetteknek csak egyharmada jelentkezett. Igy történhetett meg, hogy több járásban még mindig nincsenek betöltve e posztok, vagy más nemzetiségűek foglalták el. Csak azokban a járásokban elfogadható számunkra a helyzet, ahol szövetségünk járási vezetői alapos munkát végeztek, például a Komáromi, Érsekújvári, Rimaszombati járásban. A sors iróniája, hogy tárgyalásaink eredményeként, a miniszter levélben hívta fel a központi tanfelügyeleti és módszertani központ vezetőit a már említett arányosság betartására. A szakmai szekciók közül rendszeres tevékenységet a matematikai-fizikai fejt ki, s rapszodikusan ugyan, de beindult a magyar, a történelem, az ének, valamint az igazgatók és szülők szekciójának tevékenysége. Szakmai fejlődésünkben számottevő eredményeket értünk el. Természetesen tudatában vagyunk annak is, hogy két év alatt a teljes aktivizálás szinte lehetetlen, s csak az elfogadható szociális háttér megteremtésével szűnik meg a pedagógustársadalom teljes passzivitása, letargikus hozzáállása a dologhoz. Szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy pedagógusberkeinkben progresszív elemek tapasztalhatók. Jó ezt leírni, s talán olvasni is. Az elavult, a formális, tartalomnélküli képzési formákat olyanokkal váltottuk fel, amelyek a pedagógus személyiségének kibontakozását, szakmai felemelkedését eredményezik: visszatérést az önálló, kreatív tevékenységhez. Már annak idején is sokat hallottunk, de keveset tudtunk az alternatív, progresszív oktatási vagy nevelési módszerekről, programokról. Tudtuk, hogy itthon is, Magyarországon is és szerte a nagyvilágban léteznek ilyenek, de nem illettek ún. komplex nevelési elveinkbe. Tabu volt számunkra minden ilyen modell. Hallottunk Zsolnairól, Tolkultúrát, hagyományokat, nyelveket általában alacsonyabb értékűnek, legjobb esetben egzotikusnak tekintik Magyarországon. Ez nem tudatos dolog, de a kisebbségi kultúrát sok esetben maga a kisebbséghez tartozó egyén is alacsonyabb értékűnek tartja". A magyarországi szlovák Gyivicsán Anna egyetemi docens szerint nem a külső kényszerek akadályozzák a nemzetiség érvényesülését, hanem tudati elmaradás. A magyarországi szlovák „ma is elsősorban befelé fordulva vállalja szlovákságát, a saját közössége, szomszédja felé, tehát azt mondhatnám, intim szférában. Kifelé azonban... már nem vállalja, mert nem tudja vállalni, mert nem erre tanítottuk". Ez kényelmes, egyrészt mert konfliktusokat nem hoz létre: „Ez az állapot nem okozott gondot sem a többségnek, sem a kisebbségnek... Hiszen ebben a régióban — nyíltan kell beszélni erről is — egy nemzeti kisebbség, közösség, főként, ha nagyon erős, nagy létszámú, társadalmilag rétegezett, összetett, politikailag szervezett, imtálja a többséget még ma is. Imtálja a románokat a nagyszámú erdélyiromániai magyarság, a szlovákokat a nagyobb létszámú szlovákiai magyarság, mert látják szervezettségét, erejét. Nálunk — a mai Magyarország területén — eddig nem volt olyan szervezett, integrált nemnainéról, az általuk kidolgozott programról, módszerekről. Gordon és Waldorf neve sem volt ismeretlen előttünk. Úgy istenigazában megismerkedni a módszerekkel, programokkal a már említett okok miatt azonban nem volt módunkban. Sőt a hozzánk oly közel álló zene-énekoktatási Kodály-módszer sem honosodhatott meg nálunk, pedig a világot már réges-régen meghódította. Szakmai felzárkózásunkat országos szeminárium formájában éppen a Kodály-módszer elsajátításával kezdtük. Kassára ugyan a budapesti autósok sztrájkja miatt nem érkeztek meg a külföldi előadók, de Galántán dr. Bíró Ágnes és Gyurovszky Andrea szervezésében nagyszerű két nap szolgálta a majdnem száz zene-ének szakos pedagógust, egyszóval az érdeklődőket. Nagyszerű előadássorozatot, szakmai bemutatót tartott a Zsolnai-házaspár Komáromban, Losoncon, Rimaszombatban. Olyannyira, hogy a komáromi területi szövetségünk szervezetében — Lovász Gabriella, Csík Zoltán és számos kolléga lelkes tevékenységének eredményeként — tőbb pedagógus abszolválta a Zsolnai-minimumot, s ennek eredményeként a mostani tanévtől kezdve a járásban nyolc osztályban indult meg az oktatás Zsolnai nyelvi és irodalmi kommunikációs programja alapján. A programot az oktatásügyi tárca ún. kis kísérletként engedélyezte, s megbízta a Pedagógiai Kutatóintézetet a módszer felügyeletével. A tankönyveket a nyolc osztály (majdnem 240 tanuló) számára a 22. főosztály és a magyar fél kölcsönös megegyezése alapján biztosítottuk. Valószínű, az új tanévtől a rimaszombatiak is követik a komáromiak példáját. Dr. Ádám Zita azonban arra törekszik, hogy kollégái több módszerrel, programmal ismerkedjenek meg, s ki-ki válassza közülük azt, amelyik tanári egyéniségének, s főleg tanítványainak megfelel. Szükségesnek tartjuk megjegyezni — már csak azért is, mert a Szövetségi Gyűlésben a belügyminisztertől egy SZNP-s képviselőnő az ősz folyamán megkérdezte: vajon a belügyminiszter úrnak vane arról tudomása, hogy Dél-Szlovákiát magyarországi ügynökök — zeti kisebbség, amely irritálta volna a többséget". Ezzel a helyzetmegállapítással egyetértett Petrusán György is, kifejtve: „1918 után a magyarországi nemzetiségek lényegében kikerültek, illetve kirekesztették őket a politikai élet vérkeringéséből; az ismert történelmi okok miatt»kisebbségként« nem nyilvánulhattak meg... Nem volt más választásuk, mint a beleié fordulás". Kaltenbach Jenő egyetemi docens (ő a Német Szövetség elnökségi tagja) arról beszélt, hogy „a lassú asszimilációs folyamat felőrli, felmorzsolja a nemzetiséget, mert nem alakítja ki az egymásrautaltság tudatát. Az üldözöttség viszont eleve megadja a másság tudatát". Teljesen külön probléma és korántsem csupán kisebbségi kérdés a magyarországi cigányok léte. Zsigó Jenő szociológus az ő nevükben jelentette ki: „ez az egyedüli kisebbség, amellyel szemben... a többség megköveteli az asszimilációt, az önfeláldozást, de ugyanakkor lehetetlenné is teszi azt, mert nem érdeke valójában, fenn akarja tartani a cigányság kiszolgáltatottságát... A rasszjegyekkel bíró cigányságtól azt követelni, hogy »ne legyél cigány«, egészen abszurd". És a jövő, a lehetőségek? A kerekasztal résztvevői ugyanolyan józanul beszéltek erről is, mint ahogyan nem amóciókat akartak kelteni többé-kevésbé meglehetősen reZsolnai, Tolnai stb. — járják, s arra biztatják a magyar pedagógusokat, hogy Dél-Szlovákia csatlakozzék Magyarországhoz. S hogy mit tesz ellenük a belügy? Az érsekújvári járásbeliek — Fodor Attila, Csicsay Alajos, Liszka Éva és kollégáik — a múlt év októberében egy háromtagú előadói csoportot hívtak meg: Kállai Esztert, aki Szépen emberül programjáról, újfajta emberi kapcsolatok kialakításáról tartott előadást; Girasek Jánost, a Gordon nevelési módszer magyarországi szakértőjét, valamint Tolnai Gyulánét, aki az általa kifejlesztett módszer előadója volt. E rendezvényen jelen voltak a nyitrai kar 1—4-es magyar hallgatói is. A siker — pedagóguskörökben — szenzációnak számított. A hír, most a jó hír, villámsebességgel terjedt, amelynek eredményeként — engedtessék meg, hogy így nevezzük — e triumvirátust kérte tőlünk a Pozsony-vidéki, a Rozsnyói, a Királyhelmeci, a Losonci, a Nyitrai, a Lévai, a Galántai és a Dunaszerdahelyi járás tantestületeinek döntő többsége. A triumvirátus útja folytatódik. Járási szövetségeink, mint például a dunaszerdahelyiek Zirig Árpád, a galántaiak Pék László vezetésével, a már említett rimaszombatiak nagyon sok önálló szakmai akciót valósítottak meg. Hasonlóképpen jártak el Tolcsvay Antalék keleten, hogy a komáromiakról már ne is beszéljünk. Szerencésen kihasználják a régiók közötti kapcsolatokat, s többek között a tavaszi szüneteket arra használják fel, hogy az érdeklődő kollégákat óralátogatásokra vigyék Győrbe, Salgótarjánba, Miskolcra, Sárospatakra vagy Debrecenbe. Pedagógusközösségünk szakmai fejlődését szolgálta az ősz folyamán — szeptemberben-októberben — megszervezett előadássorozat, amelyre az óvodák, alap- és középiskolák igazgatóit, valamint eme intézmények szülői közösségeinek elnökeit hívtuk meg. Hét járási központban a szakmai képzés fő témája a személyiségfejlesztés és a modern iskolairányítás (menedzselés) volt. Külön fejezetet érdemel a Szülők Szakmai Szekciója, amelyet azzal a céllal hoztunk létre, hogy a pedagógus-szülő kölcsönösség jegyében segítsük a délszlovákiai magyar iskolák színvonalemelését. PUKKAI LÁSZLÓ ménytelen helyzetük ecsete lésével. „Megsemmisíteni a nacionalizmust, azt hiszem, illúzió" - mondotta Kaltenbach Jenő. Egyáltalán: hogyan valósítható meg ez az ideál, hiszen „az ember természetéhez hozzátartozik az identitáskeresés. Az identitás fontos szerepet játszik mindenki életében. Mi lenne az, ami a nemzeti identitás helyébe lépne? Egyfajta európai identitás vagy regionális identitás? Ennek feltételei hiányoznak. Én ennek semmiféle realitását nem látom". Petrusán György jóval konkrétabban szól: „Nincs szükség semmiféle paternalista, gyámolító nemzetiségi politikára... Nemcsak az államtól, a politikától kell várni a követendő nemzetiségi politika kimunkálását, hanem meg kell teremteni azokat a lehetőségeket, hogy maguk a nemzetiségek állíthassák össze, nyújthassák be igényeiket. Egy demokratikus államnak viszont garantálnia kell az ennek érvényesítéséhez szükséges eszközöket". A kerekasztalnál ülők többsége egyetértett abban, hogy a mai Magyarországon „szerencsés konstelláció" alakult ki a kisebbségi kérdések hazai rendezéséhez, kezeléséhez, és ezeket az esélyeket ki kellene használni. A Társadalmi Szemle kerekasztal-beszélgetése azt mutatja, hogy az akarat nem hiányzik ehhez, sem a többség, sem a kisebbség részéről. (brogyányi) „NINCS SZÜKSÉG GYÁMOLÍTÓ NEMZETISÉGI POLITIKÁRA" A TÁRSADALMI SZEMLE KEREKASZTAL-BESZÉLGETÉSE A MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEKRŐL