Új Szó, 1992. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-20 / 16. szám, hétfő

1992. JANUAR 20. .07 SZÓI HAZAI KÖRKÉP EGY LEVEL NYOMÁBAN MIÉRT NEM KÉZBESÍTETTÉK? Közlemény jelent meg lapunkban, miszerint a Csemart lévai kirendeltsége november 4-én, a járási székhelyen üzletet nyitott a volt járási népművelési központ épületében (Vojenská 2. I. emelet). Naponta 9-től 12 óráig könyveket, hazai és magyarországi sajtótermékeket, hanglemezeket, magnókazettákat és népművészeti alkotásokat árusítanak elfogadható áron. M AZ OLVASÓ REKLAMÁL A megjelent közlemény alapján Morschl Gyula, Vágsellyéről újságot akart rendelni, de a Csemartnak küldött ajánlott levelét A címzett ismeretlen megjegyzéssel a posta visszaküldte. Nem tudom kinek higgyek, önöknek, vagy a lévai postának? - tette fel olvasónk a kérdést, s kérte segítsünk az ügyet tisztázni. A POSTA NEM HIBÁS Miután megbizonyosodtunk róla, hogy a címzés helyes, Pavel Kocziáma\, a lévai postafőnökkel folytatott előzetes megbeszélés alapján elküldtük a lévai postára a reklamált levelet. Két héten belül megjött az írásbeli válasz: - A postai kézbesítő helyesen járt el, amikor a Csemartnak nem kézbesítette a küldeményt, s visszaküldte azt a feladónak. A postafönök ugyanis személyesen ellenőrizte, hogy a megadott címen található-e a szóban forgó szervezet. De nem járt sikerrel. Az épületben több szervezet - magánvállalkozó - székel, de senki sem tudott a Csemartról. Sem a folyosón, sem az ajtón nem volt kifüggesztve névtáblájuk. A Csemadok Lévai Területi Választmányától azt a tájékoztatást kapta, hogy az Együttélés irodájában van, de azt, amikor a helyszínen járt, zárva találta. A Csemadok elismerte, hogy bár az iroda névtáblája már régebben elkészült, még nem függesztették ki. A postafönök sajnálkozását fejezte ki az esettel kapcsolatban, de véleménye szerint a levelet nem a posta hibájából nem kézbesítették. HOL A CSEMART? Megtudtuk," hogy az Együttélés lévai csoportjának irodáját a Vojenská 2. I. emeletén másfél évvel ezelőtt rendezték be. Mivel a központban van, november elejétől ide került a Csemart-üzlet. Böhm Zsuzsanna nyugdíjas vállalta, hogy a hivatalos teendők mellett segít az árusításban, lapterjesztésben. Hetente alig 2-3 ember téved be hozzájuk. Alkalomszerűen keresnek egy-egy sajtóterméket. A sikerkönyvek iránt főleg a fiatalok érdeklődnek, de nincs pénzük. A folyóiratokat nem veszik meg, mert drágák. Karácsony táján két mesekazettát kínáltak, de hanglemezük még nem volt. Népművészeti alkotásokat nem is látott Zsuzsanna asszony. Mivel a névtáblán is szerepel a közleményben feltüntetett termékek árusítása, Böhm Zsuzsanna úgy döntött, addig nem teszik ki, amíg nem lesz megfelelő kínálatuk. AZ ILLETÉKES INTÉZKEDIK Magyarázatot kértünk Ábel Gábortól, a Csemadok Lévai Területi Választmányának titkárától is. Nézete szerint csupán kezdeti szervezési nehézségekről van szó, s ígéretet tett a mulasztások orvoslására. Mielőbb kiteszik a névtáblát, s az azon feltüntetett árukat a komáromi Csemart Galériából beszerzik. A központon keresztül bármilyen újság megrendelhető lesz. Az érdeklődők rendelkezésére áll közel száz könyv jegyzéke, ezeket korlátlan mennyiségben, rövid határidő alatt szállítani tudják. Ugyancsak eleget tudnak tenni a hanglemez és magnókazetta megrendeléseknek. Népművészeti tárgyakat is árulni fognak. Annak idején a postán a Csemartcimet bejelentették, ezt most megismétlik. A postával már régebben is volt nézeteltérésük, egy-egy napilap nem kézbesítése, reklamálása miatt. KONKLÚZIÓ Ha valaki most keresi fel a Csemart lévai üzletét, már nem távozik üres kézzel, vagy megrendelése átadása nélkül. Számomra csak az érthetetlen, hogy több mint két hónapos „működés" után miért kellett ehhez a sajtó nyilvánossága? TÓTH ÁGNES AKI AZ ÉLETFOGYTIGLANI KIMONDTA ELSŐ IGAZI NAGY PEREM Ugy mondják, az ország legnagyobb és legelegánsabb bírósági tárgyalóterme az, ahol Molnár Jánosé s Ľubor Masár pere zajlott. A szenátus tagjai magastámiájú bőrrel bevont székben foglalnak helyet, a vádlottak padját sötétbarnára pácolt tölgyfából készítették, a kíváncsi hallgatóság még a galériára is felmehet. A gyilkossággal, erőszakos nemi közösüléssel, sokrendbeli lopással és sok más bűncselekmény elkövetésével vádlott M+M ítélethirdetésére ebben a pozsonyi bírósági teremben került sor, mely péntek délelőtt dugig megtelt és ahol olyan volt a csönd, hogy a lélegzetet is szinte vissza kellett folytani, nehogy a tüdőből kifújt levegő hurrikánra emlékeztessen. Az egész „procedúra" fél óráig sem tartott. Hiszen már annak előtte minden világos volt, minden bizonyított és tulajdonképpen a vádlottak, azok védőügyvédéi, de a padokban helyei foglaló „nézők" is sejtették: a lehető legszigorúbb büntetés kihirdetésére kerül majd sor. Úgy is lett. Életfogytiglan - ez az egyetlen szó volt a leglényegesebb abból a hat gépelt oldalból - paragrafusok sorolásából és érvelésekből - melyeket dr. Ján Kandera, a szenátus elnöke olvasott föl. Aztán morajlott egyet a tömeg, tán tapsolt is volna, Masár és Molnár fellebezett. Az elítélteket elvezették, a terem kiürült. A szenátus elnöke a termoszból kávét öntött magának, visszaroskadt a székébe, az asztalra könyökölt és a semmibe bámult. Fáradtnak tűnt. Mégis arra kértem, beszélgessünk. - Itt volt, mindent hallott, nincs mit mondanom... - Nem akarok erőszakoskodni, de... - Hát akkor ne is tegye - szólt szelíden dr. Kandera és lapozgatni kezdett az ügyiratokban. Kimentem, az ajtó előtt ácsorogtam. Éreztem, hogy idővel szóra bírom. Kisvártatva ő is kijött, csodálkozva rám nézett: - Mire vár? Azt mondtam, nem nyilatkozom. -De doktor úr... - Mindig ilyen csökönyös? -Többnyire... -Hát jó... Mire kíváncsi? Megtört a jég és ezután, betegsége ellenére, mert az ítéletet náthásan és lázasan hozta, másfél órát beszélgettünk. - Azon tűnődtem, hogy került sor arra, hogy egy ilyen, nem mindennapos esetet, ennyire súlyos bűntettet önre bíztak. Ne haragudjék, de túl fiatalnak, kevés tapasztalattal rendelkezőnek találom. - Valóban csak hét éve végeztem el az egyetemet, azután egy pozsonyi körzeti bíróságon dolgoztam, 1989-ben helyeztek a városi bírósághoz. A véletlenen múlott, hogy a Molnár-Masár per hozzám jutott, ugyanis nálunk az esetek elosztása egy kulcs szerint alakul, ennek az a célja, hogy elfogulatlanul állhassunk hozzá a bűncselekményekhez, hogy kizárjuk a részrehajlást. Mivel a páratlan számok alatt szereplő ügyek hozzám tartoznak, így ez az eset is hozzám került. - Amikor kisült, miről is van szó, milyen érzései voltak? -Tény, hogy ez volt az első olyan perem, amelyben valakit gyilkossággal vádoltak. Tudtam, hogy alaposan fel kell készülnöm. Miután birtokomban volt a vádirat anyaga, néhány bőrönd papírral a szülőfalumba vonultam és ott éjt napallá téve, a napi huszonnégy órából tizennyolcat-húszat a dokumentumok tanulmányozásával töltöttem. Aztán úgy láttam jónak, hogy két kollégámmal Hollandiába utazzak, a koronatanúhoz, a férjhez, mivel az nem volt hajlandó hazánkba jönni. - Hasznos volt ez a döntése? - Felettébb. Birtokunkba kerültek bizonyos fényképek, videofelvételek, tanúvallomások, amelyek minden kétséget kizártak. Viszont számomra az érintett René Widdershofennal való találkozás annyira megrázó volt, hogy egy hétig a barátaim alig tudtak szóra bírni. Homlokán viseli a baltaütések mély sebeinek nyomát, fél testére béna, dadog és remeg keze-lába. Kihallgatásunk négy óra hosszat tartott, „kínzásunkat" valóban hősiesen viselte, ám azután elsírta magát és úgy zokogott, mint egy kisgyerek. - Szóval, a két évvel ezelőtt történteket még most sem heverte ki? - Szerintem, nem is fogja soha. Megmutatta takaros kis házát, ahol minden szoba falát csak felesége felnagyított fényképei borítják. Nagyon vonzó és szép volt, nem véletlenül lett manöken és fotomodell. Hét évet gyermektelenül éltek együtt, a felesége sok és hosszadalmas procedúrán ment keresztül, mivel mindketten szerettek volna egy bébit. A hölgy kezelőorvosa azt tanácsolta, ne gondoljanak semmire, tegyenek egy nagy utazást, lehet, hogy ez kedvezően hat majd fizikai és lelki állapotukra és akkor majd jelentkezik a várva-várt utód is. Európai körútra indultak, de Ausztriában utolérte őket a sors keze, illeltve Molnár és Masár, a hölgy halálhozói és a férfi megnyomorítói. Ez annyira szomorú eset, hogy szerintem az elkövetők más ítéletet nem is érdemelnének, főként ha tudjuk, hogy mindkettőt börtöntölteléknek lehet nevezni, hogy Molnárt már annak előtte gyilkosságért 15 év szabadságvesztésre ítélték. -Szinte hihetetlen. Bevallom, Molnár János egy ápolt úriember benyomását keltette bennem. - Nem is csodálkozom. Ennek az 1942-ben Budapesten született magyar nemzetiségű kimondottan vonzó férfinak sok hölgy „felült" már. A beidézett tanúk közt voltak élettársai is, egy bírónő, egy mérnöknő, egy egyetemet végzett közgazdásznő és sorolhatnám. Csupa szép, fiatal, tehetős nő. - Ön a szakértő, s ennek folytán jobban belelát a dolgokba. Meg tudja ítélni azokat, és a paragrafusoknak megfelelően nyilatkozni is tudna mindarról, ami engem felette foglalkoztat. Például arról, hogyan lehetséges az, hogy a sokszorosan elítélt és évtizedekig börtönben „sínylődő" Molnár és Masár feltételes szabadlábra helyezésük után útlevelet kaptak? Hogy lehetséges, hogy a határátlépéskor senki sem vette észre, hogy lopott Avián két büntetett előéletű, felfüggesztett büntetésű egyén akarja elhagyni hazánk határát? Hogy lehetséges, hogy Molnár a lopott Fordon, idegen rendszámtáblával simán bekocsikázott Pozsonyba? Néhány hónappal később ugyanazzal az autóval Masár Párizsba vette útját? És az, hogy ott, nem fogpiszkálót, hanem két motort és egy motorcsónakot lopva ismét a határt átlépve hazakerült? Persze, akadna még egy és más, amire rákérdezhetnék... - Az említett ügyekben a „ludasakat" eddig még senki sem perelte, így én nem folytattam vizsgálatot, nem ítélkezhettem. De ha nyugati újságíró lennék, utánanéznék... Próbálja meg... - Hát majd gondolkozom - feleltem dr. Kanderának, mivel még valóban nem döntöttem el, nyakamba veszem-e ezt a kálváriát és nem is sejtem, mennyi veszéllyel járhat. Talán majd megpróbálom... OZORAI KATALIN MÁSOK ÍRTÁ

K ISMÉT HAVELEKE LESZ A LUCERNA? A Rudé právo szerint Ivan Havel, a köztársasági elnök testvére visszaigényelte az ismert prágai Lucernát, amely az 1989-ben alakult Lucerna-Barrandov állami vállalat részét képezi. Mint ismeretes, Václav Havel egyik első lányi beszédében azt mondta, nem tart igényt a Havel-család államosított vagyonára. Szavát betartotta, a vagyon visszaadását most testvére követeli - állapítja meg a lap. A Lucerna ismert szórakozóközpont Prágában. Épületében bárok, kávéházak, bisztrók és hangversenyterem működnek, és több magánvállalat irodája is helyet kapott benne. František Petŕlknek, a Lucerna-Barrandov állami vállalat igazgatójának szavai szerint a vállalatot gazdasági okokból számolják fel, miközben pontosan betartják a törvényes eljárást. Fontosnak mondotta, hogy az emberek nem vesztik el emiatt munkahelyüket, és a vállalat továbbra is folyósítja a pénzt az állami költségvetésbe. Ami a Lucerna sorsát illeti, minden bizonnyal a jövőben is a prágaiakat szolgálja majd. A Lucernát visszaigénylő Ivan Havel jogi képviselője elmondta, hogy az igénylés összhangban áll a nem bírósági rehabilitációkról szóló törvénnyel, de megbízottja felhatalmazása nélkül nem adhat részletesebb felvilágosítást az ügyben. REFLEX MEDDIG MARAD A ZÁRÓJEL? A parlamentáris demokrácia játékszabályai közé tartozik, hogy a törvényhozásban, de a községi képviselőtestületekben is érvényesül az „egy képviselő - egy szavazat" elv. Mint ahogy a választópolgárok körében is ehhez az előíráshoz igazodnak szavazás után a voksok összeszámolói. Minden szavazat ugyanannyit ér. A legszegényebb munkanélkülié is, meg teszem azt a munkaügyi miniszteré is. Nagyjából ezeket a gondolatokat olvashattam ki néhány napja egy hozzám intézett olvasói levélből, és a megállapításokat az alábbi intelem követte: „Ugyan, hagyja már ki, újságíró úr, azt a zárójelbe biggyesztett magyarázatot az írásaiból, amely szerint a Demokratikus Baloldal Pártja: volt kommunista párt." Lelkiismeretvizsgálatot tartottam, a szerkesztőségben végiglapoztam az Új Szó visszatérésem óta megjelent számait, átnéztem „teljesítményemet", és 16-18 olyan írást találtam, amely e tárgykörben azóta jelent meg, hogy az SZLKP átalakult DBP-vé. Tény, hogy Peter Weiss pártját említve a „gyengébbek kedvéért" általában nem mulasztottam el zárójelben rámutatni, hogy volt bolseviki pártról van szó. Megfontolandó tisztelt olvasóm javaslata, és nincs kizárva, hogy elérkezik az a pillanat, amikor elmarad az olvasómat irritáló, önmagamat pedig tűnődésre késztető zárójel. Ismeretlenül is barátomnak tekintem a levélírót. Egyrészt mert levele - kifogástalan stílusa és magyar helyesírása alapján ítélve - apró remekmű, másrészt pedig mert látom, nem fogadja el kritikátlanul a dolgokat. Lehet, hogy ha egy asztalhoz ülnénk politikai vitát folytatni, kevés dologban értenénk egyet, de abban biztos vagyok, hogy a véleménycsere után nem ellenségként, hanem a legrosszabb esetben is legfeljebb politikai ellenfélként állnánk fel. Kár, hogy levelét nem írta alá. Az ilyen megnyilvánulásnak nyomdafestéket kellene kapnia. No de végre, e hosszúra sikerült bevezető után hadd kíséreljem meg a válaszadást. Meddig biggyesztem oda az említett párt hivatalos neve után a zárójelet? Csehszlovákiai magyarul próbálok válaszolni. Bevallom, írásaimban soha egyetlen „zárójelet" nem tettem volna ki egy megrázó élmény nélkül. A szlovák parlamentben szereztem ezt az élményt 1990 őszén, a nyelvtörvény vitájának napjaiban. Akkortájt, amikor félelmetesen sok szlovákiai politikai párt (persze, tisztelet a kivételnek) felfedezte, hogy ebben az országban a legegyszerűbb recept: a magyarellenesség. A kommunisták is felfedezték, és ez meglátszott a szavazás eredményén is. A gátlástalanabb elvtársak a Szlovák Nemzeti Párt nyelvtörvényjavaslatát támogatták, azok, pedig, akikben emberként, az ország sorsáért, hírnevéért felelő politikusként végül mégis megmozdult a lelkiismeret, a legjobb esetben is csak tartózkodtak a szavazástól. Annyi tisztesség egyetlen baloldali demokratikus (kommunista) képviselőbe se szorult, hogy a parlamenti szószékről megálljt kiáltottak volna a tébolyodottságnak. Később is többször szavazott a Szlovák Nemzeti Tanács a csehszlovákiai magyarokat közvetlenül érintő kérdésekről, és később is csaknem mindig ugyanezt tapasztalhattuk. Azt írom: csaknem mindig. Mert egyszer előfordult, hogy a négy magyar nemzetiségű kommunista képviselő megemberelte magát, és úgy voksolt, ahogy vélhetően a dél-szlovákiai választók joggal elvárták. Őszintén bevallom, hogy már ettől is halványulni kezdtek a zárójeleim... A Demokratikus Baloldal Pártja (volt kommunisták) decemberben kongreszszust tartott, és azóta a kisebbségi magyar kérdésben érdekelt kommunista politikusok nem minden büszkeség nélkül így érvelnek: mi vagyunk az egyetlen politikai párt az országban, amelynek van kisebbségi programja. Elolvastam a programot, így, első tekintetre nincs benne semi kivetni való. További érvük: magyar alelnöke lett a DBP-nek (volt kommunisták), Alžbeta Borzová személyében. Mindez nagyon szép, csak ne tudnám a Szlovák Nemzeti Tanácsban ülő DBP (volt kommunista) honatyákról, amit tudok. Nehezen tudom elképzelni, hogy ugyanaz a személyiség, aki 1990 őszén bármilyen meggondolásból a Vítázoslav Móric által fogant anyanyelvhasználati törvényt részesítette előnyben, most csak azért, mert a kongresszusuk más döntést hozott, egycsapásra liberális európaivá válik a nemzetiségi jogok gyakoroltatásában. Tehát: mindaddig, amig a DBP (volt kommunisták) a gyakorlatiban nem győz meg nyugat-európai módon értelmezett szociáldemokratává válásáról, marad a zárójel. Persze, nemcsak az országos politikában való megnyilvánulások motiválják az embert a zárójel kitételére, hanem a mindennapi tapasztalatok is. Százezrek szemének recehártyáján még ott „villódzanak" az utóbbi 23 év emlékei. Még jól emlékezünk rá, ki mennyire volt bátor 1968 nyarán, és hogy ki mennyire volt még bátrabb, amikor munkatársait „ki kellett konszolidálni". Itt járnak közöttünk az átigazoló bizottságok tagjai, és láthatóan jól, biztonságban érzik magukat, és még annyi tisztesség se szorult beléjük, hogy személyesen bocsánatot kérjenek azoktól, akiknek életét 20 évre lehetetlenné tették. Ezek a dolgok mind közrejátszanak abban, ha valahányszor leírom e három szót, hogy: Demokratikus Baloldal Pártja, mindig kiteszem utána a zárójelet, és beleírom: volt kommunista párt. Persze, esetemben a lelkiismeretfurdalás is szerepet játszik, mint mindenki máséban is, akinek van lelke. Nehezen tudom magamnak megbocsátani, hogy 1950 és 1970 között magam is tagja voltam Csehszlovákia Kommunista Pártjának (a Demokratikus Baloldal Pártjának előde), és azt már egyáltalán nem tartom bocsánatos bűnnek, hogy a Prágai Tavasz elhervadása után nem léptem belőle ki, hanem megvártam, hogy kizárjanak. Mennyivel könnyebb a dolga annak, aki 1989 novemberében adta vissza a piros könyvét, és emelt fővel állítja: soha nem voltam kommunista! És nem is okoz neki gondot a „zárójelhasználat", TÓTH MIHÁLY A SZOVJETUNIÓBA ELHURCOLT POLGÁROK NÉVSORA (Mivel az eredeti lista nem tartalmazza a nemzetiséget, csak feltételezés alapján tüntethet/ük fel a neveket magyarul.) 5936/91 Novoszák István, 1912. IV. 19., Nyárasd, (Krematovszk) 5443/91 Németh András, 1919. V. 6., Oroszka, (Kujbisev) 5500/91 Nagy Béla, 1921. II. 4., Rakytník, (Donyec) 5502/91 Nagy István, 1905. V. 1., Ekei, (Kijev) 5508/91 Nagy Sándor, 1923. X. 28., Bese, (Krasznoural) 5547/91 Nagy Alexius, 1920. VIII. 8., Csicsó, (Novorosszijszk) 5632/91 Nagy István, 1928. I. 7., Perbete, (Szovjetunió) 5633/91 Nagy Béla, 1921. VI. 10., Ajnácskő, (Kisinyev) 5634/91 Nagy Ferenc, 1922. VII. 8., Ipolynyék, (Krasznoural) 5635/91 Nosáľ Ján, 1924. I 1., Losonc, (Tula) 5699/91 Nagy János, 1925. II. 5., Farkasd, (Dombasz) 5700/91 Nágel Ferenc, 1911. I. 14., Szőgyén (Ogyessza) 5701/91 Noghe Vojtech, 1923. IV. 28., Igló, (Gorlovka) 5724/91 Naszály Vince, 1912. IX. 19., meghalt, Kókeszi, (Minszk) 5731/91 Nagy Benő, 1914. VIII. 3„ Hetény, (Krim) 5732/91 Nagy András, 1910. IX. 27., meghalt, Hetény, (Kijev) (Folytatjuk)