Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-07-26 / 30. szám

jjinden lé­tből csinált pállásból és léből. Végül így igyanak fén maradt, r megszaba- Egész idő i egy írógé- ki arra sem jön, de a lé­cet a redőny jelkép lehe- in levetkőz- ca. Bugyival lázba. Feke- yat, amilyet a férfi az e őket. Az pogott. Be- \ férfi fran- lósiak. Igaz, ír nem sike- e az ingét, idítőt töltöt- 5 alkohollal. Azt mond- engerpartra, mozdultak, indjárt a ház ¡össze ötven ¡togy ki az, azt mondta, rátja gépel, élét szokott őst épp har- Tiia valamit. ;n? Igen Atya, Fiú, itták megle­lt első sze- óságos kihí- dni mentek, szók voltak, ett vetniük ¡zajöttek, és Ihárman tel­tek ott, az kus jelkép, először tele melyek az- jó darabig :ak, és néha lítő italokat bői. Később k a faluba y látta már i fiú már az Ita. Kettőjük olna kedve, i volna, ha let, hogy ez , hogy csak akarhat ve- ilyen sokáig gyújtott, és ép peremén. - gondolta, lönösebben, t nekiült és lány emléke kkor kiment tenger fölött ok mindent iák, amiről itt soha; bár iá hozott az it vátozott? em ismerik Tegy pohár aliban. Für­én ajtón be- ikukkantott. indult, de te az óráját, a telefont. Nem adott vonalat. Várt. Semmi. Hirtelen gyanakodni kezdett, hogy valami nincs rendben. Odasietett, ahol a pénzt tartották. Megvolt, sen­ki sem nyúlt semmihez. Bepillantott a szekrénybe; eltűntek a francia fegyverei. Valami nincs rendben. Egy futólag ismerős arc veszélyes lehet. Talán sokkal hamarább, mint gondolná. Visszament az írógép mel­lé. Kihúzta az asztalfiókot, és kivette a forgópisztolyát. Cipőt váltott, és pakolni kezdett egy kézitáskába. A legszükségesebb holmit - gondol­ta. Másodfokú készültség. A pénzt egy nylonzacskóba csomagolta, azu­tán abba a táskába süllyesztette, amit el akart vinni, összeszedte és egy helyre rakta a dolgait. Azután gyors pillantással felmérte, tiszta-e a levegő a kijáratnál és a ház körül. A telefon még mindig süket volt. Hátrahagyta a megbeszélt jelet, arra az esetre, ha a francia visszatérne. Hogy bukkanhattak rájuk? Eszébe sok, azzal átnyújottam neki a papírt. Senki sem mozdította a kisujját sem értem, így rövidesen elfelejtettem, hogy valaha is voltak barátaim. Per­sze lehet, hogy azért van az egész, mivel képtelenek vagyunk más reali­tásokkal szembenézni, és hónapo­kon át csak ültem, ültem, és arra gondoltam, hogy tudom, lesz majd erőm hozzá, és hogy csak felejtenem nem szabad semmiképpen, mert vannak olyan pillanatok, amelyekre mindig emlékezni kell, még ha csak megérzések is, melyek halántékun­kat perzselik. Hát megint az asztal­hoz ültem, és megírtam a parancsot, de most magam tettem zsebre, mert tudtam, hogy senki sem lép a he­lyemre, meg azért is, mert gyávaság volna másra bízni az én dolgomat, kihasználva azt a viszonylagos sza­badságot, amit a szanatóriumon kí­vül élvez az ember. Akarat kérdése - mondtam mindenkinek -, kiradí­rozták ugyan az agyamat, de nem (különös volt, hogy éppen ő mond ilyet, aki olyan közel állt a jet so- cietyhoz, bár inkább csak a megjele­nését tekintve) -, van egy pillanat, amikor tudni kell, hogyan párosítsuk az elektromos gitárt más dolgokkal. Jót nevettem a lány megjegyzésén, még most is emlékszem gyűlölködő pillantására és a többiek röhögésére. Mindnyájan értettük, mire célzott, de könnyebb volt nevetni. Miért vit­tek be a zárt osztályra? — töpreng­tem gyakran. Ismeretlen okból: de ezért haraptak az ajkukba a fiúk, amikor meglátták az első parancso­mat (legalábbis azt hittem); vagy talán mert nem vagyok platinasző­ke? Magamtól nem mentem el többé hozzájuk, de nyilvánvaló volt, hogy most már nem folytathatom a mun­kámat. Időnként dadogtam, és üres volt a fejem. Nem annyira amennyi­re ők szerették volna, de azért sose felejtettem el azokat az iszonnyal teli hónapokat. Akaraterővel és Andrea kedvéért (Andreának hívták a platinaszőkét) sikerült úrrá lennem a bal karom szüntelen ideges rángá­ANTONI GARCIA PORTA jutottak a gyanús alakok, a csavar­gók, akiket a múlt héten láttak. O nem látott senkit, de a francia igen, legalábbis azt állította. Itt vala­mi sehogy sincs rendben. Ha valaki összejátszott a lányokkal, hogy meg­kaparintsa a zsákmányt, az már ré­gen rajtaütött volna. Csak egy lehe­tőség maradt: hogy a lányok meg akarják ölni a franciát, aztán vissza­jönnek, és ővele is végezni akarnak. Megtorpant egy pillanatra. Menyi ideig tarthat, amíg elteszik láb alól a franciát? Ha legalább valami nyomra bukkanna, és megmenthet­né a barátját a haláltól. De hátha mindez csak képzelődés a sok whiskytől, amit gépelés közben ivott. Akkor a telefon és a francia fegyverei semmit sem jelentenek, bár így végső soron oda jutunk, hogy semmi sem jelent semmit. Rossz megérzés csupán, ami általában nem szokott bekövetkezni. Leült egy ka­rosszékbe. De az a lány. Vajon hon­nan ismerős neki ez az arc? Megint az asztalhoz ültem, és megírtam a parancsot. Maga elintéz­het engem, de nem örökre, meg aztán vannak barátaim, akik közbe­lépnek az érdekemben. A nő maga­biztosan mosolygott. Aztán rám kapcsolták az elektródákat, és múlt az idő, és kimosták az agyamat, és senki sem teljesítette az első paran­csomat, és én újra odaültem széde- legve és tehetetlenül a rendelőasztal­hoz, és ezt írtam: Dr. Aurora Monre- al. Kinyírni. Mire ők azt mondták, elment az eszed, majd később beszé­lünk róla, ha kint leszel. Most szó sem lehet ilyesmiről, ha fáj is neked; én talán kissé olvashatatlanul ugyan, de mégis aláírtam a cetlit, és odaad­tam neki, és azt mondtam, ha te nem tudod megtenni, majd megteszik má­jóvátehetetleniil. Talán már sose le­szek a régi, meglehet, de ők se fogják elérni a céljukat. Nem hiszem, hogy nagyon fontos volna megmondani, pontosan kik azok az ők, mindenki tudja, kikről is van szó, csak éppen ők nem. Végül felöltöztem, de úgy, hogy ne legyek nagyon kihívó. Ne­héz volt, mert azelőtt széles karimá­jú kalapot hordtam, fülbevalót, gyű­rűket és más ékszereket viseltem, amiről azonnal felismert mindenki a környéken. Benyúltam a párnám alá, és kihúztam a gyöngyházagyú forgópisztolyt. Megvizsgáltam, és láttam, hogy tökéletesen meg van zsírozva. Kinyitottam a dobot, és kivettem a hat golyót. Mintegy fél órába telt, amígy egy reszelővei be­rovátkoltam az ólomfejeket. Az első naptól fogva kölcsönös volt köztünk a gyűlölet. Eszembe jutottak azok a kínosan tiszta falak, meg az a visz- szafojtott düh. Sohase éreztem ilyen elégedettnek magamat: teljesen egyedül intéztem el a dolgot. Gyak­ran gondoltam rá, hogy a barátok úgyse tudnak segíteni rajtunk a dön­tő pillanatokban. Mindig bíztam benne, hogy majd csak jönnek a fiúk, és kiszabadítanak a klinikáról. Ez sosem csak lehetőség volt nekem, hanem maga a bizonyosság. Azután telt-múlt az idő, és egészen elvesz­tem önmagámban. Hangosan szok­tam mondogatni magamban, hogy mindig eszemben legyen. Sosem sza­bad megfeledkeznem a gyűlöletről, amit érzek. Levettem Keith Jarettet a lemezjátszóról. Kinéztem a szo­bám ablakán. Odalenn néhányan te­niszeztek, mások éppen megmártóz­tak a háztömb uszodájában. Szar alakok vagytok - mondta nekünk egyszer egy platinaszőke lány; a ci­pőjén a sarok szinte emeletmagas sán. Hála Istennek, már csak nagy ritkán tapasztalok ilyesmit. A dok­tornőnek megvolna rá a módja, hogy kikészítsen, ha nem lennék résen, vagy elbámészkodnék, és meg is mondta, biztos lehetek felőle, ő élne is az alkalommal. Megmondtam ne­ki, hogy senkit se zárhatnak be csak azért, mert nyilvánosan meztelenre vetkőzött. Széles mozdulattal le­szúrtam; hét centis sebet ejtettem raj­ta. Doktornő, már nem kívánom, hogy bármit is megértsen. Ki is hasz­nálná az alkalmat, meg is mondta, biztos lehetek felőle. Ezért aztán nem hagytam időt neki, majd a gomblyukába tűztem a parancsot. Az a fajta ember volt az öreg, aki mindent megértett. Számítani ugyan nemigen lehetett rá, ha intézni kel­lett valamit, mert ki sem dugta az orrát a viskójából, ott az országút mellett; de sose kérdezősködött, és mindig szívesen fogadta az embert. A fiú semmit sem mondott el neki, mert fölösleges másokkal is megosz­tani ilyen ügyeket. Egy nádszálból valami furulyát csinált, és ha alko­nyaikor a tűz mellé ültek, egymás után játszott mindenféle dalokat. Pletykákat is mesélt, de inkább csak nagyokat hallgattak. Többször is visszatért, hogy néhány napot töltsön az öreg kunyhójában. Jól megfér­tek egymással. Később, amikor be­utazta Európát, úgy gondolt vissza rá, mint egyetlen barátjára, és min­dig újra felkereste. Sosem tudta meg, hogy miért éppen ott keresték. Azt mondják, idővel elfelejtkezett saját igazi énjéről, és barátságot kötött a rendőrfelügyelővel. Ezt aztán sose hitte volna. Semmi oka sem volt, hogy föltételezzék: megölt valakit. Annál inkább, hogy fogják a botokat és horgászni menjenek, hazatérőben Méry Gábor felvétele azt mondta, hogy „turing“-ot ját­szottak, pontosan ügy, ahogy En- zensberger leírja: „Valaki közülük — nevezzük B-nek — kapcsolatba lép vele - mármint a géppel - (az adatki­jelzőn vagy a távgépírón keresztül), C, egy ellenőr meg figyelemmel kísé­ri a párbeszédet. A úgy tesz, mintha emberi lény volna, B a saját szerepét játssza, C-nek pedig el kell döntenie, hogy melyik az ember és 'melyik a gép. — Azt mondta, hogy hibát vett észre B-nél, és úgy döntött, hogy az az emberi lény; eddig ugyanis úgy tudta, hogy a gép nem tanult meg hazudni. így ismerte meg a franciát. Kergült kalandor volt a francia, több mint ezer kilométert utazott, hogy interjút csináljon vele és néhány fényképet készítsen róla. Hiába, mert őneki semmi mondanivalója sem volt. Csak azzal foglalkozott, hogy leült a billentyűk elé, és írt. Az a fontos - mondta a francia -, hogy rejtjeles nyelven énekeljünk, aho­gyan a csoportban csinálták. Ez volt ám csak a használható ötlet; se szó, se beszéd, csak elleste egy párizsi barátnőjétől, aki már készített né­hány nagylemezt ezzel, a módszer­rel. Arról, hogy mit is írhatott a gé­pen, sose mondott semmit. Izgatott­nak látszott. Hogyisne, hiszen min­denki láthatta, hogy a vesztére tör­nek, egészen biztosan azért, mert egyebek között még kiskorú is volt, és az az egyetlen embernek, akinek engedelmességgel tartozott, élt is a hatalmával: így hát szépen kimos­ták az agyát, és egyszerűen azt kép­zelték, hogy már végeztek is egy zsenivel. Lehet, hogy tényleg volt nála valami hézag. De a francia bí­zott benne, hogy majd csak egyenes­be jönnek, ha úgy határoznak, hogy együtt maradnak. A határon (sose közölte, hogy hol) azt mondta: impotens vagyok, ne vegyék el tőlem ezeket a pirulákat, s ők azt mondták, itt magának nem lesz szüksége rájuk, mi majd adunk maga mellé egy jó pszichiátert, mire ő azt felelte, nem akarom, hogy vizsgálgassanak, szükségem van rá, hogy impotens legyek, mert így kreatívabb vagyok, és ez a mestersé­gem, ez az életem, nem az, hogy szeretkezzek. Az már biztos, hogy a nylon korát éljük. Mabei megragadta az alkal­mat, megjegyezte, hogy a palackpos­ta el szokott merülni a tengerben, csak idő kérdése, mert rákfélék meg egyebek tapadnak rá, legalábbis a meleg tengerekben. De a sarkvidé­ken nem - tette hozzá. így aztán, mesélte az öreg, Mabei (Mabei gyak­ran megfordult a helyi kunyhóban) egy földközi-tengeri hajóútján pa­lackpostán kért segítséget, és a tele­fonszámát is beletette a palackba. Persze egyikünk sem hitte, hogy bár­miféle megmentenivalója volna. Biz­tosan nagyon egyedül volt, magá­nyosan egy szigeten, ki tudja, miben szenvedett hajótörést. Csak az volt a meglepő, hogy egy idő múlva fel­hívták telefonon a rádióban, egy zenés műsorában; valaki megtalálta a palackot. Hát, mondta az öreg, az a fajta lány volt, aki élt-halt érte, hogy feltűnést keltsen. Hol bukkan­hatna rá? - kérdezte a telefonáló. Azt mondta, hogy egy dalt szeretne küldeni, hisz végeredményben min­denki ezért telefonált neki a rádióba. Csak az volt a hiba, hogy a rádióbeli számát tette a palackba. Vagy éppen dicséretes ötlet volt? Mabeit megfoj­tották, az ágyában halt meg, és em­lékszem, hogy az a hang volt az egyetlen nyomunk, és elmentünk a felügyelőhöz, aki nagyszerűen vi­selkedett, de később kiderült, hogy egy tengerész volt a tettes, akinek semmi köze se volt a telefon­ügyhöz. Mabei emlékére ismét nyil­vánosan meztelenre vetkőztem. Nem akart volna ő sem gyászpom­pát, sem koszorút, sem virágot — mondtam. A meztelen az mezte­len, és csak meztelen, ez volt a leghí­resebb rádiómondata, amit az éter hullámaira bízott. Az ő emlékére szeretném elmondani néhány gon­dolatát (Stop Mabei stop). A világ olyan magányos sziget, amit súlyos­bít a... meg a palack. Az új irodalom — rögtönöztem - rádióprogramok­ból, bemondók ajkán születik, és abban áll, hogy másképp mondjuk a dolgokat. Rendes srác - mondta —, csak túl sokat olvasott, és tudják, hogy van az. Most más szelek fúj­nak. Most másképp mondjuk a dol­gokat, vagy egyszerűen a lélek szá­mít, most, ahogyan másképp látjuk és értjük a dolgokat, az a villamos áram, ami a dolgokban kering. Ma- bellel nemcsak egy bemondót, egy műsorvezetőt vagy egy zenekriti­kust veszítettünk. Üvöltöttek. A meztelen az meztelen, és csak meztelen, ez minden barátunknak szól a tengerparton, és a többieknek is. A botrány után még aznap bevit­tek. Már vártak rám, amikor távozni akartam. Mindenképpen tenni kell valamit- gondolta a fiú. Előbb vár, míg valami kedvező jel nem érkezik. Tisztába jön magával. Nem akar elé­be vágni az eseményeknek. Lesben állt. Ügy izzadt, mint még soha. Több sört is kivett a jégről. Maga elé tette őket az asztalra. Megfogadta, hogy utána, a rablás után nem fog elhízni, de nyilvánvaló volt, hogy összecsapnak a hullámok a feje fö­lött. Tapasztalatlan volt az efféle dolgokban. Az után, amit a doktor­nővel művelt, mit tehetett? Mo­solygott. A fiú már majdnem úrrá lett azon a régi idegrángáson. A plati­naszőke lány eltűnt, éppoly gyorsan, ahogyan jött, és ő később arra gon­dolt, hogy talán provokátor volt. Azután következett a rablótámadás. Hogy eladtuk magunkat mindnyájan- mondta magában —, és eszébe jutott, hogy mennyi szenvedésben volt része mindig, mindenütt azon az úton, amely kérlelhetetlenül a halál felé vezet. Vajon ő is palackot dob majd a tengerbe? Lehetséges, hogy valaki meg akarja fojtani, de majd vigyáz magára, résen lesz, ha eljön a pillanat. Ha egy órán belül sem történik semmi, még egyszer utoljá­ra körülnéz, lemegy a garázsba, és teljes gázzal elszáguld. Azt mondják, hogy ilyen helyzetekben így kell menekülni. És mégis, most már biz­tos volt benne, hogy rokonszenves neki az az arc. Ismerős arc, rokon­szenves és veszedelmes. A lányok kint heverésztek, amíg fényképezték őket, ő pedig néhány pillanatig még a redőny mögül gyönyörködött a szépségükben. Az elektrosokk olyan rángásokra és képtelenségekre szaggatta, amiket sose fog elfelejte­ni. Ott voltak kinn, a szeme előtt. Kinyitott egy sört, és belekortyolt. Megtörölte az állát, és megforgatta a dobot. Tekintete a fegyver csövére tapadt. Sosem voltak különleges kívánsá­gai, és most pénze is volt, vett egy lakást, és teletömte sörrel a jégszek­rényt. Egész életében arra vágyott, hogy a sarki falatozóban ebédelhes­sen. Talán azért is lett zenész — je­gyezte meg egyszer —, mert csábítot­ták az utazások, sörösdobozok, ami­ket aztán elgurított az úttesten, és a neonreklámok, amelyek fenyege­tően kísérték mindenhová az utcán, aztán az idegen szavakra gondolt, amelyeket használt, meg ilyesmikre. A nylon nemzedéke vagyunk. Hogy ki kicsoda, alig számít végső soron. Lassan ébredezett. Mintha maga is egy álom része volna. Megpillantott maga mellett egy ápolót, aztán rög­tön a doktornőt. A döfés, doktornő; hát az a hétcentis seb, amit a gyomrá­ba vágtam? Kiáltani akart és kitép­ni a karját az erős pántok szorításá­ból. Cémavékony hang jött ki a tor­kán, aztán az is elcsuklott. Pihenjen- mondta a doktornő —, ne gondol­jon semmire. Meglátja, rövidesen sokkal jobban lesz. A szemhéjai úgy elnehezedtek, mint még soha, és las­san annyira elemyedt, hogy újra álomba merült. Ekkor megjelent a francia, ezúttal a lányok nélkül, maszkot viselt, hogy be ne szívja a szénmonoxidot, amelyet az autó bQcsátott ki a garázsban. A fiú ha­lottnak látta magát a volánnál. A francia elvette tőle a táskát, a re­volvert és mindent, ami az öngyil­kosság ellen szólhatott. Most már nem indul sehová, talán ez lesz a végső parkolóhelye. Egy pillanatig azt hitte, hogy ki fogja rabolni a francia. De mégsem - vilant eszébe másról van itt szó. A francia lángésznek tartotta, pedig őbelőle már sosem lesz olyasmi. Az volt a véleménye, hogy nincsenek már lángelmék, vagy pedig már nem di­vat a lángész. A francia épp az ellenkező nézetet vallotta. Akár­hogy is, tény, hogy amíg ezen járt az esze, látta, hogy a másik fogja a pénzt, beteszi az autójába, és el­száguld. ő egy korábbi körülmény miatt volt olyan, amilyen volt, ennek a körülménynek a fényében látta a jövőt, és önmagát is abban a pilla­natban; olyan eredmény volt ez, amit semmi sem szavatolt. Meg kel­lene kérdezni a gépet? De hiszen a gép hazug. Akkor hát fogja a pisz­tolyt, és lője szitává a doktornőt? Ha kettő meg kettő nem négy, akkor miért ne engedhetné meg magának is az áldásos kételkedést? Benyhe István fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents