Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-26 / 30. szám
ŰBUjgSBfl » 9 1991. VII. 26. KÉT BŰNÜGYI REGÉNY ŰRÜGYÉN Két köteg kéziratot tettem le az asztalra. Mind a kettő bűnügyi regény. A Gyöngéd kéjgyilkos Kiadásra készen, a másikat, az Erdőháti gyilkosságot csak nemrég fejeztem be, amelyben egy napilapnál dolgozó riporter bonyolítja az eseményeket, és nyomozási históriájába bekapcsolja az Éber Szem detektívirodát is. Sok évnyi mellőzés és hallgatás után jelentkeztem. Sok mindent tisztáznunk kellene. így született meg az itt közölt öninterjú... M Bűnügyi regényre fanyalodtál?- Ha a regény témája a napjainkban mind gyakoribb bűnesetekkel függ össze, szerinted a téma feldolgozásával az íróember lealacsonyítja magát? A kéjgyilkosság és a pénzrablás talán nem tartozik az élethez? A Gyöngéd kéjgyilkost még 1988-ban, csupán magam szórakoztatására írtam. Abban az időben nem hiszem, hogy megjelenhetett volna, túlteng benne az erotika és egy sornyi politika sem fűszerezi. Csak a rendszer- váltás után, 1990 elején adhattam át a Madách Könyvkiadónak, s még tavaly a nyomdába is küldték, de most már - sajnos - más könyvekkel egyetemben csak akkor jelenhet meg, ha a kiadónak lesz pénze legalább a nyomdaköltségek fedezésére. M Ha nyolcvannyolcban „politikai fűszerezés“ nélkül írtál, azt jelenti, hogy menekültél a valóságtól?-Abból a valóságból, amely körülvett bennünket, már rég menekültem. A „huszadik évforduló tiszteletére“ 1988-ban fejeztem be Az emberarcú bukása című, két kötetre tervezett regényem első részét Illúzió címmel. Ebben saját magam fájdalmát és keserűségét is megszólaltattam, mert a regényhőshöz hasonlóan újságíróként én is a kivetettek sorsára jutottam. A történet 1970-ben játszódik, amikor a kis és nagy hóhérok megkezdték az 1968-as emberar- cúak „felszámolását“. Ezt a regényemet sem „kiadási szándékkal“ írtam meg, mert nem jelenhetett volna meg. Csak egy másolatot készítettem, s az egyik példányt a szintén kidobott és letiltott Dobos Lacinak adtam, beismerem, megőrzésre. Akkor a kiadó műszaki osztályán dolgozott, ott rengeteg a „papiros“, az én paksamétám nem kelthet feltűnést. Mert arra is gondolnom kellett, ha a lakásomból „eltűnne“ a rendszert bíráló írásom egyik példánya, megmarad a másik. Azóta megírtam a regény második részét, a Labirintust is, de tekintettel a mostani anyagi nehézségekre, nem tudom, hogy a kiadó mikor jelentethetné meg, amikor a „menős krimi“ sem üzlet számára. ■ Illúzió és Labirintus?...-Fennakadtál a két címen? Aki illúziókban ringatta magát, önkéntelenül is bekerült a labirintusba. Még huszon-egyné- hány évesen - idealistaként, nem ismerve a politikacsinálás boszorkánykonyháját - úgy vélekedtünk, hogy igazságos társadalmi rendet alakíthatunk ki, a haladás, a ember érdekében, hogy megaláztatások nélkül élhessünk. Az ember boldogulásáért folytatott küzdelem azonban illúziónak bizonyult. Az ember sorozatos megaláztatásának voltunk tanúi és szenvedő részesei, mert csak egyfajta igazság, a mind erőteljesebben kibontakozó, más véleményt lehengerlő pártigazság létezett, az, amelyet a hatalmon lévők mondtak ki. 1968 ugyan megmutatta, hogy átformálhatnánk a társadalmi rendszerünket, emberi arculatú életet teremthetnénk hazánkban. De a voltat a lettel nem lehetett korrigálni, nem engedték meg, mert a mi „megfutamodásunk“ megingathatta volna a szocialista tábor szilárdnak vélt pilléreit. 1968 is nagy illúzió volt: hittünk a lehetetlenben.' A néhány hónapnyi megújhodás, fellángolás nemcsak bennünket töltött el csodálattal. 1968 az emberarcúak hőstette volt, enélkül talán nem lett volna 1989 novembere sem... M Érdekes, a bűnügyi regénnyel kapcsolatban kezdtük a beszélgetést...- Folytathatjuk is, s megint oda lyukadunk ki, ahová az imént jutottunk. Engem 1951- ben is kidobtak az Új Szó szerkesztőségéből, akkor a titoiz- mus vádjával, csaknem ugyanazok a személyek, Lőrincz Gyula és becses társai, akik 1970-ben- a hatvannyolcas „vétkeimért“- másodszor törték ketté pályafutásomat. Az ötvenes években két év után visszkerülhettem a szerkesztőségbe, de a második kidobatásomat követően még húsz év múltán sem, bár a gyöngéd forradalom napjaiban, 1989 decemberében az Új Szó szerkesztősége a kilenc kidobott munkatárs között engem is rehabilitált. Volt annyi embér- ség bennük, hogy igazságot szolgáltassanak, bocsánatot kérjenek a meghurcoltatásunkért. Az ötvenes években ilyesmire nem került sor. Visszatérésem után, amikor együtt kellett dolgoznom a kidobóimmal, csak nyeldestem a keserűséget, még annyi mersz vagy érzés sem volt bennük, hogy legalább ezt mondják: Bocsáss meg, mi nem vagyunk bűnösek, csak a párt- határozatnak tettünk eleget! Csak lázongtam magamban és hangosan is a jó ismerőseim között. A budmericei alkotóházban az egyik neves szlovák író figyelmeztetett: Az igazságot talán csak ötven év múlva írhatnád meg! Hol leszünk mi akkor?! És már akkor „ráfanyalodtam“ a lélektani-bűnügyi regényre. Egy kis kielégülést jelentett számomra: legalább egy-egy bűnesetben kideríthetem az igazságot. 1966-ban jelent meg A szemtanú, 1968-ban a Sötét pillanat (a Mágneses rácsok című kötetemben), hetvenegyben pedig a Hosszú az éjszaka című kémregényem. Az Új Szóból történt második kidobásomkor írtam meg a Holtpont című regényemet, amelyben már politikai nyomozást folytatok; a kidobott le akarja leplezni a kidobóját. Duba Gyula és Mács József ajánlására a kiadó elfogadta a kéziratomat, s 1973-ban szándékozott megjelentetni. Elküldték a nyomdába is, de a Holtpont nem jelenhetett meg! Valaki biztosan megsúgta a csehszlovákiai magyarok előtt főistenként tetszelgő és ítélkező nagyfőnöknek, hogy regényeim egyik „hőse“, a löttyedt testű kidobómester figurája még külsőleg is reá hasonlít. S ez a nagy kidobómester a magyar írók gyülekezetén isteni kinyilatkoztatást tett: Dobos, Mács, Pet- rőci soha az életben nem publikálhat! Nagyon sajnálom, hogy a mi nagy kidobómesterünk nem élhette meg 1989 novemberét, mert számára is tanulságos lett volna látni az illúziókban ringatott emberek felébredését, a labirintusba kényszerítettek kifutását a terekre, ahol végre fellélegezhettek, s könnybe lábadó szemmel sóhajthatták: Ezt is megéltük! Ekkor nem volt annyi mersz a hazai urakban, sem a keleti határainkon túl, hogy tankokkal törjék le a népi megmozdulást, mint 1968-ban tették; hogy csírájában fojtsák el az emberi jogokhoz, az emberhez méltó élethez ragaszkodók törekvését ... V Valóban oda lyukadtunk ki, ahol az imént voltunk, 1968-hoz. Úgy látszik, ez kiindulópont nálad.- Ha azt nézzük, mi volt hatvannyolcban, s mi következett utána, az emberi magatartás mércéjeként is tekinthetünk arra a választóvonalra. Ki milyen volt akkor, s mivé lett azután? Megmaradt-e annak, amilyennek hatvannyolcban mutatkozott, vagy behódolt a történelem kerekét visszafelé forgató hatalmas urak elnyomó rendszerének, vagy hallgatással tudomásul vette, ami van, az van, és csendes szolgaként, a pártigazolvány babusgatásával beállt a kiszolgálók soraiba, s még nyolcvankilencben is, az utolsó pillanatokig is becsületesen teljesítette a párthatározatokat. Azokban az években nem volt könnyű kivetettként élni, húsz esztendő alatt alig tudtunk szóhoz jutni... m Valóban, csak egyszer jutottál szóhoz, két évtized alatt csak egy eredeti műved jelent meg, s az is hangzatos címmel: Kommunisták! Nem tudom, hogy tudsz-e róla, egy fiatal író ezzel kapcsolatban ilyen megjegyzést tett: Petrőci miért írt kommunistákról, miért nem írt becsületes emberekről?- Hallottam róla. Egyik íróbarátom visszamondta, hogy milyen vád ért engem. Eleinte bosszankodtam, sok minden megfordult a fejemben. Például: Szabad így általánosítani? A kommunisták között nem volt becsületes ember? Mindenki bűnös, aki kommunistának vallotta magát? A karrieristákról most ne beszéljünk, az örökös köpönyegforgatókra most is megvetéssel tekintenek az emberek. Csak az volt becsületes, aki nem volt tagja a kommunista pártnak? Ilyen megbélyegzést egyszer már átélt az emberi társadalom. A horogkereszt és másfajta keresztek jegyében kiáltották ki a baloldali meggyő- ződésüeket a legnagyobb gonosztevőknek, akik az önkény, az erőszak ellen szervezték az ellenállást, Szlovákiában is. Sokan az életüket áldozták fel ebben a küzdelemben, sokan a börtönökben, koncentrációs táborokban sínylődtek meggyőződésükért. Aztán felmerült bennem a következő kérdés is: Hová jutna a mi fiatal demokráciánk, ha elvi meggyőződésük miatt bélyegeznénk meg embereket? Angyalok és ördögök minden társadalomban léteznek - a kommunisták között és a nem kommunisták között is, még a példaképként emlegetett „piacgazdálkodásos“ országokban is, mert a becsületesek között ott is elég sok becstelen alak akad! m Még nem válaszoltál a kérdésre! Miért írtál a kommunistákról, amikor sok írásodban, még a hatvanas években, lázongtál az ellen, ami van?!-Abban a két kötetben csak a régi kommunistákról írtam, amikor a demokratikusnak nyilvánított első köztársaságban, a húszas, harmincas években egyiküknek sem jelentett előnyt a kommunista párttagság vállalása, csak a meghurcoltatás és a börtön várt rájuk, mert kiálltak az elnyomottak mellett, munkát, kenyeret követeltek az éhezőknek, a munkanélküliek tíz- és tízezreinek, még önrendelkezést is Szlovákiának, hogy megszabaduljanak a kizárólag csak az urakat, a gazdagok és gazdagodok érdekeit kiszolgáló cseh csendőröktől, akik nem riadtak vissza a vérengzéstől sem. Az embertelen életviszonyok, az önkény, az erőszak ellen fellépő lázadókról szól az a könyv. És ma is, már ősz fejjel és megde- resedett bajusszal is lázadni fogok azok ellen, akik jogtalanságot követnek el az emberrel szemben. S az édes mindegy, hogy milyen jelzővel illetjük a lázadót, a kérdés csak az lehet: az ember boldogulását szolgálja-e? A Kommunisták második kötetében a harmincas évek derekán az elszegényedett falusiakat, kisgazdákat sanyargató végrehajtók ellen fellépő ruszin nemzetiségű lázadó szájába a következő szavakat adtam: „Tehetetlenek vagyunk - mondom. Tegnap még reménykedtünk. De ma?... Szuronyok hasogatják a reményt. Ez a legnagyobb bűn, ami csak létezhet a világon. Az erőszak, a félelem- keltés, amikor a hang is beléd szorul. Végül pedig rákényszerí- tenek, hogy annak adj igazat, aki ellen szót emeltél. És megkövetelik tőled, hogy térdre ess előttük a magad igazságával! Amikor beszorítanak a kuckódba, oda az igazságod mert nem bizonyíthatod senki előtt, hogy neked van igazad!... Iszonyatot, rémületet kelt bennem is a börtön gondolata. A rácsok mögül lessem a fénylő napot, a kéklő eget? Nem vagyok bűnös! Nem vagyunk bűnösök! Csak az igazságot kerestük! De ez az ő szemükben nagy bűn! És most azt akarják, hogy fejet hajtsunk előttük, és bűnbánóan beismerjük: vétettünk a rend ellen! Soha! - kiáltok fel magamban. Inkább elevenen nyúzzanak meg, de nem borulok térdre előttük!" V A harmincas évek helyett ezt a hetvenes években is mondhattad volna, az emberarcúak imádságaként hat...- Annak is szántam. A hetvenes évek elején, a kidobatásom után írtam azt a könyvemet. A ruszin lázadóban megszólalt az én fájdalmam is és ellenszegülésem! A saját énemet adtam azokba a sorokba. Szuronyok helyett tankok hasogatták a mi reményeinket. Lehet, hogy csodálkozni fogsz, ha azt állítom, bizonyos megelégedéssel töltött el, hogy megírhattam az erőszak ellen lázadók történeteit, mert ezzel is bizonyítani akartam, hogy azok, akik a saját hatalmi pozícióikat, a hatszáz- hármasokban pöffeszkedve a saját önző érdekeiket védik az elnyomó apparátusuk mozgatásával, nem lehetnek kommunisták, az emberbőrbe bújt farkasok messze kerültek azoktól, akik az ember boldogulásáért önzetlenül hadakoznak. A szándékom csak szándék maradt, mert a királyok és a kiskirályok nem hagyták el trónszékeiket. Csak azt értem el, hogy most neheztelve teszik fel nekem a nagy kérdést, a miértet! A válasz elhangzott, de ehhez még hozzátehetem a következőket is: a kidobásomat követő hónapokban írtam egy rövidebb lélegzetű szatírát az igazságot kereső „Recht úr“ címmel, aki a kidobatását jóváhagyó munkatársai lelkiismeretét akarja megszólaltatni. Csak a nyolcvanas évek derekán merészeltem ezt az írásomat átadni a kiadóknak. Nem fogadták el. Csak azután tudtam meg az elutasítás igazi okát, amikor visszakaptam a kéziratot, éppen azt a példányt, amely a pártrecenzens kezében volt: mondatok, bekezdések alá- húzgálva, megkérdőjelezve. Pártellenes kijelentések voltak ezek, éppen az ellenkezői annak, amit a normalizálók állítottak. Hatvannyolc előtt is több elbeszélésben foglalkoztam a „mostaniakkal“, vagyis a „voltakkal“, de mind lehangoló, szomorú történet, mert az általuk felkavart örvényben rúgkapálóz- nak az emberek. Ezek közé tartozik az 1968-ban megjelent Mágneses rácsok című kötetemben található Kakastánc abszurd drámakísérletnek nyilvánított szatírám is, amelyben éles haRgon a hazai személyi kultuszt, az Elégedettek Hivatalát pellengéreztem ki. Ez az írásom sem 1968 előtt, sem utána nem jelenhetett volna meg. Szerencsémre a megújhodás esztendejében napvilágot láthatott...- Köszönöm, hogy meghallgattál. Nagyon hosszú ideig hallgatnom kellett és csak a fiókomba zárhattam a kiáltásaimat tartalmazó írásokat. A hosszú magány után most jólesett a beszélgetés, az újrajelentkezés... Petrőci Bálint ► Könözsi István felvétele Magány
