Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-26 / 30. szám
a temető felső részében fekszik, tisztelt bizottság. Személyes okom van rá, hogy szteppelek a sírhanton, nincs semmilyen összefüggésben az önök nyomozásával. Szóval, egy alkalommal a becsületszavamat adtam, és most következetesen megtartom, kész. Erről a sírról a város több orientációs pontjára nyílik kilátás. Ez azért jó, hogy ha netán egyéb kötelességeim miatt elmaradok, s a temetőbe sötéttel, esetleg késő éjszaka jutok el. Roppant kellemetlenül érintett a dolog, amikor három héttel ezelőtt áttörtem magam a magas füvön, s kissé lihegve megtettem az első néhány boogie-woogie figurát, amit a megboldogult ifjú korában oly pompásan bírt. Képzeljék el, tisztelt bizottsági tagok, a városháza tornya egyszeriben nem takarta a templom tornyát, ahogy kellett volna. A falakat ugyan soha nem illesztgették, mert a városháza tornya azóta ferde, amióta lebontották alóla a támasztékul szolgáló kis házat, de a látkép nagyon erősen belém rögződött. Zavaromban körülnéztem, nem tévedek-e. Elkeseredve indultam a sírásóné megkeresésére. Egy sír mellett találtam rá, éppen lapáttal csapkodta a földet. „így nem szabadul meg a vakondtúrásoktól“ - mondtam neki, de ő, mint az már lenni szokott, támadóan és ocsmá- nyul válaszolt. Kiderült — hadd ne ismételjen a rondaságait —, csak a munkáját végzi, hagyjam békén, s hogy azok nem is vakondtúrások. Ez az asszony, tisztelt vizsgálóbizottság, régóta lopkodja a sírokból a használati tárgyakat, amiket a'ztán a börzén értékesíttet mások által, mint az arany- és az ezüstfogakat is, amelyeket otthon rejteget. Háromszor is szóltam a suhancoknak, akik átmenetileg itt szoktak éjszakázni, nézzenek a körmére, de ók - ismerik a mai ifjúságot - minden alkalommal kirabolják, ám az asszony még mindig rendelkezik ezzel a devizaforrással, elképzelhetik, milyen mennyiségűvel. Most ásóval támadt rám, és a durva sértegetéseiből — kezdve a köztársasági elnökkel s velem végezve - kiderült, hogy a fűkaszálás gondja másé. Bár nem oda mentem, (...) A magyar (mint mondottam) nem a filozófia, nem a gondolkodók népe. A magyarok úgy hiszik magukról, hogy a „költők népe“. De ezt sem úgy kell érteni, mint a valaha német öntudatot arról, hogy ők a gondolkodók és a költők népe. Költészet németül művészetet jelent. Magyarul szinte kizárólag lírát; vagy valami egészen személyeset, „szubjektív lírát“, vagy „nemzeti költészetet“. Magyarországon sem a regénynek, sem a drámának nem volt jelentős hagyománya. Legnagyobb költőink szinte kizárólag költeményeket írtak. Ezzel függ össze, hogy a világ, melyet felállítottak, a maguk személyes világa vagy pedig olyan világ volt, amelyet kizárólag a maguk nemzetének álmodtak meg; nem olyan, melyben az ember új otthonra lelhetett volna. Ezt történelmünk magyarázza. Valahányszor úgy nézett ki, mintha végre beköszöntött volna az alkotás korszaka, valami katasztrófa jött közbe. E nép még szerencsétlenségében sem volt képes valami történelmileg újat világra hozni. Mindig csak szenvedés és elmaradottság volt a sorsa. Ahogy Milán Kundera mondja, Közép-Európa népei, ezek a kis nemzetek németek és oroszok között, csak áldozatai voltak a történelemnek. Áldozatai, s nem tragikus hősei. A történelem áldozatát pedig nem kedveli a világszellem. Anélkül viszont, hogy a világszellem ke* Vajda Mihály (1935) filozófus, az MTA Filozófiai Intézetének munkatársa 1973-ig, amikor „politikai alkalmatlanság“ címén elbocsátják. Külföldi egyetemeken ad elő. ahová a sírásóné küldött, mégis megtaláltam azt a bizonyos férfit, és nyomatékosan lehordtám a hanyagságáért. A fű már olyan magas, hogy még a legodaadóbb hátramaradottak sem találnak el a megboldogultjaikhoz. Ez a kaszás szintén pihent. Abban bizakodtam, hogy nem örökké. Azt állította, hogy amit csinál, pusztán emberbaráti szeretetból teszi, egy fillért sem kap érte. Állítólag a Legszentebb Jézus Szíve zászlóvivője, és valóban, a derékövén lógó kaszafenő tokmány inkább búcsúba és egyéb ünnepségekre való - nem pedig kaszáláshoz. Egyáltalán, az az ember rossz hírét kelti az egyháznak, ennélfogva, de facto, megrlehe- zíti a munkát a kormánykoalícióban és másutt, ezért nem ártana közelebbről megvizsgálni a ténykedését, tisztelt különleges vizsgálóbizottsági PAVEL HRŰZ tagok. Azt állította, reggel óta kaszál, hogy csak két keze van, s jobban tenném, ha holmi táncikálás helyett rendes munkához látnék. Az ilyen színvonalú emberek azonban nem sérthetnek meg, nem értik, hogy egyszerűen képtelen vagyok megszegni az adott szavamat. Undorral elfordultam tőle, mert leheletén érződött, mi tartja a munkájánál. Visszamentem a sírásónéhoz, ám az a lapáttal egészen a domboldalig kergetett, ahová évek óta nem temetnek senkit. „Itt nyugszanak a nagynénjei, nagybátyjai - kiabált -, miért nem gyújt nekik soha egyetgyeltje lenne, egyetlen nép sem képes olyan világot felállítani, amely az ember új otthona lehetne. Alkotó energiáit mindig csak eltékozolja. Volt nagy líránk. Csokonai, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Ady, József Attila. Nagy költők, számunkra legalábbis kétségtelenül azok. De ismeri-e őket igazán valaki, akinek nem a magyar az anyanyelve? Persze voltak magyarok, akik filozófiát műveltek. Voltak a filozófiának jeles professzorai, „... akiknek szokványos, de persze jogosult, sót hasznos dolga, hogy az eddig volt filozófiákról szóló művelt ismereteket plántáljanak át. S ha ezt teszik, akkkor ezután úgy néz ki, mintha ez már filozófia is lenne, jóllehet legjobb esetben is csupán filozófiatudomány“. (Einführung in die Metaphysik, 9. o.) Voltak filozófusaink is. Egyikük sem ért el kanti, nietzschei vagy heideggeri magaslatokat, de azért filozófusok voltak. Van közöttük, aki, mint pl. Lukács György (s itt az ifjú Lukácsra gondolok, akinek még genuin kérdései voltak), jól ismert a világban, mások, mint pl. Erdélyi János vagy Zalay Béla, ismeretlenek maradtak; de akár ismertek voltak, akár ismeretlenek, a német filozófiához tartoztak. Talán ebben rejlik Lukács tragédiája is. A német filozófiához tartozott és mégis magyar akart maradni. A forradalmárok nélküli forradalom prófétája, ahogy ö maga nevezte a költő Adyt. A forradalom pillanatában azután áldozatul kellett dobnia filozófusi lényegét. A költő talán lehet a forradalom katonája, a filozófus azonban soha. A katona korlátokat kell hogy szabjon saját gondolatainak, s ez az, amit a filozófus nem tehet. lenegy gyertyát?“ Majd éppen azt, gondoltam, hogy lopkodhassa a mécsest! „Ezek a sírok rég besüppedtek, honnan tudhatnék róluk?“ „Micsoda?“ — ordította, és szétkotorta a füvet, hogy bebizonyítsa, a sírok világosan látszódnak. Azután galléron ragadott és felráncigáit a dombra, ahol a katonák fekszenek. „Fecsegek?“ - csapkodta a lapáttal az agyagot. „Nem látja, hogy forognak a sírjukban?“ Nos, a sírok szemmel láthatóak, nemcsak orosz és román sírok, hanem németek is — ahová egyébként csak krumplit ültetnek. Odafutott a Legszentebb Jézus Szíve zászlóvivője is, s azt hadarta, hogy éppen ezek miatt oly nehéz kaszálni, ez tartóztatja fel a munkájában. Ezek a személyek megsértették roma polgártársainkat is, mert azt állították, hogy a temetődomb cigány lövészárkon fekszik, és ez a homokfajta teljesen eltűnt. Ezért szeretném, tisztelt bizottság, ha már megbízták önöket ennek az ügynek a vizsgálatával, hogy vegyék figyelembe az én tanúvallomásomat is, és vonják le belőle a következtetéseket, amelyek megakadályoznák, hogy mi, bérlők, állampolgárok, a mozgalmak tagjaival együtt elveszítsük a talajt a lábunk alól. (A sírásónénak izgatottságában kibugy- gyant a ruhájából a jobb keble, de meg sem próbálta elfedni.) Azt hiszem, vizsgálatuk elsőrendű kötelessége helyére rakni, helyes irányba terelni erkölcsi vonalon is minden eseményt, nehogy az a szóbeszéd terjedjen az emberek között, hogy a templom melletti hosszadalmas régészeti kutatások csak a székesegyház elszállítását készítik elő, sőt, nehogy megismétlődjék a csúfság, hogy borsón gurítják el, mint Kandúrfalván... Mivel azt kérik, észrevételeinket csak háromnegyed oldalon tegyük meg, befejezem, tisztelt földcsuszamlásvizsgáló bizottság. Feltételezem, hogy közös kutatótevékenységünk eredménye tudományos közlönyként jelenik meg, ennélfogva mellékelem a személyi számomat, és mély tisztelettel ajánlom magam Kopasz-Kiedrowska Csilla fordítása Mint mondottam, a magyar nem a gondolkodók népe. Talán a népieseknek lenne igazuk? Az absztrakt gondolkodás nem nekünk való - mondják, idegen a mi szellemünktől. Aki bennünket filozófiára csábít, nem érti a magyar lelket. Nem vagyunk a gondolkodók népe. S tudjuk, tagadhatatlan: nem létezett genuin magyar filozófia. Igaz-e hát, hogy magyarul gondolkodni annyit tesz, mint filozófiátlanul gondolkodni? Talán éppen ezért eleve hamis és mesterkélt az a törekvés, hogy Heideggeri meghonosítsuk. Vajon a Heidegger-divat annak a jele lenne, hogy öt félreértelmezzük és ama tőle idegen szándék szerint, hogy a magyar kultúrát belülről felbomlasszuk és a németnek rendeljük alá, alkalmi szükségletek kielégítésére használjuk? Csakhogy az az állítás, hogy egy népnek soha nem volt filozófiája, hogy tehát nem a gondolkodók népe, semmiképp sem azonos azzal a megállapítással, hogy egy nép gondolkodása alapjaiban filozófiaellenes. A megállapított tény csak azt mutatja, hogy ez a nép soha nem volt abban a helyzetben, hogy felállítson egy új világot, amely az emberiség, az európai emberiség számára új otthont adhatott volna. A megállapított tény azt mutatja, hogy ez a nép az európai történelem alakításában nem játszhatott aktív szerepet. A népiesek állításából ezzel szemben az következnék, hogy ez a nép eleve képtelen erre a szerepre. A népiesek feltételezései, harcuk az absztrakt gondolkodás ellen nem jelent mást, mint hogy ők, persze talán öntudatlanul, de mindenáron, akár szerencsétlenségünk árán is, meg akarják őrizni a magyar történelem sajátosságát, a magyarok különös sorsát (ami különben a legkevésbé sem különös: így vagy úgy a középeurópai népek közös sorsa). Nem létezik filozófiátlan nép. Csak olyan népek vannak, amelyeknek soha nem adatott meg, hogy részesei legyenek a történelemnek, és így sohasem válhattak a gondolkodók népévé. VAJDA MIHÁLY* Olvasható-e Heidegger magyarul? (Részlet egy tanulmányból) BÖNDÖRPÁL gázló Van amit még én is megértek. Mint a hal érti a horgot miután bekapta a férget. A triviális ad dolgot az agyamnak emberként élni. Ösztöneim visszafogva az eszemmel tanulok félni. De a hiányérzet foglya sem lettem tegnapról mára: a gázlóban lépnek a lovak úgy ahogy bennem a gondolat a sodrásnak ellenállva a láthatatlanban tapogat. A gázlót és a lovakat — ezt értem még a legjobban. És a nyerítést... Ahogyan a teljes partszakasz leszakad és a gerinc beleroppan. RONCSOL LÁSZLÓ Generationis suae lamenta (Sok régi siralmasok nótájára) Amíg útját nemzedékem rótta volna, ötmilliót gázba vezényeltek volna, tízszer annyit tűzbe dirigáltak volna, cingár nyakunkba bombák zuhogtak volna, kölyökkorunkba hadak csörgettek volna, ujjaink közt gránátok robbantak volna, kútjainkból hadilovak ittak volna, fiókjainkat katonák dúlták volna, gyepűinket ide-oda nyomták volna, országainkat így, majd úgy szabták volna, falvainkat át-átkeresztelték volna, sok milliót tömlöcökbe löktek volna, több milliót hontalanná űztek volna, hányat mindenéből kiforgattak volna, minket is el messzire hajtottak volna, akkor más hazába menekültünk volna, de onnan csak hazalopakodtunk volna, más nyelven szólnunk kényszerítettek volna, az elől ismét máshová szöktünk volna, de onnan újfent visszaosontunk volna, lévén barátaink mind itt éltek volna, őseink hont csak itten nyertének volna, nevet is dűlőinknek ők adtak volna, minden lében kanál csak itt lettünk volna, sorsunknak tért ez a tájék nyitott volna, harangjaink csak itt csengtek-bongtak volna, sírjaink csakis itt domborultak volna, mégis otthon, jaj, seholsem lettünk volna, öt-hat tájhaza közt csak lebegtünk volna, majd idegen nyelven oktatgattak volna, földjeink, házaink elorozták volna, szolgálatainktól eltiltottak volna, tisztát itt mint vétkest hajkurásztak volna, míg ott bűnösöket babéroztak volna, mértékes eszméktől eltiltottak volna, sületlen eszmékkel fertőztettek volna, mancsaikat szánkra tapasztották volna, büdös talpukat is szánkra nyomták volna, térdükkel is szánkba térdepeltek volna, velünk Déva várát építtették volna, de rossz tervű fala le-leomlott volna, falaiba sok vért fecskendeztek volna, Déva vára így is meg nem állott volna, síkjaink, hegyeink lepusztultak volna, halaink s vadaink is kivesztek volna, hagyományainkról letépettünk volna, sebes szárnyaink leszaggattalak volna, országaink dróttal keríttettek volna, mint rab állatok ketrecben éltünk volna, s ha tán menekültünk, lelövettünk volna, mint kártevő vadak megölettünk volna, rajtunk a hivatal uralkodott volna, dagadt mandarinok basáskodtak volna, irányt aljasok és buták szabtak volna, közöttünk besúgók ólálkodtak volna, távbeszélőinken csimpaszkodtak volna, szerelmes szavaink is kilesték volna, rajtuk röhincsélve kéjelegtek volna, hadban és békében legyúrettünk volna, közönségesen elnyomorodtunk volna, sorsunk jobbulását nem is vártuk volna, falak szétverését hogy hihettük volna, drótok pattanását nem reméltük volna, kapuk kinyitását nem sejtettük volna, ha ily mélységekbe rugdostattunk volna! M inden m<^ hetséges felvételeket. Min a lányok minden a lányok bemen valamit. A moto) úgy, ahogy volt, c dúlt a lányok s alatt volt bent va pen kopogott, ve méltatta őket, ho nyok tudták, hog; mögül. A motor 1 tett, mert a lányt tek, ahogy haladt a kezükben léptei te bőrcsizmát vist lovagláshoz szol elülső ajtón vez írógép szakadatl: szélgettek egy da cia volt, a lányol ami igaz, felöltöz rült. A francia 1 Meleg van itt. A li tek maguknak eg A díványon ücsö ták, hogy lement de még jó darabi A parti strand ott előtt. Légvonalba méter. Megkérde aki gépéi, mire a i hogy a barátja, fordít valamit. IV fordítani, mondta madik személybe: Harmadik sze - mondta a frai Szentlélek. — Ó! petten a lányok! mélyben ír, ez m vás. Aztán a lányi Jó ideig úsztak; k Előtte persze li a csizmájukat. M; kifeküdtek a napr jesen meztelenül udvar gyepén, a motor mellett. A volt apró vízcsep] tán eltünedeztek heverésztek. Cig; bementek a ház vettek ki a hűtősz felöltöztek, és li vacsorázni. Biztc ezeket a lányoka első pillanattól fo| közül az egyikhe: a másikat meg i olyasmiről van s: jelent valamit, di véletlen. Egyébké lük az a francia, elmaradnak? CigE ujjaival végigsímíi Sokba van ez a ] de nem érdeke hogy mennyibe i folytatta az írást, meg nem rohanta és hosszasan mélÉ a végtelenbe. Mé megengedhetett még csak nem is valójában nem : élete. Igazán ne: Azoknak talán, eléggé... Bement italt. Szétnézett csán érezte magá nyitott, mindenh A dolgozószobá megállt félúton. í Hét óra volt. F
