Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-07-26 / 30. szám

► Róla az utóbbi években is­mét gyakran beszélnek. Sokan elismerően: Gálán Géza meg­szervezte a zselizi SZABADtéri SZÍNHÁZ-at, a Nyílt Fórumot, Lehetőség címmel lapot adott ki, Amerikában járt, az ország első videostúdiójának a tulaj­donosa, magántévét akar indí­tani, .vállalkozóként elektroni­kus szótárakat, videokazettá­kat forgalmaz, egyszóval sok izgalmas dolgot csinál. Mások legyintenek: Gálán Géza pénzt csinál, ez a lényeg. 1991. VII. 26. • Az ismerősök művész úrnak vagy vállalkozónak szólítanak meg az utcán?- Az ismerősök többnyire a nevemen, de a cégirodában gyakran mondják a ké­pembe, hogy „pán inzsinyjer“! Bevallom, ez először mellbevágott, aztán rájöttem, hízelegni akarnak. Korábban e titulusbe­teg országban a köztársasági elnök is Dr. volt. Mindenki, aki egy kicsit is adott magára minimum egy ing.-et odabigy- gyesztett a neve elé. Nekem se ing.-em gatyám. (Különben is nudista vagyok.) Most az amerikai Nashville-ben az opti­misták világkonferenciáján mint mindenki, jómagam is egy kitűzővel járkáltam. Az enyémre ez volt rányomtatva: GÉZA. Ennyivel beérem. S ha ezt netán egy csinos, fiatal lány, vagy asszony mondja a képembe, a szárnyaim is kinőnek. • A te nevedet a hatvanas évek elején ismerte és jegyezte meg közvé­leményünk. Ez az időszak 1968 szelle­mi előkészítésének is minősíthető. Harc a dogmák ellen a művészetben, a politikában, közéletben. Harc külön­böző tilalmak, tabuk megszüntetésé­ért. Hogy látod ma akkori önmagadat?- Jó, hogy a pozsonyi szlovák Színmű­vészetire kerültem. Innen már csak egy pillantásnyira volt a cseh és a lengyel kultúra. Ma már egyértelmű, hogy úgy gazdagodtam általuk, hogy sosem „felej­tettem el“ a magyart. Mint első magyar színinövendékek, Bekével indítottuk az irodalmi színpadi mozgalmat, majd po­zsonyi katonaéveim alatt szerveztem a JAIK X-ét. (X= Irodalmi Kis Színpad). Rózewiczet, Mrozeket játszottunk, bárban mondtunk verset dzsessz-zenével. Nem a kisebbségi lét és a rendszer korlátái foglalkoztattak, hanem a mindenség. A komáromi színházat is más szinten szerettük volna tudni mint volt. Ez a szel­lem segítette a Liliomfi, a Rómeó és Júlia, az Isten, császár, paraszt című előadások sikerét. A Rómeóval elértük, hogy a szlo­vák, a cseh, de a magyarországi szakma is a legmagasabb mércével mérte. Ne­kem személy szerint a legnagyobb közön­ségsiker volt. Szép álmaimban nem csak a tapsvihart hallom, de mint egy rockkon­certen, a lányok sikolyát is. • Aztán ránk szakadt 1968 augusz­tusa, amely tragikus véget vetett a re­ményteljes folyamatoknak. A művé­szeti életet a főideológusok még egy rövid ideig nem cenzúrázták. Te akkor a Thália Színpadhoz kerültél.- Előbb a MISZ-hivatal magános misz- szionáriusa lettem, majd a prágai Filmmű­vészeti Akadémia hallgatója - távúton. így kerülhettem a kassal Tháliához, hogy még messzebbről kelljen szemináriumok­ra, vizsgákra járnom. Itt már nem segített a bicikli. Közeli kapcsolatba kellett jutnom a légitársaság alkalmazottaival. Ha törté­netesen azok mogorva, zord konszolidá- torok, és nem klassz, fiatal nők, azt hi­szem, sohasem fejeztem volna be a film­főiskolát. Többször röpködtem szolgálati gépeken is, mert szerencsémre olyan alkalmazottai voltak akkoriban a ŐSA-nak, akikkel szót tudtam érteni, s így maradt időm Kassán rendezni is. Beke nagylel­kűen átengedte nekem a kötelező „mai szlovák“ házi feladatot, Solovic Koldus­kalandját. Most is ki merem mondani, hogy mindjárt az első elolvasás után meg­láttam a szövegben a lehetőséget. A tra­gikomédiának akkora sikere lett, hogy majdnem baj lett belőle. Miután a történet egy férfifodrászatban pereg a színHÁZat átszerveztem borbélyHÁZzá. A néző, vagyis a potenciális „kuncsaft“ egy mozgó borbélyházba érkezett, ahol fejet mostak, nyírtak, ondoláltak. (Nagy reklámpanel hirdette, hogy a kritikusokat ingyen nyír­juk. Tudtuk, hogy ők szegények.) A vész­kijárat fölé gondosan fölfestettük VY- CHOD-KELET, majd a kelet szót pirossal áthúztuk és „kijavítottuk“ KIJÁRAT-ra. 71-ben mindenki tudta, hogy hol van a ke­let, csak azt nem tudta, hogy hol a kijárat! Van a darabban egy ismeretlen úr-nak nevezett szerep. Egy szót sem szól, meg­borotválkozik és fizetés nélkül (!) távozik. Akkortájt vagy nyolc színházban ment ez az opusz, de minden előadásban tanács­talanok voltak a szereppel. Szerintem pedig ez egy orosz tiszt volt, aki véletlenül elvetődött egy szín-borbélyházba. Sötét­kék zakó, kitüntetésekkel, keki-színú tisz­hogy aki jelen van érzi - ez nem csak múlt, de jelen is! „Vagy van olyan egy­ügyű, aki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül bármely nemzetnek lehet szabad­sága?“ Azt hiszem, megértettek itthon, otthon és Amerikában is. • Mikor jutottál ki Amerikába?- 89 nyarán indultunk, karácsonyra • Őszintén szólva, kissé bizonyta­lan vagyok, amikor a videózásról és a magántévéről akarlak kérdezni. Mi­nek tekintsem ezt? Művészeti vagy üz­leti vállalkozásnak?- Hogy mi lehet ez? Egész eddigi munkám, tudásom, tapasztalatom szinté­zise! Mondjál nekem valakit, aki ismeri a felvevőgép mindkét oldala körüli munka minden csínját-bínját! Aki sokat volt a ka­mera előtt és a kamera mögött is! Aki 1974-ben írt disszertációt, „Arc a képer­nyőn“ címmel a mágneses képrögzítés Két óra Galán Gézával tinadrág, csizma. Az akkori „szervezőtit­kár“, Kovács Jóska játszotta, aki egy óvatlan pillanatban még az arcszeszbe is belekóstolt. Minden előadáson nyíltszi- ni tapsot kapott. A közönség vette a lapot. Dr. Krivosík igazgató is. És én vehettem a kalapot! • Milyen okok vezettek a szakítás­hoz? A politikai helyzet? A tájolás gyötrelmei, a színház szűkös lehető­ségei?- Egyik sem. Tóth László színháztörté­neti monográfiájában bőségesen idéz ép­pen az Uj Szóban, 68-ban megjelent vitacikkemből, ahol is kerteiés nélkül le­írom, hogy „fejétől bűzlik a hal“. Egy dr., aki hol mekcsennyel, hol anélkül írja a ne­vét, aki esetleg jogász, de fent BEnnfen- tes, egy igazi színházban, még SÚGÓ sem lehet. Talán máshol. Akkor, ott min­denható volt. EZT nem tudtam elviselni. Én élveztem a tájolást. Megismertem kényszerű hazámat. Biciklivel jártam Deá- kiba, Nagymegyerre Rómeót játszani. A pékségek bódítóan friss kenyérillatára értem vissza Poszonyba, hogy láthassam édesen álmodó ötéves kislányomat. Ezer- háromszáz bruttó volt a fizetésem. • Hatvankilenc őszén aztán Prágá­ba kerültél, a Filmakadémiára, a jónevű FAMU dokumentarista tanszékére.- Ez a történet is 68-ban kezdődött. Battával fogalmaztuk meg, miért fontos, hogy legyen a tévének magyar adása. Én felvidéki magyar filmről is álmodoztam. (Ha megjegyezhetem: erről az álomról nem is vagyok hajladnó lemondani.) Fel­kerestem a Szlovák Filmgyár akkori igaz­gatóját, a derék Ctibor Stítnickyt, támo­gatja-e a szlovákiai magyar filmet? Tárt karral, derűsen mondott igent. Szegény, biztosan nem sejtette, hogy még Prágába se érek, s ő már rég nem lesz a filmgyár igazgatója. Kopogtatott a „previerka“. • Téged is ellenőriztek? Hiszen so­hasem voltál párttag!-Talán „fontos“ helyre kerül­tem... Tény, hogy minden hallgatónak igazolnia kellett, mit csinált, amikor a tan­kok dübörögtek. Hát én éppen a MISZ-t. Kétségbeesésemben leutaztam Komá­romba, adjanak már egy papírt, hogy nem lőttem le egyetlen szovjet tankot sem. Hogy egyetértenek további tanulmánya­immal. A dr. elvtárs tejjel kínált (rossz jel!) és azt válaszolta, hogy természetesen a papirt megadják, de össze kell ülni az ilyen és az amolyan bizottságnak is. Mint aki jól végezte tejét, hazautaztam, és már a második munkanapon kapom az aján­lottat, amelyikben a dr. elvtárs közli velem, hogy eme levél eredetijét már el is küldték Prágába, s a levélben részletesen kifejtet­ték, hogy miért is kellene engem kirúgni a FAMU-ról. Életemben másodszor hal­lottam, hogy csikorog a Föld forgás köz­ben! Fapados lidércálomban utaztam Prágába. A dékán isteni nyugalommal kérdezte: ki ez a f.., aki képes ilyesmit leírni? Volt igazgatóm - rebegem. - Néz­ze, hozzon nekem egy írást, akár a ké­ményseprőktől, de az legyen benne, hogy ők akarják a maga továbbtanulását - ad­ta tudtomra a neves cseh filmszakember.- Ha egy héten belül meghozza, „ezt“ a szeme láttára dobom a szemétkosárba. A rádióban Jakál István mentett meg, bár „remélem“, nem tudott róla. A Krivosík-- levél pedig már akkor oda került, ahová úgyis eljutott volna. (Persze, én őrzöm. Szentimentális vagyok?) 74-ben diplo­máztam - kitüntetéssel. • Mit ért a hetvenes évek derekán a pozsonyi és a prágai diploma?- A tévé személyzetise mentori hang­nemben közölte velem, hogy hiába a két oklevél, „ilyen“ politikai alapállással csak kávéfőzőnő lehetek a szinkronban. Sze­rencsére nem hagyott cserben tájékozó­dási ösztönöm, úgyhogy sarkon fordultam és szó nélkül megcéloztam a kijáratot. Nem a KELET-et! Hívott az egyetlen „más“ magyar színház, a Huszonötödik, így lettem az első szlovákiai színész, aki szabályos szerződéssel került Pestre. Igaz, hogy már 68-ban, a Rómeó idején hívott a THÁLIA, de akkor sem vágyód­tam Budapestre, persze 76-ban sem, és most sem. • Ez bizony meghökkentő kijelen­tés, hiszen a legtöbb magyar színész- éljen bárhol a világon - álmainak, vágyainak netovábbja Budapest. Ne­ked nem?- Sajnálom. Nem ambicionáltam, hogy egy Madách Hamletje legyek. Pesten nem is sejtik, milyen színész volt egy Karéi Höger, vagy kicsoda Jirí Suchy, netán Lasica és Satinsky! Fáj, de nem sokat lehetett átcsempészni az itteni ízek­ből. Más évszázadot írnak ott a színhá­zak. Ez is a mi kisebbségünk „átka“! Nem akarnak járni a HÍDunkon... Ezt minden felvidéki, vagy erdélyi művésznek éreznie kell! • A pesti szakma viszont azt tartja, hogy ott óriási a konkurencia, csak a kiugró tehetség érvényesülhet.- izlésterror van. Ki ismeri nálunk pél­dául Jeles Andrást? Az ő munkáiban másképpen, igazabban játszanak a szí­nészek, mint a borzasztó Szomszédok­ban. Mégis a Szomszédokon nőnek fel- sajnos - gyerekeink. Magyarországon óriási tehetségek „pusztulnak“ el, mert dilettánsok uralják a közizlést. A tévében például most is foggal-körömmel harcol­nak pozícióikért a magyarul beszélni nem tudók! • Neked azért volt egy emlékezetes sikered, a Petőfi percei...- Petőfivel menekültem szakmai és politikai száműzetésbe. 73-ban csináltam szlovák nyelvű játékfilmet a csehszlovák televíziónak. Két évig rágtam az anyagot. Odavoltam a gyönyörűségtől, hogy Pető­fivel és 1848-cal mindent elmondhatok 1968-ról is! Fiktív monodrámát szerkesz­tettem, csak Petőfi és a kortársak szöve­geiből és minden előadáson megéreztem, érkeztünk. Az ITT-OTT konferenciára hív­tak fellépni, de videofilmét is vittem, hír­adást az itteni helyzetünkről. Többen nyi­latkoztak a kamerám előtt olyan éles hangnemben, hogy bizony nem jutok ki, ha itt azt valaki meglátja. (Mint érdekessé­get említem, hogy egyik felkent króniká­sunk éppen a minap nyilatkozott arról, hogy X és Y után ő a harmadik felvidéki „hírvivő“ Amerikában. Hálistennek! Én ugyan X és Y sem vagyok, a nyilatkozat megjelenésének napján repültem másod­szor a tengerentúlra. Történetesen azért, hogy minél többen ismerhessük meg nem az álmok, de a valóság világát). Mert Amerika volt az én harmadik egyetemem. Rá kellett döbbennem, hogy a javakat elő kell teremteni. Nem lehet várni a sült galambot. Termelni kell. Igen: pénzt kell tudni csinálni! Aki ezt Amerikában tudja, arra nem legyintenek, hanem csettinte- nek! Ezért van olyan sztárnak, mint Paul Newmann saját szószgyára és Alain Delonnak kölnije. És ez ott nem snassz, hanem valami! • Ezután lett belőled vállalkozó?- Nem. 84-85-ben én kezdtem ebben az országban a videózást. 90-ben az elsők között voltam a külker-joggal. Nem szeretek elbambulni ha felém száll a lab­da. Hiszen több mint húsz évig hiába vártam. Nem esik jól kimondani, de kevés az időm. Fél életemet elrabolták. Szegény apámét teljesen. A szellemi függetlenség üres marokkal mit sem ér. És én nem tartani akarom a markomat, hanem meg­fogni az ásót. Dolgozni akarok. Pénzért! És jól! Mert a pénz nekem nem cél, hanem eszköz. Hogy a gyerekeink nívós iskolába járhassanak, hogy a tehetségek ne kallódjanak el hülyék miatt, hogy a fiam ne bunkerban élje le az életét, mint az apám. • Már nyolcvannyolcban, de főleg miután hazajöttél Amerikából, több ér­dekes vállalkozásba fogtál. SZABADté­ri SZÍNHÁZ, Nyílt Fórum, a magánki­adásban megjelent Lehetőség. Úgy tet­szik, mintha sokat markoltál volna, hi­szen ezek a vállalkozások ugyan nem voltak visszhangtalanok, de hosszú életűek sem...- Erre kevés lenne a lap egész terje­delme... De vegyük sorra: a videó és a külker-cég működnek. Zseliznek, azt hiszem, nevet csináltam nemcsak Ma­gyarországon, hanem Amerikában is. A forradalom előtt egy évvel éreztem a réseket. De Zselizen még talán a régi szelek fújnak. Erre még visszatérnék. Le­hetőség? Remélem, nem csak nekem hiányzik! De hát nincs lapterjesztés. A Nyílt Fórum esete a legjellemzőbb! Elborzaszt, hogy a mi kis baromfiudva­runk az irigység, az acsarkodás, a félté­kenység, a rosszmájúság tenyészete. Ha valaki jobban ki meri húzni a derekát, nyomban lecsapjuk, mert azt hisszük, hogy akkor mi nagyobbaknak látszunk. Fatális tévedés. Ugyanolyan középsze­rűek, vagy kicsik maradunk. De ha segít­jük az ¡parkodókat a növekedésben, mi is nagyobbak leszünk általuk. Nagyobb lesz az átlagmagasságunk, és akkor talán job­ban észreveszik majd a szerényebb ter­metűeket is. Négyen vagyunk öt pártban. A többség meg tovább izzad a fóliákban. Különben, nekik van igazuk. Sajnos van, akinek a politika nem eszköz, hanem öncél. Tavaly nyáron a zselizi Nyílt Fóru­mon született egy dokumentum, az Új Szó közölte, hogy politikai mozgalmaink, pártjaink képviselői találkozzanak, egyez­tessék álláspontjaikat. Ez a „nép“, a kö­zönség óhaja volt. A választópolgároké! Az FMK-n kívül válaszra sem méltatták a felhívást. Talán még a régi bolsevikok sem engedték volna meg maguknak ezt az ignoranciát! Ennyit a Nyílt Fórumról. Az elszakadásról. A hiúságról. A személyes karriervágyról. A küldetéstudat hiányá­ról... T alán választani is tudni kell. Ha van miből. esztétikájáról! Akinek annyi hiteles doku­mentuma van az elmúlt 7-8 évről! Ezt pokolian nehéz függetlenül csinálni, mert sok pénz kell hozzá. Éppen ezért senki se irigyelje tőlem a rengeteg munkát. A füg­getlen író előkelő szegénységet nem en­gedhetem meg magamnak. A kamera sokkal többe kerül, mint a ceruza, s én meg akarom őrizni a függetlenségemet. A tévé a legfontosabb fórum. Nekünk még nincs, és nem is volt ilyen. Ebben a kér­désben nem lehetünk zavarban. Foggal- körömmel akarnunk kell, hogy felnőtt, sa­ját fórumunk legyen. Európai! • Rossz nyelvek szerint Amerikába vállalkozóként utaztál ki - színész- kedni...- Látod, ez az Sl-faktor! Pontosan tetten érhető a Sárga Irigység. Aki meghí­vott, Pesten látta a Petőfit. Egyetlen elő­adásra hívtak, az útiköltséget magam fi­zettem és semmilyen tiszteletdíjról nem volt szó. Négy repülőjegyet vettem meg (retúrt!), mert úgy döntöttem, hogy ha már olyan messzire elcsatangolok, akkor kö­rülnézek ott egy kicsikét. Két-három hó­napra gondoltam. Azt mondtam a felesé­gemnek: egy ilyen asszonyt még csak találok valahogyan abban a nagy Ameri­kában, de ilyen gyerekeket nem tudok olyan gyorsan csinálni. Ti is jöttök velem! Hamuba sült pogácsával, anyám főzte körtepálinkával és ötezer dollárral a fu- szekliban nekivágtunk! Más kérdés, hogy az egy előadásból 16 lett, hogy 1 dolláron vett autóval beutaztuk Amerikát, hogy sehol sem egyezkedtem tiszteletdíjról, hogy sehova se mentem üres kézzel, hogy nem tarháltam végig könnyes szem­mel Amerikát ócska haknikkal. Emelt fő­vel kijelenthetem, hogy nem hoztam szé­gyent sem a céhre, sem a Felvidékre! Ennek talán a legjobb bizonyítéka, hogy az idén már az amerikai amerikaiak hívtak meg és az utamat is kifizették. Egy hat­ezer fős világkonferencián egyedül vol­tam Csehszlovákiából! • Idestova két órája beszélgetünk, s minduntalan olyan érzés motoszkál bennem, hogy Gálán Géza vállalkozó, üzletember egyre inkább leszorítja a porondról Gálán Gézát, a színészt, a művészembert.- Ha 100 vállalkozásom lesz, én akkor is művész leszek. De hát ez végül Is teljesen mindegy! 1975-ben írtam egy szöveget. Mindennnapi fohász színhá­zért. Ebben számomra nincs alku! Boldog vagyok, hogy ezt megengedhetem ma­gamnak. Hogy nem kell elkurvulnom A színház nekem nem exisztencia. Szent­ség! A színház nem lehet megélhetés tárgya. Nem lehet műsorgyár, ahonnan ha kell - ha nem, időnként kibuggyan egy végtermék. Az alku az üzletben van. A színházban nem lehet. Ezt sokan ösz- szekeverik. A SZÍNház nekem szerelem és szerencsére már nem HÁZasság. LE­HETŐSÉG. Csak úgy. A megteremthető szabadság szigete. Semmiért, vagy min­denért! Hekubáért.. • Mikor hallunk hát ismét Gálán Géza színművészről?- Az igazi színház manapság az utcán, a parlamentben, a vízduzzasztógáton tör­ténik. Nekem ott nincs szerepem. A nyolc­vanas évek első felében kész voltam egy Hamlettel. Itt, Takáts Ernődnek ez nem kellett. Zselizhez érzelmi szálak fűznek. A tájhoz, a múlthoz. Szellemi és anyagi tőkét akartam vinni a városnak. Szállodát, strandot, egyész évi SZABADtéri SZÍN­HÁZAT építeni. A jelenlegi illetékesek, úgy tűnik nem kérnek ebből. S a közönsé­get megkérdezte valaki? Vagy az nem érdekes? Sokkal jobb sütkérezve maradni a pocsolyában?.. Pedig Cyrano egyszer megszólal: „... csúszó inda-szerepet Nem vállalok halálomig!... Lehet: Tölgy nem vagyok, nincs bükk-természetem, De egyedül növök, hamár magasra nem!" Szilvássy József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents