Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-07-26 / 30. szám

Különös könyv jelent meg a napokban a cseh könyvpiacon. Első kiadá­sa, még 1952-ben Izraelben látott napvilágot, ez a mos­tani, negyedik kiadás pedig az első csehszlovákiai meg­jelenés. A szerzője, VIKTOR FISCHL ugyan Hradec Královéban szüle­tett és első verseskönyvei­ben Frantiéek Halas és Ot­tokár Fischer hatása érző­dik, később azonban a köl­tői pályát felcserélte a poli­tika szolgálatával. Előbb a csehszlovákiai cionista mozgalmak keretében se­gítette az antifasiszta elle­nállást, majd diplomáciai szolgálatba lépett és Jan Masaryk külügyminiszter közeli munkatársa lett, egészen annak tragikus haláláig. Ekkor kivándorolt Izraelbe, - a kivándorlók szokása szerint - nevet változtatott és RAVIGDOR DAGANként nagyköveti rangban szolgálta új hazá­ját Lengyelországban, Ju­goszláviában, Norvégiában és Ausztriában. És szükséges-e bemutatni a könyv hősét, Jan Masarykot? Úgy tűnik, kivált az utóbbi idők sajtóját olvasva, mintha tragikus ha­lálának fölöttébb rejtélyes körülmé­nyeivel többet foglalkoznának, mint azzal a jelentős élettel, amelyet megélt, öngyilkos lett? Meggyilkol­ták volna? Pontos választ manap­ság már senki sem adhat, talán az első változat elfogadására akad több érv. Jan Masaryk azonban sok­kalta jelentősebb egyéniség volt, mintsem hogy csak egy politikai drá­ma főszereplőjeként emlékezzünk reá. Viktor Fischl régi-új könyve azért fontos alkotás, mert Jan Masaryk életére, rendkívüli egyéniségére, gondolataira irányítja a figyelmet. Művének címe Karéi Őapek neve­zetes klasszikus alkotását idézi. Öa- pek az édesapával, a köztársaság alapító elnökével beszélgetett (Ho- vory s T. G. Masarykem), Fischl a fiúval (Hovory s Janem Masary­kem). Persze, az apa gondosan lek­torálta Capek művét, hosszú betol­dásokat írt hozzá sajátkezűleg, a fiú­nak erre már nem volt módja. Ezért, természetesen, Fischl könyve ke­vésbé autentikus alkotás, de - egyéb források ismeretében - bíz­vást állítható, hogy ugyanakkor hí­ven tükrözi Jan Masaryk gondolko­dásmódját. S amiként Capek is té­makörök szerint csoportosította be­szélgetéseit, nem tett másként Fischl sem. Megismerhetők Jan Ma­saryk mondásai a szabadságról, a kommunizmusról, a demokráciá­ról, a nagyhatalmak és a kis nemze­tek viszonyáról, a háború és béke kérdéseiről, a humanizmusról, a zsi­dó problémáról, egyes országokról és politikusokról. Mi, magyarok is szóba kerülünk vagy háromszor- négyszer. MAGYAR KAPCSOLATOK Az első vonatkozás tisztán sze­mélyes jellegű: felemlíti, hogy édes­anyja, T. G. Masaryk felesége, Liszt Ferenc tanítványa volt, s gyakran emlékezett mesterére. Aztán egyszer csak szóba kerül Rákosi Mátyás. Jan Masarykot so­kan és sokszor emlegették cinikus emberként (maga is hetvenkedett tréfásan ilyenformán), holott legfel­jebb nyíltan kimondott olyan ténye­ket, amelyekre mások gondolni sem mertek. S ne feledjük: Jan Masaryk- nak jó néhány évtizednyi diplomáciai tapasztalata volt, ismerte az akkori világ minden fontosabb államférfiú­ját, s mint hazája külügyminisztere különlegesen jó információkkal ren­delkezett. Arról beszélt ezúttal Jan Masaryk, hogy figyelmesen követi mindazt, ami 1945 után Magyaror­szágon történik. „Hiszen én tudom, ha az oroszoknak holnap eszükbe jut, hogy megszálljanak bennünket, senki ezért háborúzni nem fog ve­lük... Ezért tanulmányozom hát, hogy mit csinál Rákosi elvtárs, mert tudni szeretném, mit fog csinálni Gottwald elvtárs, amint szabad keze lesz. Rendkívül szomorú stúdium.“ Szomorúbb és komolyabb a sza­va, amikor a csehszlovákiai magyar­ság sorsáról beszél. A párizsi béke- konferencián mondotta: „Nekem itt megparancsolják, hogy mit tegyek a mi magyar kisebbségünkkel. Mint­ha a kubai delegátus azt akarná kifejteni, mi legyen a szudétákkal, néha akkor azt mondanám néki: még egy szó és elmondom neked, hogyan kell szivart csinálni. Most ezekkel a nagyhatalmakkal nem olyan könnyű beszélni. Azok az idők, amikor a nagyhatalmak taná­csokat adtak a kisebb nemzeteknek - elmúltak. Most kizárólag paran­csokat osztogatnak. Amikor még Benes ült az én mai helyemen, az ő hangja Genfben ért valamit... Tő­lem pedig azt akarnák, hogy délelőtt Byrnes-szel hadakozzam, délután Sztálinnal, s közben pedig oktassam ki Attlee-t.“ Masaryk gondolatainak hitelessé­gét magyar tanú is igazolhatja. Böhm Vilmos, a magyar szociálde­mokrácia kiemelkedő egyénisége, 1919-ben a Vörös Hadsereg főpa­rancsnoka, 1945 után stockholmi magyar követ 1947. július 3-án Prá­gában, Ries István szociáldemok­rata magyar igazságügyminiszterrel (később Rákosiék agyonverették) avagy hogyan gondolkozott Jan Masaryk? ÓSTK-felvétel tárgyalt Jan Masarykkal a csehszlo­vákiai magyarság ügyében Böhm 1948-ban emigrált, s 1949-ben, köz­vetlenül halála előtt megírta emléke­zéseit, amelyek Másodszor emig­rációban... címmel csak tavaly lát­hattak napvilágot. Itt olvashatjuk: „Masaryk a maga brutális őszinte­ségével és a nála megszokott köny- nyed szellemességgel és az ellenfe­let megillető megvetéssel nyilatko­zott az ügy lényegéről: «Az én felfo­gásommal, humanitástól vezetett ál­láspontommal ellenkezik mindaz, ami a magyarok ügyében történik. Azok az... (s itt a kommunistákat olyan kifejezéssel illette, ami papírra nem vethető) és kétszínűségük és álnacionalizmusuk kergette a cseh­szlovák demokráciát ebbe a szé­gyenletes pozícióba. Enyhülés és megegyezés csak a csehszlovák választások után várható. A válasz­tások lényegesen meggyengítik a kommunistákat, és akkor szabad lesz az út egy mindkét felet kielégítő megegyezéshez.» (...) Masaryk ve­tette fel a kérdést: miért nem kísérli meg Rákosi a megegyezést Gott- walddal és Clementisszel? A kérdés mögött húzódott meg az akkor mély homályba burkolt bizalmatlanság, amellyel Masaryk a kommunista tak­tikázás fejleményeit vizsgálta. Ráko­si tárgyalt Gottwalddal. De tárgyalá­saikban nem a több százezer ma­gyar sorsa játszotta a főszerepet " Böhm általában megbízható tanú, s mivel emlékei ugyanarra az időre vonatkoznak, amelyről Fischl is be­szél, roppant valószínű, hogy Ma­saryk valóban ilyen véleményt for­mált magának a magyar-ügyről. Más kérdés, hogy Masaryk homály­ban hagyta Benes sorsdöntő szere­pét, ami pedig a csehszlovák vá­lasztások várható eredményeit illeti - rossz jósnak bizonyult. DEMOKRÁCIA ÉS HUMANIZMUS Jan Masaryk hűséges követője volt édesapja eszményeinek. Egy­szer fölemlítette, hogy az agrárpárt állandóan követelte a kommunista párt betiltását, s az elnök álláspontja az volt: ellenzék nélkül demokrácia nem létezhet. Sőt Jan Masaryk szükségesnek tartotta a kommunis­tákkal való együttműködést is, dacá­ra annak, hogy vezetőik többségéről ugyancsak rossz véleménye alakult ki. Jan Masaryk általában határozot­tan elvetette az ortodoxia minden formáját. A katolikusok - mondotta - azt állítják, hogy a pápa tévedhe­tetlen. A pápa azonban - érvelt Jan Masaryk a maga tréfás-ironikus módján - ugyanolyan kiskölyök volt, mint 6, ugyanúgy élt, mint bárki más, tehát elképzelhetetlen, hogy egy szép napon megszűnne ember len­ni, azazhogy tévedhetetlen. Ám az a körülmény, hogy ő személy szerint nem hisz a pápai tévedhetetlenség­ben - folytatta -, semmi esetre sem jelenti azt, hogy ó megtiltaná, mond­juk, a prágai érseknek, hogy higgyen ebben és bármiben még, amiben kíván. A sztálinizmussal ugyanolyan okok miatt nem tudott egyetérteni: nem csináltak mást, mint az Inkvizá- ció, mindazokkal, akik valamiben el­lenvéleményt nyilvánítottak. „A kommunisták és a jezsuiták között rengeteg az azonosság“ - mon­dotta. „Sztálin, barátom, nagyobb hip­notizőr, mint Hanussen, akire, Ón már talán nem Is emlékszik. Zorin, például azt szeretné, hogy mindazt, amit mond nekem, én népviseletben hallgassam meg. Miért? Mert las­sacskán ez a népviselet marad az egyetlen dolog, ami talán megmarad a nemzeti függetlenségből.“ (Ugye, emlékszünk, hogy Szabó István ép­pen Hanussenről, a hipnotizőrről csinálta nagy diktatúra ellenes filmjét?) Masaryk eszményképe a szom­szédja volt, aki még a háború előtt minden nap elolvasta a kommunista Rudé právót és a polgári Őeské slovót, hogy megtudja mit monda­nak ők, s ebből levonja a maga számára szükséges következteté­seket. „Ez a demokrácia“ - tette hozzá. - „Meghallgatni mindenkit, mit mond, s aztán kimondani, amit magam gondolok.“ „Az ideális demokrácia“ - Jan Masaryk szerint - „minden nézet­ben a közös nevező keresése... A demokrácia - egyenlőség, amely­ben mindenkinek azonos játéksza­bályokat kell tiszteletben tartania." Tudatában volt annak, hegy a há­ború alatt és a háború után kialakult helyzetben, noha történelmi előzmé­nyeit sem hallgatta el, a kis nemze­tek szabadságtörekvései, demokra­tikus fejlődésük hallatlanul 'korláto­zott lett. Nem felejtette el, hogy „az Osztrák-Magyar Monarchia olyan részvénytársaság volt, amelyben a főrészvényes azt csinált a kiseb­bek számlájára, amit akart...“ Ez azonban nem jelenti azt, hogy ki lennének szolgáltatva a sors ké- nye-kedvének. Esélyeik vannak. Jan Masaryk nem hitt sem az önálló Lettország, sem az önálló Monaco lehetőségében, viszont következe­tesen hirdette: „a kis népek csak akkor tudják tartani magukat, ha terv­szerű gazdasági együttműködést folytatnak.“ Mondanom sem kell, hogy napjaink tapasztalatai, mintha öt igazolnák. És még valami... Jan Masaryk többször mondotta, hogy nem érzi magát édesapja jó tanítvá­nyának, de azért jól megjegyezte: a kis nemzetek számára létfontos­ságú „a dolgokat sub spécié aeter- nitatis látni“, azaz az örökkévaló­ság jegyében. „Ebből a szempont­ból a kis népek nem olyan kicsik." Ám arról sem szabad elfeledkez­ni, hogy a kis népek jobban számon tartják egymás teljesítményeit, mint az úgynevezett nagyok a többiekét. Egyszer egy amerikai diplomatával találkozott, aki arról érdeklődött ná­la, hogy miként érzi magát édesapja, s játszik-e még hegedűn? „Azt vála­szoltam neki: Uram, ön meglehető­sen téved. Valószínűleg Padarews- kire és nem Masarykra gondol. De Padarewski sem hegedűit, hanem zongorista volt, s nem Csehszlová­kia, hanem Lengyelország elnöke. A mi elnökeink közül egyedül Benes játszik. De nem hegedűn, nem is zongorán, hanem futtballozik. Kü­lönben információi helyesek.“ A szabadságot és a demokráciát nem csupán a kis nemzetek számá­ra, hanem a kis embereknek is szük­ségesnek vélte. „Tudja, az embernek nem sok dolog kell a boldogsághoz. Szüksé­ge van egy házra, vajaskenyérre, no meg egy üveg sörre, egy feleségre, akit szeret, aki szereti ót, gyerekek­re, valami munkára, amit szeret és hasznos, no, meg egészségre. Ez minden. Én megmaradhattam volna a zongoránál, vagy lehettem volna Detroltban tűzoltó. Az embernek nem szükséges külügyminiszternek lennie, hogy boldog lehessen. A leg­fontosabb, amire az embernek szük­sége van, a szabadság. Az ember szabadon akar lélegezni." Ekként gondolkozott az elnök fia, a szerencsétlen életű Jan Masaryk, ahogyan Viktor Fischl emlékezik. S úgy tetszik, jól emlékezik. S az idő nem tette időszerűtlenné Jan Ma­saryk gondolatait. E. Fehér Pál * « Trianon örökösei A Szerbia részét alkotó Vajda­ság tartományban több ezer holttest hever tömegsírokban. Sőt, Illés Sándor magyar publicista 40 000 magyarról tud, akiket köz­vetlenül a második világháború után Tito partizánjai és a helybeliek mé­szároltak le. A legutóbbi időkig ez a téma Jugoszláviában tabu volt. A szerb szocialisták most igyekez­nek ráncba szedni a vajdasági libe­rális magyar sajtót. Románia alkotmányozó gyűlése, amelyet a kormányzó Nemzeti Meg- mentési Front ural, az egykori Ceau- sescu-birodalmat „egységes nem­zetállamként“ definiálja. „Azok a pártok, amelyek kizárólag etnikai, felekezeti vagy nyelvi alapon szer­veződnek, alkotmányellenesek“ - így hangzik a március elején elfo­gadott képlet. A „kizárólag“ szó ér­telmezésétől függ majd, hogy legá­lisnak lehet-e tekinteni a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, amely az 1990 évi májusi választá­sok óta a legerősebb ellenzéki párt a román parlamentben. Szlovákiában, amelynek déli ré­szén tekintélyes magyar kisebbség él, 1990 októberében „nyelvtör­vényt“ alkottak, amely a kisebbség nyelvének használatát ott garantál­ja, ahol a,kisebbségi népesség ará­nya eléri a 20 százalékot. Azóta - mondja Sidó Zoltán, a Pozsony­ban működő Csemadok magyar kul­turális szervezet tisztségviselője- a szlovák belügyminiszter elren­delte, hogy minden kétnyelvű helységnévtáblát tisztán szlovákkal cseréljenek fel. Ez még nem történt meg mindenütt, ám az utasítás „kényszerintézkedéseket“ is kilá­tásba helyez. Amióta az egykori keleti tömböt összekapcsoló kényszerbarátságok puszta földrajzi szomszédsággá vedlettek át, válság fenyeget. Miköz­ben Magyarország úgy érzi, hogy bekeríti őt Szlovákia, Románia és Szerbia „kisantantja“, a románok, szlovákok és jugoszlávok azt feltéte­lezik, hogy Magyarország az 1920- as trianoni békeszerződés revízióját kívánja, amely szerződés nyomán akkori területének kétharmad részét veszítette el eme három állam ja­vára. Ha Budapesten Antall József mi­niszterelnök röviddel megválasztása után „15 millió magyar miniszterel­nökének“ vallotta magát (a Magyar Köztársaság valamivel több mint 10 millió lakost számlál), azt Bukarest­ben konkrét próbálkozásként fogják fel Erdély bekebelezésére. És ha egy budapesti honvédelmi minisztériumi államtitkár a Horthy- korszakból származó Trianon-elle­nes emlékmű újrafelállítása mellett kardoskodik, ha a magyar hadsereg fegyverkészletéből 10 000 kalasnyi- kov a polgárháborútól tartó horvát milíciánál köt ki, a bizalmatlan szom­szédok ebben a magyar uralmi tö­rekvések újabb jelét látják. A térség legforrób pontja Erdély. Egy éve, március 19-én és 20-án Marosvásárhelyen nacionalista agi­tátorok által felhecceit román pa­rasztok dorongokkal rontottak a ma­gyarokra. Legalább öt halott maradt hátra, Sütő András erdélyi írónak kiverték a fél szemét. Marosvásárhelyen a magyarok épp hogy csak többségben vannak. Ceausescu eltávolítása után ismert­té vált titkos rendelete, miszerint a kilencvenes évek végéig a romá­noknak kell itt többségbe kerülniük. Kedvezményezték románok (orvo­sok, tanárok) letelepedését. Ók most pozícióikért aggódnak. A fordulat utáni hónapokban ezért a Vatra Romaneasca szélsőséges nacionalista mozgalom sok embert vonzott magához. Az ő lelkén szá­rad a marosvásárhelyi pogrom is. Itt a Nemzeti Megmentési Front, a régi nómenklatúra és a Vatra szorosan összefonódott egymással. Maros megye elöljárója korábban kombinát­igazgató volt, és a Vatra egyik ala­pítója. loan Butiurca, a Securitate egykori lehallgatási specialistája most a marosvásárhelyi útlevélosz­tályon űzi iparát (a Romániában ma­gánszálláson megszálló külföldieket vendéglátójuknak be kell jelenteniük az útlevélosztályon). A magyar kisebbségek mozgáste­rének fokmérői voltak a március 15- ére, az 1848-as Habsburg-ellenes felkelés napjára emlékező ünnepsé­gek. A 600 ezer magyart számláló Szlovákiában (ez az ottani lakosság 12 százaléka), de a Vajdaságban is (385 ezer magyar, a tartomány lakosságának 19 százaléka) a ma­gyarok zavartalanul ünnepelhettek. Romániában (1,8 millió magyar, a népesség 8 százaléka) a hatósá­gok betiltották a szabadtéri rendez­vényeket. Ténylegesen a helyi hatal­mi viszonyok döntöttek: Sepsiszent- györgyön, Csíkszeredán, Székely­udvarhelyen, valamint a Hargita és Kovászna megyék más települé­sein, ahol magyar prefektúra van, a magyarok ezrei vonultak fel. Ma­rosvásárhelyen nemcsak a szabad­téri rendezvényeket tiltották meg, hanem a városi sportcsarnokot is lezárták; a magyarok csak istentisz­teleteket tarthattak, és koszorúkat helyezhettek el a templomok előtt. Jóval nagyobb szabadságot él­veztek a magyarok a szovjet Kárpát- Ukrajnában (155 ezer magyar, Kár­pátalja lakosságának 12,5 százalé­ka). Beregszászon leleplezték Petőfi Sándor, a nemzeti költő szobrát. „Hál’ istennek, itt nincs magyarelle­nes hangulat“ - vélekedik Födő Sándor, a Magyar Kulturális Szövet­ség elnöke. Még a nacionalista Uk­rán Népi Mozgalom (Ruh) is gratulá­ciókkal hallatott magáról. Profil (Ausztria) 1991. VII. 26. 1 p i/asírnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents