Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-27 / 52. szám
tehszlovákiai magyar bázatáján A kukoricacsuhé között egér motoszkált, és az eperfán levéltetűk nyözsögtek. A nap még nem volt lenn, de már fenn sem, döglődve halódott, és az égen felhőpásztorok terelték nyájukat. Ketten dolgoztak a padláson: Pista, a huszonnégy éves, hatalmas fejű legény és a bibircsókos néni. Babot válogattak, de közben egymás kezét keresték, s így nem találták meg a szemetet a babban.- Velem kell jönnöd - mondta Pista határozottan akarom... tudom .. .így legyen... Domború melle úgy süllyedt és emelkedett, mint egy viaszosvászon ponyva, amely alá ember bújt, s most nem találja a kiutat, és felindulva mászik ide-oda. A bibircsókos néni habozott.- De mi lesz, ha? Én semmit nem tudok, csak azt, hogy szeretlek.- Mi lenne... mi lenne - fenye- getődzött a legény. - Felfordítom a világot, ami alul van, az felülre kerül... hát az lesz. De mindez teérted... Nézte a néni fénylő lila bibir- csókját, nézte, és a vágyakozástól bepárásodott a szeme, mint télen az apró falusi vityillók ablakai. Az asszony nem bírta a nézését, a szenvedély tüzétől lehunyta a szemét.- Mi lesz a babbal? - suttogta álmatagon. - így soha nem pucoljuk meg!... A szemetet újra nem találta benne, mert a szeme le volt hunyva. S amúgy általában is varázslatos dolgok történtek...- Nem baj - mondta a fiú határozottan ott gebedjen meg a bab, ahol van. Fontos, hogy jössz... szerelemből...- És ha nem megyek?- Hah, még csak az kellene... f nVTrSPK RÍIA Veréb csivitelt, bagoly huhogott, és ökör bőgött valahol. A legben egész állatkert hangja zúgott, azonkívül vonatok és repülőgépek is zörögtek, minden recsegett.- Igen - suttogta aléltan a bibircsókos néni —, megyek... megyek... szerelemből. Ősz nagyapámtól kezdve mindenkit itt hagyok, érted, Pista... te nagy fejű Pista gyerek... Nagy testű kandúr futott nyávogva a fejük felett a ház tetején, de nem vették észre, pedig fekete volt. Annyira szerették egymást... Pista és a bibircsókos néni mesz- sze-messze szöktek a padlásról, egy vízmosásban laktak, apró roskatag faházban. A házikót szerelemmel fűtötték, és az utóbbi időben fáztak, mert a fűtés nem jól működött. Néha farkasok kara üvöltött a kaliba körül, ilyenkor a legény erős karja úgy ölelte asz- szonyát, mint a vaskapocs. Nappal a bibircsókos néni egyedül töltötte idejét a lakásban. A hátán feküdt, és a mennyezetet bámulta. Mit tett... mit tett... mit tett... Mindent otthagyott. Miért, hogyan, meddig, ki a felelős? Visszatérés a padlásra nincs... Csupa kérdés... és nincs egyetlen felelet. Miért nem felel valaki? A csend vagy... valaki. Pista jött haza a munkából.- Küzdöttem érted, te pedig a hátadon fekszel, és nem vársz ebéddel — kiabált mérgesen —, micsoda dolog ez? Érezte, hogy szereti még az asz- szonyt, de nem tud vele élni tovább. Nem tudta, miért, de úgy érezte, nem élhet vele tovább. Nem lenne igaz ember, ha tovább élne vele, mert ha tovább él közös háztartásban a bibircsókos nénivel, DUBA GYULA (zseb)Parnasszus * Tóth László Bábi Tibor >bül és megír rszág népe, körökben is , számos jutást kapott, rok Nemzetidéül elnökért Korszerű íunkáját Nőtízére nem ry miért? Ep- tesélni. szerint, egy nyitott a siraisnapi ügyfe- sön. A rideg s félhomály egy csöppet óhért, széket ozata mellé, italra borult, ;em méltatta den megérin- vállát, s az ztalára tette, lé. Az ügyfél megérezvén lattal söpörte ztalról. Nem itlan gesztus entette Géza hozzáfogott éltjük lényettem, az volt, ¡yáltalán nem , mint azt so- lajdonképpen nint „ágyban párnák közt halni meg“ (Géza hóhér imádta a költészetet, ifjabb korában ő maga is írt verseket), hogy az élet sokkal, de sokkal nehezebb, mint a halál, hiszen a halál a mélységes nyugalom, az örök szélcsend és béke birodalma. Folyékonyan beszélt Géza hóhér, hangja betöltötte a siralomház egyetlen szobáját. Szinte önmaga is meghatódott, milyen új megvilágításba képes helyezni, egyenesen vonzóvá tenni a halált, pontosabban: az akasztást. Éjfél lehetett, amikor a halálraítélt hirtelen felkapta a fejét: — Elég volt a dumából. Vesd le a kabátod, és gombold ki az inggallérod! A mester megrémült. Először életében. S mi több, nem akart hinni a szemének, mert aki a siralomház asztala mellől felemelkedett dühösen és szikrázó szemmel, az bizony nem volt senki más, mint ő maga: Géza hóhér. Mintha csak tükörbe nézett volna, azzal a különbséggel, hogy tükörképe más ruhát viselt, skarlátszínű hóhérruhát. Ő viszont - hiszen ibolyázni volt - utcai ruhát, s hogy amannak arca eltorzult a dühtől. És még valami: tükörképe hosszú kötelet ráncigáit elő zsebéből, és a mester nyakába vetette az egyik, a mestergerendára a másik végét. így halt meg Géza hóhér, s így maradt gazdátlan a Nobel-díj. így veszítette el legnagyobb elnökét a HUHÓNEMSZÖV, azaz a Humanista Hóhérok Nemzetközi Szövetsége. Az újságok viszont tévesen azt írták, hogy Géza hóhér, a híres ítéletvégrehajtó, a siralomházban felakasztotta magát. Mit várhat az ember a hálátlan újságíróktól? Mert talán... Mert talán a súlyos belekékülés. Mert talán a nyelv pórusaiba dagadó görcs. Mert talán a nyál: nyelőcső és mandulák slamasztikája. Füledben a vatta, az ólom, a talajgyalu. (Ej, ki néha böffen, majd beszélni vél hasa mélyéből énekelve, aligha mélyed el.) Sőt talán a bölöm. A szóröstül-bőröstül tó-bánatodba fulladó böhöm. A sárkány leikeidbe ajzott fiókáival. (Néha e kedves brancs, ez a garázda csőcselék a cselédem. Márgalécek feszítenek hozzájuk, gonosz pörsenések nyúzták széjjel, a szőrnél is széjjelebb a vers közé.) Mert talán a torzók. A se létező koponyák. Mert talán mert zörökkön-zörögve hörögve flekkre pöndörítve... Tökmag Csillagok közt aranysarló, búsan nyihant a rokkant ló. Beke Ábel bő gatyában sompolyog az éjszakában. Egyet jobbal, egyet ballal, nem véti el, akarattal. Éjjeliőr Csülök Bence, szeme gúvad düledezve. Ilyen csodálatosságot: embert menni így ki látott? Nézi, nézi Csülök Bence, adta-vette-teremtette! Egyet jobbal, egyet ballal, hogy tudja ezt akarattal? Tőzsér Árpád A megálmodott hascsikarás A szuterénben, egy káposztás hordóban csürdöngölőzik a hascsikarás. Ittlétem káposztaillat, s mogorva nekibúsulás. Ebben a pincében kívülem csak egy özvegy patkány van, ketten élünk a káposztából, elsenyvedve a magányban. Az úristen is megtagadott, állítva, hogy én nem hiszek benne, körben járok, de nem koppanok, hol még űr sincs, ott lépegetve. Néha svábbogarak szóidnak meg, egyikük nagy homlokomra mász, s a hordóban vad táncát járja a megálmodott hascsikarás. * Válogatás az író Káderezés a (zseb)Pamasszuson c. kötetéből akkor nem szemezhet az útkaparó lányával... Ezt nem engedi az embersége. Ő pedig ember akar maradni, viszont szemezni is akar. Nahát...- Tudod mit - mondta -, menj vissza a padlásra babot válogatni!- De akkor miért... miért hoztál el... ide? Válasza olyan kemény volt, mint egy rücskös fatönk.- Ez a sors. Öngól kapásból. Férfi vagyok, ahhoz, hogy megismerjem a szerelmet és a szemezés gyönyörét, az igazi mély emberi kacsingatást, kellett, hogy tönkretegyelek. Érted? Tévedtem, és te most áldozat vagy, feláldozlak, és fel kell áldozni magadat... Boldogságomnak az ára vagy. Örülj hát, nyanya...- Nem - sikoltott az asszony -, nem hallgatlak meg... Gőgös hímember.. . Reszkettek a falevelek; a hegyek és az égboltozat sötétkék kárpitja. Pistának is reszketett a szája széle mérgében.- Úgy... gőgös hím... És a te bibircsókód talán férfiálom! Hiszen az egy közönséges csúnya fekete szemölcs!... A bibircsókos néni fájdalmában lehunyta a szemét.- Élvégeztetett... Szóval csak szemölcs... Ó, padlás, padlás, nagyapám padlása... babszemek ... Egy fecskemama szúnyogcombbal etette a fiait... Összerezzen gatyás Beke. — Én vagyok csak, bakter Bence, megfejted-é az üszőket? Szuszog Ábel, fúl, nyeleget, nem fejt biz ő bornyút este, tökmagot csórt a közösbe. — Bence bátyó — így gyón Ábel -, a tagságnál ne árulj el, nem fejtem meg a bomyakat... Nesze, fogjad jutalmadat! Vén kandúr mász’ az ereszre. — Eg veled! - szól Csülök Bence, s kíváncsian nézi végre, Ábel mit tett tenyerébe? Nézi, s lelke bődül nagyot; Jebuzeus... Hát tökmagot! Gál Sándor szöszmötölő vérben borsa vész a vágynak debella rém bömböl jégfekete roncson ittam volna mártást mértem volna rétest akasztott szívemnek havas kőmezején felmondott búbánat kárhozat sem vállalt nem mártásivónak nem rétesmérőnek kemény kóró leszek pizsamában alszom szöszmötölő vér lesz mindennapi gondom
