Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-12-20 / 51. szám

- M

■*

*

Első gyertyagyújtás

Kopottas színűvé fakult kékfestő kötényével megtörli a széket a vendégnek. Bizonytalan mozdulattal nyúl karfája felé, de amikor már eléri, erősen megragadja, úgy kínálja hellyel:

— Ne haragudjon a szemetelésért! De hát a kukoricacsutka így hullatja a pelyhe- ket. Most morzsoltam az egy szem malackámnak. A kertben termett öt zsáknyi. A kecske tejével meg száraz kenyérrel kitartom a malackámat. Nem hizlalom meg, mert mit is kezdenék a zsírjával. Ami nekem kell, az meg nem sok. Mégis, ilyenkor tél elején valahogy biztonságot ad az a kis kolbász meg sonka. Hagyatok két-három oldal szalonnát is. Nincs jobb annál a rántotta alá. Nekem már nem kell több... — hirtelen abbahagyja a beszédet. Legyint, s miközben az üvegablakos kredenchez lép, megkérdi:

— Szereti a kisüstit?

A vendég meglepetten néz rá. Ezt látva, nem is várja meg a választ, elé tesz egy por- ciós poharat. Ismerős a formája, valamikor egy pinci parasztgazda eresze alatt talált néhányat, félig belepve sárral. Nézi a porciós felső szélén fúváskor elfutott üveg hullámait. Régi falusi kocsmákban mérték ilyenbe a pálinkát. Lélekmelegítőt vagy asszonyszo- morítót. A mértékletességet és a mértékte- lenséget...

— No, igya meg gyorsan! Látom, még az orra is megfagyott. Nem irigylem a magafajtáját. A fiam is... — Már ismerős a mozdulat, amely ezúttal nem legyintésnek tűnik. Inkább valami tétova emlék-hessegetés. Előfordul, egy kukoricacsutkával kinyitja a platina sparhelt ajtaját. Lobog a láng a tűzhelyben. Almosságűző reggelik, erőt adó ebédek és csendes vacsorák tüzét tükrözi vissza az öregasszony szeme.

— Vándorolt az mint a megriasztott jószág. Hegyről le, hegyről fel. Völgyből ki, völgybe be. Aztán nem jött haza többet. Sírást nem látott szememben az uram. Siratni azt szokták, akit halva hoznak az anyja házába. A gyász szomorúság, a remény vidámság. Nekem ezt mondták a régi öregek. Amíg élt az uram, könnyebb volt. Az egyedüllét négy éve kővé keményítette a reményt. Él-e, hal-e? Ki tudja azt? Mondták a szomszédok, hogy kerestessem. Kivel? Hol? Magamra maradtam. Messziről jöttem ide menyecskének. Az uram meg egyes legény volt. Tőle a nagy kert, pedig a földet elvették. A maradékkal meg belépett a jéerdébe. Dolgoztunk, úgy jutott a fiunk taníttatására. Már nem is tudom, milyen diplomát szerzett. Kémikus vagy fizikus? Nagyon fiatal volt, amikor elment... — Kezét fakó kötényébe ejti. Mozdulatlanul néz a vendég szemébe. Mintha az ő lelkét járná át pillantása. Nézése olyan, mintha a múltba révedne.

— Maga olyan idős lehet, mint a fiam. Most negyven. — Ahogyan kimondja a mondatot, a bizonyosság uralkodik szemében. — Egyszer visszajön. Az se lenne már baj, ha halálhírét hoznák. Nincs rosszabb a zörgő kövekké keményedő reménynél. Talán megbocsájt az Úristen, ha úgy várom a fiamat, mint az emberek a Messiást. Nekem húsz éve tart az ádvent, s nem tudom, eljön- e az Úr Jézus Krisztussal az én Karácsonyom is.

A tisztára törölt szék mintha izzani kezdene a vendég alatt. Búcsúzáskor úgy simogatja meg a kezét, mint az anyjáét. Már-már emeli ő is a bal kezét, hogy visszasimogasson ... és akkor harmadszor is ugyanabban a mozdulatban hanyatlik le a keze, mint amikor a táplálékáról beszélt. Mint amikor a fia jutott eszébe.

Második gyertyagyújtás

Mint amikor a fia jutott eszébe, a pillanat kimerevedett. Állt az ablakban, s orrát az üveghez nyomta. Az utcai lámpák fényei apró nyilak százaivá hullottak szét. Hirtelen érezte, hogy a hidegtől orrában lassan megered egy meleg patakocska. Ösztönösen zsebkendője után nyúlt, s miután megtörölte orrát, a mennyezeti lámpa fénye felé fordult. A zsebkendőn csak egy áttetsző nedves folt látszott. Nem vér volt. Megdörzsölte hideg orrát, majd töltött magának a borból. A poharat a fény felé tartva először szemmagasságba emelte. Nézte a zöldessárga italt. Köréhajoltak a bútorok. Úgy érezte, óvón

veszik körül. Oldalvást nézve, egyenes vonalú éleik, sarkaik a szobában már nem tűntek annyira gondoskodónak. Eltűnt a tenyerek alkotta simogató hajlat, az anyaöl karok bekerítette melege, a megfogamzott magzatot tápláló méh öle, a születés előtti napok kis- ded-gömbölyősége. Tárgyai és a magány vették körül. Most a magányra ivott. Ivott volna a tárgyaira? Bárgyúság, hiszen azok csak önmaguk létében azonosak önmagukkal. Míg az ember magánya mások nélkül elképzelhetetlen. Kellenek hozzá emberek. Közeli és távoli ismerősök, rokonok és ismeretlenek, akikről lemondhat. Ettől lesz valaki magányos. Ez a magány paradoxona. Választás kérdése az egész. A szabad lélek választásáé.

Sejtette, hogy amikor majd közeleg az idő, amelyben egy örökkévalóságnyi pillanatba koncentrálódik a magány, lélekben meg fog futamodni. Éppen ezért várta is azt

DUSZA ISTVÁN

a kiterjedés nélküli pillanatot. Tudta, hogy valami történni fog vele. Először a fényt kereste. Izzólámpák meleg sárgáihoz szoktatta a szemét. Máskor a konyhai mosogató fölötti neon alá állt. Csak a gyertyától félt. Annak fénykörében nincsenek tárgyak. Marad a fénnyel üzenő lélek, valahol az önmagába visszaforgó világmindenség energiáival. Maradnak a szemen át tekintő lélek tárgyai, történései, s a magányában jelen levő távollevők. Egy-egy gyertya lángját nézve, nem a magány riasztotta, hanem saját lelke. Az üzenet, mely belőle fakadt, s lám, most is, nem tudni hányadszor tápláló szeretet helyett riasztó közönyt kódolt szeme sugarába.

Már nem is tudja, hogy ő választotta a magányt, vagy mások választották neki. Mások? Hiszen ez lényegtelen. A pohárban imbolygó fény zöldessárga íveit nézte. Benne a szinte föléje boruló bútorokat. Amott az a riasztó bokor a filodendron. Kicsiny őserdőnek hiszi magát. Ez a szekrénysor meg mintha egy beláthatatlan méretű várfal lenne. Egyszerre nevetségesnek érezte képzettársításait. Legszívesebben a szekrényfal üvegajtóiba vágta volna a teli poharat. Csak hát még a gondolata is az önsajnálatot, a hazug képmutatást juttatta eszébe. Hogy majd ő aztán megmutatja! Mert neki igazán nincs szüksége senkire. Karácsony ide vagy oda, ő sehová nem kéredzkedik be. Kiváltképp nem szülei házába. Neki ne könnyezzen az anyja, de apja se tartsa vissza az ünnepre való tekintettel a káromkodást. Ne kelljen szinte bőrén éreznie a kiszolgáltatottságukat, amelynek egyetlen előidézője ő maga volt. Gyávaságból döntött így. Most is, ebben a kérdésben is, mint oly sok másban. Iszonyatos volt tudatosítania azt, mennyire

gyáva. Gyávaság volt az oka munkahelyi hallgatásának, önfeladásának. Gyávaságból mondott nemet a visszatérni akaró feleségének, mert félt szembenézni saját hibáival.

És most mégis vár. Meghasonlottan, de vár. Ádventi őrülete mintha ebben a pohár borban kavarogni kezdene.

Harmadik gyertyagyújtás

Mintha ebben a pohár borban kavarogni kezdene a havas esték minden vihara. Tűnő idők távoli teleinek csontig hatoló fagyával száll szembe a szőlőérlelő nyár tüze. Á hegyek alatt, valahol a leírhatatlan hóförgetegek szülőhelyén történnek még csudák. Olyanok, amelyekre csak ama nevezetes Krúdy úr műveit olvasva bukkanhatunk. Lomha füstöt eregető kolbászfüstölők urai, illatos konyhák lázas asszonyai mesélik egymás szavába vágva — már ha az előbbieket szóhoz engedik jutni az utóbbiak —, hogyan történnek még ma is az afféle csudák.

Hogy mifélék? Hát oly félék, mint a hóförgetegben eltévelyedett gyermeké, akit karácsony este egy vasúti bakter terelgetett vissza jajveszékelő anyja házába. Boldogsá- gos Szűz Mária örömmel teli várakozása vezérelhette arra az öreg vasú :i baktert, amerre a gyermeket is.

Azt is rebesgetik, hogy a karácsony előtti szombaton a két falu közötti úton látni lehet egy muzsikus cigányt, aki ünnepi öltözetben jön idefele. Látni már látták, de találkozni még senki se találkozott vele. Olyan ő, mint a kóbor lélek, pedig nagyon jólelkű cigányember volt, így hát aligha űzheti a havas éjszakába nyughatatlan lelke. Másért jön az mindig errefelé. Másért bizony. Mert úgy van, hogy azok, akik nagyon várnak valakit, aki vagy már nem jöhet, vagy még messze van érkezése, olykor képzelődnek is felőle. Meg aztán dicséretes dolog lenne ma is, ha muzsikus cigányemberek tartanák elevenen az ünnepköszöntés szokásait. Jézus születését meg még a csudákban sem szabad nagy zene-bonával várni. Csendesedjenek el mostanság a lelkek, ne zendüljön húr az éjszakában! A szelíd reménység elnyeri méltó jutalmát.

Disznótorok illatos sültjeit kóstolgatva, hasas hordók levét csavarintva kifelé a karcsú csapokon át, felmelegednek ám az ádventi várakozással teli férfilelkek. Fékezik is őket az asszonynépek, csak hát a lecsendesített dalnak valahol túl kell csordulnia a lélek hordójának peremén. így aztán megtörténik az a csuda, amit csak akarnak. Mondjam úgy, hogy nem dalban, hanem igaz történetben. Úgy igaz ez, mint a muzsikus cigány története. Tényleg volt egy öreg zenész, aki nem átallott elindulni a zimankós éjszakába, hogy a szomszéd falu melegebb szívű lakóit

megtisztelve zenével köszöntse a megszületett Kisjézust. Cincoghatott volna ő a saját falujában is, csak hát lehet, hogy úgy van az, mint a prőfétasággal, hogy a muzsikus cigány sem prófétálhat... akarom mondani... muzsikálhat igazul a saját falujában. Jött hát Pista cigány, nem törődve boszorkányos szelekkel meg angyalkás hóesésekkel. Jött és megérkezett. A kutyás házakat messze elkerülte, mert féltette a nagyapja nagyvárosi kávéházi muzsikálásának idejéből rámaradt zsakettet. Angol szövet volt az, mindenki megmondhatja, aki látta. Máshová mindenhová beóvatoskodott, s már a lépcsőfeljárón rákezdte a Csendes éjt, meg a Mennyből az angyalt. Amolyan cigányosan megcifrázva. Persze, akadt olyan gőgös népség, akik elküldték egyetlen köszönöm nélkül. Többen voltak azok, akik pálinkával kínálták, meg kaláccsal. Amikor aztán nem jött, mert neki is elhegedülték a cigányok az utolsó nótáját, hiányát elkezdték kibeszélni magukból az emberek. így eshet meg Gömörben ma is az a csuda, amelyhez hasonló csak Krúdy úr Szepességében történhetett volna meg igaziból. Hogy miért éppen ádvent harmadik vasárnapjának éjszakáján látják halála után az öreg cigányt? Talán mert a karácsony oly közel van már, hogy a mai népek is alig tudják kivárni türelemmel, s mert az ádventi várakozás is megfogyatkozhat a lélekben.

Negyedik gyertyagyújtás

Az ádventi várakozás is megfogyatkozhat a lélekben. Különösen, ha gyermek testét feszegeti nagy-nagy szorgalommal. Szentestére talán el is fogy az a türelem, amely a korosodó felnőtt lelkében a legkezesebb. Nekem ne mondja senki, hogy Jézus születése napján minden családi asztal köré csak angyalok települnek az égből. Földi gyerekek azok, akikben a rossz és a jó úgy felelget egymással, mint bármelyik értelmes felnőttben. A történet, amelyet a Messiás születését köszöntő negyedik gyertya lángjának fényében mondok el, egy kedves jó barátom életútját jelölte ki ezen a világon...

A templomból való hazaérkezés után a szoba akkor is megtelt fénnyel, mint azelőtt oly sok karácsonyon. Csak a csikónyi gyermeköröm feleződött immár egy kamasz lelkében. A „miértek” kíváncsisága helyére a „minek vagyok” görcsös faggatása lépett. És minek van édesapám? Mi végett szült édesanyám? Mit adok majd a világnak? Mit kínál a világ nekem? Mi végre élek a földön? Mi lesz velem a másvilágon? Igazat mond-e a tiszteletes bácsi? Van-e Isten? Eljön-e Jézus, hogy megváltson bennünket?

Elaltathatatlan kételyek sora a serdülő szívben.

Édesanya megteríti az asztalt. Édesapa a régi szokások őrizőjeként egy almát hasított annyi felé, ahányan voltak a családban. Kicsik és nagyok egyformán részesedjenek a közös javakból. Aztán az aszaltgombás káposztaleves, majd az akkor még ünnepi ételnek számító mákos guba következett volna. Közben azonban történt valami, amit barátom azóta sem tud megmagyarázni. A levessel telemert tányérok fölött elmondott apai ima és ünnepi áldás közben rájött a nevetés. Elnevette magát.

— Min nevetsz, kisfiam? — kérdezte tőle édesapja.

— Ezen az egészen, amit mi most itt csinálunk.

— Talán olyan a mi karácsonyunk, hogy kinevetni való? — szólt rá akkor erélyesen édesapja.

—Nem, nem olyan. Csakhogy.... csakhogy én nem hiszek Istenben — csattant a válasz...

Barátom elmondása szerint ez volt a legszörnyűbb karácsonyuk. Ennél szörnyűségesebbet már nem élhet át. Bár nem mondja, én tudom róla, hogy egész életében ezért az egyetlen nevetésért és odavetett mondatáért vezekel: Isten és ember előtt. Most már tudja, hogy kételkedés nélkül nincs hit, mert a kétely leküzdése egyben önmagunk fölött aratott győzelem is. Számára ez adja hitének bizonyosságát, melyben Lsten naponként megerősíti őt. Olyannyira, hogy most már ő pásztorai egy nyájnyi embert Jézus, a karácsonyi kisded felé. Boldog mint pap, s boldog mint édesapa. Azt azonban bátran bevallja, hogy mindig elbizonytalanodik, ha valamelyik öregasszony tiszteletes úrnak szólítja, és kopottas színűvé fakult kékfestő kötényével megtörli a széket a vendégnek.

Méry Gábor felvétele