Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-20 / 51. szám
E zerkilencszázkilencven december 15-én napfényes idő volt; a Kis-Kárpátok északi fekvésű lejtőin vékony hóréteg borította a földet. A vádlott - elmondása szerint - akáccserjékkel és bodzával benőtt területen haladt. Előtte őzek tűntek fel, meg-megállva lassan távolodtak. A vádlott kibiztosította a fegyverét, hogy ha megfelelő helyzetbe kerül, azonnal lőni tudjon. Az őzeket azonban szem előtt vesztette. Mind a rendőrségen, mind a bíróságon tett vallomásában ott áll az alábbi mondat: „A kibiztosított fegyverrel haladtam tovább...“ Az áldozat lánya a vádlottról: K. S. nagyon rendes ember volt, szinte minden reggel találkoztam vele, amikor óvodába vittük a gyerekeket. Annyit tudtam róla, hogy felelősségteljes beosztásban van, ittasan sohasem láttam. Az áldozat felesége a bíróságon: A vádlottra nem haragszom. Sajnálom a férjemet, jól kijöttünk egymással, és még neki is rengeteg terve volt. Érthetetlen számomra, hogyan történhetett meg ilyesmi. A plébános: Udvarias, őszinte ember a vádlott, egész életében nagy lelki teher lesz neki ez a tudat. A vádlott: Előző este egyik vadászkollégám elmondta, hogy megsebzett egy vaddisznót, de másnap, szombaton, elfoglaltsága van, nem tud utána menni. Úgy döntöttünk, hárman kimegyünk, ne vesszen kárba a disznó. És ha már kimegyünk, átfésüljük azt az erdőszakaszt, hátha akad más vad is, ami lőhető. Egy órakor indultunk. Megtartottuk az eligazítást, megbeszéltük az egymással való kapcsolattartás módját. Utána felfejlődtünk láncba, így mentünk egy jó darabon... Kiabáltunk egymásnak, és mentünk közben előre az őzek után, hátha egy sutát ki lehet venni közülük, hogy megfelelően alakuljon a vadállomány. A puskát kibiztosítva hagytam... és akkor, ott, a bokrok között, jött az a fatális véletlen: ahogy előre-hátra fordulgat- tam, megcsúsztam és elsült a fegyver. Hirtelen magam is megrettentem, ki akartam jönni a bokrok közül, hogy újra megtöltsem a fegyvert, amikor egy halk, sóhajtásszerű hangot hallottam. Nem tudom, el tudja-e valaki képzelni azt a helyzetet! Az ember eszét ilyenkor elborítja a döbbenet, hiszen a vad az nem sóhajt!... K. S. és családja egyemeletes, kertes házban él. Az emeletre falépcső vezet. Amikor idén január végén először jártam nála, a hallban még zölden ott pompázott a karácsonyfa. Három fia van, kettő iskoláskorú, a legkisebb még óvodás. A felesége vegyészmérnök. Amikor ott jártam náluk, önmagáról is beszélt nekem: ,,A szüleim parasztok voltak, parasztból lettek gyári munkások. Az apám asztalosként dolgozott, az édesanyám az elektroiparban lett betanított munkásnő. Hárman voltunk testvérek, én vagyok a legidősebb. Ezért nekem kellett többet segítenem otthon is, disznóvágásnál, piacozásnál, és ami akad a ház körül. Az iskolában kiderült, hogy jó rajzoló vagyok, de a pozsonyi iparművészetibe nem vettek fel. Mezőgazdasági szakközépiskolába kerültem, aminek a szüleim csak részben örültek, hiszen a mezőgazdaságban csak az állandó küzdelmet, a látástól vakulásig tartó nehéz munkát látták. Kitűnő bizonyítvánnyal érettségiztem, így különösebb gond nélkül fölvettek a nyitrai mezőgazdasági főiskolára is.“ K. S.-nél járva becsöngettem az áldozat házába is. A legidősebb lánya volt otthon. O és a családja, illetve a szülők együtt laktak. A fiatalasszony éppen az óvodába sietett, így csak néhány szót váltottunk: „öten vagyunk testvérek, három lány és két fiú, harmincnégytől huszonkét évesig. Apa a közlekedésnél dolgozott, ott megbetegedett, baj lett a gyomrával, de megoperáltatni nem engedte magát. Leszázalékolták, és akkor a szövetkezetbe került, az állatok mellé. Gyakran kijárt az erdőbe, kedvelte a magányt.“ A vádlott egyik vadásztársa: A lövés után megálltam, de jeladás nem történt. Társammal együtt megvártuk egymást, és elindultunk a hang irányába. Hirtelen meghallottuk K. S. kiáltását: Hol vagytok? Nagyon nagy baj történt! Gyertek ide!... Azt gondoltuk, hogy K. S.-t megtámadta egy vaddisznó. Siettünk. Amint átmentem egy árkon, láttam, hogy K. S. egy fekvő ember mellett guggol, pofozgatja, élesztgeti. Az áldozat felesége, szintén a tárgyaláson: Betegállományban voltam, úgyhogy aznap ágyban maradtam. Aludtam, amikor délután becsöngetett a szomszédasszony, hogy menjek, mert a férjemmel baj történt az erdőn. Háromkor kint is voltam az erdőn, ahol megtudtam, hogy a férjemet lelőtték. Reggel nem szólt semmit, hogy kimegy az erdőre fáért. Azt szokta összeszedni, ami erdőirtás után ott marad, de most otthon hagyta a kisfejszét. Mélyen alhattam, mert indulás előtt nem is szólt be hozzám. A vádlott: Ami a vadászatot illeti, egész életemben természetet szerető ember voltam. A szakmám is ebbe az irányba vitt. Kilenc éve vettek fel a vadásztársaságba, ahol, mint minden újonc, az etetőkészítéssel kezdtem és az elnökségig vittem. Végigjártam a szamárlétrát, közben minden szabályt betartottam és betartattam. Látják, mégis adódhat olyan helyzet, hogy elsül a fegyver, és pont ott lesz valaki, és pont őt éri a golyó, és pont úgy, és pont olyan helyen... Jegyzőkönyv a helyszíni szemléről: A holttest feje alatt egy szőrmés bundasapka látható, felső testén pufajka kabát kigombolt állapotban. Bal oldali zsebében egy másfél méter hosz- szú spárga és két darab kam- pósszög, a jobb oldali zsebek üresek. A bal oldali válltájékon egy kör alakú lyukat és szövethiányt észlelni. A pufajka kabát széthajtása után láthatóvá válik az alatta levő zakó. Vállrészénél szintén látható egy kör alakú szövethiány, amelynek környezetében vérszennyeződés. A zakó jobb oldali zsebében Dalila cigarettásdoboz, bal oldali zsebében fémből készült sörbontó. Pillanatképek a tárgyalásról: Az épület előtt a vádlott, az ügyvéd és az egyik tanú álldogál. Megérkezik az áldozat felesége. A vádlott hozzálép, kezet fog vele, mond valamit. Bíró: Nem lehet, hogy vaddisznónak nézte az áldozatot? Vádlott: Felelősségem tudatában kijelentem, hogy nem. Az történt, hogy megcsúsztam és térdre rogytam. Ekkor akadhatott a fegyver billentyűjébe az akácgally. Fegyverszakértő: Az elcsúszás, a gally állítólagos beakadá- sa és a fegyver eldörrenése eny- nyire egymásba fonódva valószínűtlen. Ráadásul akkor a golyó is más irányba ment volna. Vadásztárs tanú: Vélt mozgásra még kezdő sem lő, nemhogy ő, a társaság elnöke! Vádlott: Arról a helyről, ahol álltam, a vélt vaddisznót nem is lehetett látni a bokroktól. Az áldozat lánya: Ahol apát lelőtték, ott tavasszal ibolyázni, ősszel gombázni szokott a környék. Mi is járogattunk oda, de vadászokkal még sohasem találkoztunk ott. Vádlott: Baj - sajnos - bárkit, bármikor, bárhol érhet. Engem is, mást is. Még ha minden szabályt betartunk, akkor is. A vádlott másik vadásztársa: Én nem mentem oda, ahol K. S. állt. Nem bírtam volna. Az apámat sem néztem meg annak idején. Két nappal később kiléptem a vadásztársaságból. Saját elhatározásomból. Fegyverszakértő: K. S. a dörrenés után nyilván szokatlan hangot hallott. Kiürített fegyverét a töltényekkel együtt letette a földre. Az ilyesmi, mármint a fegyver és a lőszer földre tétele, teljesen szokatlan. Vadász részéről szinte érthetetlen viselkedés. A vádlott: Letettem a fegyvert és elindultam a sóhaj irányába. Láttam egy tönköt, mellette egy alak feküdt. Látásból ismertem, köszönőviszonyban is voltunk. Megkérdeztem tőle, hogy mi baj van, segíthetek-e? Megpróbáltam a hátára fordítani, hogy lássam milyen sebesülése van. Aztán kiabáltam, hogy a társaim is jöjjenek segíteni. A vádlott: Úgy gondoltam, az a legbecsületesebb dolog, ha tőlem tudja meg a családom, mi történt. Először a feleségemnek szóltam, aki bátorítólag megszorította a karomat, és annyit mondott: Ne félj, megleszünk valahogy. A nagyobbik fiamat félrehívtam a konyhába, és férfiasán megmondtam... mondtam neki... Nagyon megrázta a dolog, de a végén még ő vigasztalt. A középső fiammal is hasonlóképpen jártam el, úgy láttam, ő is megértette a helyzetemet. Mindent elmondtam nekik, mert őszinte, jó kapcsolat volt közöttünk. Most értettem meg, hogy miért volt fontos esztendőkön át nyíltnak lenni velük szemben. A terveinkről, házépítésről, nyaralásról mindig külön is beszéltünk a gyerekekkel. A kicsinek a feleségem a balesetet másnap reggel mondta el. Egy pszichológus magánvéleménye: Kérem, elcsúszhatott az illető. Pontosabban el is csúszhatott ... De éppen így nem kell elhinnem ezt az elcsúszást, hiszen ha az ember a puskával a vad után megy, akkor az izgalom, a várakozás és a siker kívánása elvakíthatja a legtisztességesebb vadászt is. Ez szenvedély. Nemcsak azt látja, amit lát, hanem amit látni akar. Igen, öregem, a fegyverszakértőnek igaza is lehet abban, hogy K. S. vadnak vélte az áldozatot és rálőtt. Még akkor is, ha az előélete mintásán tiszta, ha az emberek többsége erre gondolni sem mert. Végül is mindegy: egy ember meghalt, punktum. Azaz hogy: éppen ezért nem mindegy... A vádlott a tárgyaláson, az utolsó szó jogán: Életemben semmiféle vétséget, szabálysértést nem követtem el 1990 decemberéig. A halálos lövés számomra is súlyos tragédiát okozott, még ha akaratomon kívül is dörrent el. Eddig sohasem kellett szégyenkeznem az emberek előtt. Most a feleségem és a gyermekeim számára különös ember lettem. Ha börtönbe kerülök, kiesem egy időre a családi kötelékből, talán a társadalomból is. Még ha lehetőségem lenne, a jövőben akkor sem lennék vadász. A vadászfegyveremet a rendőrség nem kobozta el végérvényesen, de én akkor is eladom azt, ha visszakapnám a bíróságtól. A további életemben még a lehetőségét is ki akarom zárni annak, hogy hasonló eset előfordulhasson. Az ítélet: K. S. tizenöt havi szabadságvesztést kapott. K. S. negyedévi haladékot kért, hogy lélektanilag megpróbálja kiheverni, megemészteni a történteket. Július 15-én jelentkezett az ítéletvégrehajtásra, augusztus elsején megkezdte büntetésének letöltését. Novemberben, jó magaviseletének jutalmául, három nap távozást kapott. K. S. agrármérnök, jelenleg az n.-i büntetésvégrehajtó intézet lakója: tavaly a karácsony előtti nap mentünk anyámhoz, hogy elmondjuk, mi történt. Éppen ott voltak az unokatestvérek, meg kellett várni, amíg elmennek. Vidámak voltak, ékelődtek, kérdezgették, járok-e vadászni, mit lőttem legutóbb?... Anyám nem akarta elhinni a balesetet. Azóta romlott az egészsége, sokat jár orvoshoz. Bánt, hogy neki is ennyi gondot okoztam; és bánt az is, hpgy ez idén nem lehetek majd otthon karácsonykor. Szomorú leszek, nagyon szomorú. Ha lehet, megpróbálok majd engedélyt kérni, hogy már délután lefekhessek, és ha sikerül, adtassak másnap reggelig... A plébános: Az áldozat vékony, sovány ember volt. Kocs- mázni nemigen szokott, néha viszont elment az unokáiért az óvodába. Tudott játszani velük, ötvenkilenc évet élt. Én temettem. így van ez. A világ tele van fegyverekkel, a föld csúszós a hótól, és akkor még ott vannak az ágak meg a bokrok. Éalábujj- hegyen ott jár közöttük a halál. Miklósi Péter 1991. XII. 2 Príkler László felvétele
