Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-20 / 51. szám
M ég kilenc év, s átlépünk időszámításunk harmadik ezredébe. Aki ezt a történelmi órát megszerkesztette, indulását már nem valamely földi uralkodó színre lépéséhez, hanem egy hozzávetőlegesen meghatározható pillanathoz, Isten Fiának, Fölkentjének (görögül Khrisztoszának), az Isten-Embernek születéséhez igazította. Történelmi világóránk, Isten-időnk mutatói azóta Jézus és a tanaira épült keresztyénség igézetében járnak a téli napfordulók (születésnapok, karácsonyok) s a naptári újévek kérlelhetetlen csillagászati ütemrendje szerint. Ennek az időszámításnak a keresztyénség alaptörvénye által a szeretet légkörében kellene zajlania. A jézusi, esztelen, irracionális szeretetében. Az emberi természetet legyőző abszolút szeretetében, amelynek karácsonyi alakja az ünneplés nyilvános templomi és meghitt családi szertartásaival csak halvány, nagyon is földi reflexe annak a kozmikus, forró, éltető lelki fényenergiának, mely a Krisztus által közvetített isteni szeretet-tanításból emberi nemünkre szétárad. Karácsonyunkban a gyermekeket szerető s a szenvedőkhöz irgalmas Krisztust követjük, mert ezt a mieinkkel évente egyszer-kétszer, leginkább mégis karácsony ünnepén, ha közben el nem hagytuk őket, anyagi erőnkhöz mérten utánozni tudjuk. Ez a keresztyénség emberi-állati erkölcsi dimenziója, mely kétségtelenül benne rejlik, bár Jézus tanításaiban nem ezé a főszerep. Nem ok, csak következmény. A lényeget mélyen, az evangéliumokban megrajzolt mintában, az isteni-emberi magatartás erkölcsi rendszerében kell keresnünk. Ez a zsidó és keresztyén egyisten-hit lényege, s az az abszolút mérce, amelyhez időszámításunk embere képtelen fölemelkedni. Mit is tanított Jézus? Szeresd a másik embert, mint magadat, s ne akárhogy, hanem cselekvő szeretettel. Ám miként volnánk képesek idegenek szeretetére, ha zabolátlan önimádatunkban véreinket is csaljuk, cserben hagyjuk, pusztítjuk, kisemmizzük, ha tehát még némely állatok erkölcsi szintjét sem érjük el? Másik tanítása úgy szól, hogy ha valaki megüti jobb arcodat, tartsd eléje a másikat is. Ez a parancs reflexeink, jogos önvédelmi ösztönünk ellen lázit, ütések elöl az állat is menekül vagy visszaacsarog, miként legyünk hát úrrá Istentől nyert természetünkön? Boldogok az anyagiakban igénytelenek, a kevéssel beérők, a ,.¡élekben szegények“, mert övék az üdvösség, hirdette Jézus a Hegyen a sokaságnak, de ki tudna lemondani anyagi boldogulásának terveiről vagy álmáról legalább, ha a pénz teszi életünket biztosabbá és kényelmesebbé, s ő hajtja társadalmi létünk alapját, a gazdaságot? Jézus újabb szere- tetparancsát Az Úr imájába építette: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!“ Hol az a házas társ, testvér, barát, szomszéd, járókelő vagy dolgozó, aki szive legmélyéből meg tud bocsátani annak, aki kisemmizte, megcsalta, faképnél hagyta, elárulta, megkárosította, megsértette vagy víz alá nyomta ? Ki ne akarná, mint azt a bizonyos pofont, mindezeket hatványozottan visszaadni azoknak, akiktől elszenvedte őket? Családjuknak is, lehetőleg hetedíziglen. Márpedig ilyen követelményeket támaszt velünk szemben Isten Fölkentje, ilyen természetfölötti, emberfölötti, transzcendens - isteni - viselkedésmódot, egész ösztönvilágunk átépítését, természetünk zabolázgatását, lényünk megemelését egy istenibb szint felé. Nincs okunk szemére lobbantam, hisz Isten küldte őseink közé, Izrael meggyötört földjére, egy cinikus, kiélt világba, hogy prófétáinak tőle ihletett tanításait ne a papok tanult mód- ián, hanem ,,mint akinek hatalma van“, a világteremtö és törvényalkotó szuverén jogán újrafogalmazza, néhány hangsúlyt áthelyezzen és kiemeljen bennük, s önformáltatá- sunk által Isten munkatársaivá avasson bennünket a teremtésben. Karácsonykor erre az emberpróbáló, egész lényünket átrendező szeretet-etikára kell gondolnunk ahhoz, hogy az ünnep lényegét megértsük, s legalább egy-egy pillanatra át is éljük. „Mester“, mondták Jézusnak kortársai, s ez a szó nemcsak az igemagyarázó pap és a vándorpróféta, hanem a tanító fogalmát is hordozta. Jézus mint oktatónk és nevelőnk az igaz pedagógia útját járta: többet adott annál, amit az emberek tudtak, többet követelt tőlük, mint amit elérhettek, mert az eszménynek magasan kell ragyognia, a lécnek, hogy erősödjünk, az átugrottnál magasabban kell várnia ránk. A tanítványoknak s a keresztyénség nagy alakjainak legalább úgy-ahogy mégis sikerült Jézus szeretettanai szerint élniük, s emlékük átragyogja a kétezer esztendőt. Történelmünk tanúsága szerint a szeretet irracionalizmusát kell életünk erkölcsi eszményévé emelnünk, mert amikor és ahol nem így cselekedtek, helyébe a gyűlölet irracionalizmusa nyomult. Nézzük, mit tett velünk, s nézzük, mit cselekszik ott, ahol még mindig ó uralkodik az országokon! A jézusi szeretetet Isten posztulálta, de nem neki, hanem nekünk, embereknek van szükségünk rá. Ennek az abszolút, irracionális, mégis jelenlevő és munkálkodó isteni szeretetnek gyújtsunk gyertyákat születésnapján, karácsonykor, az emberiség legszentebb ünnepén! ’91 KARÁCSONYA Sí •• El Greco: A pásztorok hódolata (részlet)