Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-12-13 / 50. szám
A 9 ri a beszélgetés nem a hajdani J—jJö trónörökös lakhelyén: a felsö- bajorországi Pöckingben készült, de nem is Bécsben, Pozsonyban vagy Budapesten, hanem a véletlenek összjátéka révén Szarvason, abban a magyarországi városkában, ahol néhány hete Stefánik- emléktábla és sok-sok éve szlovák általános iskola is van. Ez a beszélgetés nem(csak) Ottó von Habsburggal, a Páneurópai Unió elnökével készült, hanem inkább dr. Habsburg Ottóval, ezzel a rokonszenves és bölcs úrral, aki történelmi személyiség ugyan (elvégre egy birodalom trónörökösének született, s trónigényét egy ideig nem is óhajtotta feladni); ám ma az európai polgári demokráciák nemzetek feletti parlamentjében demokratikusan megválasztott képviselőként tevékenykedik. Egy elegáns úr ő, aki udvariasan és tartózkodóan, de őszintén fogalmaz; mindemellett valamennyi gesztusában vérbeli politikus. Egy arisztokrata - aki végleg otthonra talált a demokráciában.- Doktor úr, advent lévén, bevezetőül vajon mesélne-e kicsikét a gyermekkora karácsonyairól?- Az első világháború végén volt az utolsó olyan karácsonyunk, amit az Osztrák-Magyar Monarchiában közösen töltött a család, és amelyre még jól emlékszem. Bécs közelében, Eckartsauban ünnepeltünk. Nagyon egyszerűen, de nagyon szépen. Egy-két karácsonyt azután Svájcban köszöntöttünk; az 1920-as volt a utolsó, amit - emlékezetem szerint — hagyományainknak megfelelően tartottunk. Magyar karácsonyi dalokat énekeltünk, az éjféli misét magyar pap mondta. 1921-ben mi gyerekek is követtük szüleinket, és Madeirába mentünk. Ott is megpróbáltuk fönntartani a karácsonyesték megszokott tradícióit, az otthonról hozott hangulatot. Tízéves voltam, amikor 1922-ben meghalt az édesapám. Utána Spanyolországban éltünk. Ott a karácsonyestek hangulata más ugyan, mint nálunk, de ott is - és később Belgiumban is - megőriztük veszélyes a gazdasági nehézségek támasztotta hullámverés idején örvényt kavarni.-A történelem fintora, hogy a hajdani trónörököst most a Páneurópai Unió elnökeként kérdezhetem: ön elfogadná a valamikori monarchia romjain született Csehszlovákia kettéválását, netán három részre szakadását?- Ha ezt az ott élő nép így akarná, akkor ezt tényként el kell fogadni. Természetesen, a hordószónokok hőzöngése, netán az erőszak kerülendő e kérdésben, viszont a népszavazás mindenképpen objektív eszköze a népakarat kinyilvánításának. Ebben Havel elnöknek adok igazat, akit nagyszerű elnöknek tartok. O egy olyan ember, aki mind a demokráciáért, mind az ország polgáraiért rengeteget tett. Különösen rokonszenves vonásának tartom, hogy következetes híve a múlttal való szembenézésnek; és nem titkolja azt a nézetét sem, hogy a nemzetiségi kérdést szintén a lehető legnagyobb liberalizmussal kell kezelni. Remélem, a szlovákok, akik eszes emberek, végül is megértik Václav Havelt és őszinte törekvéseinek lényegét. Azt, hogy az elszigetelődött nemzetállamoknak Európában, a harmadik évezred küszöbén már nincs jövőjük.- Az Európai Közösség egyelőre a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársasággal, nem pedig Csehországgal és Szlovákiával tárgyal. A jövőben miként értelmezendő az Európa- lobogóra felkerülő csillagocskák, az Európa Tanácsban állandó helyet biztosító székek kérdése?- Nézze, ez utóbbiban sámlin, kisszéken vagy fotelban egyaránt lehet ülni, nem ezen múlik a lényeg. Tény, hogy most a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság kormányával, illetve különböző küldöttségeivel tárgyalunk; s úgy érzem, jó szellemben és eredményesen. Ez pedig azt jelenti, hogy Csehszlovákia már nem fut az európai közösségek szekere után, hanem fél lábbal már rajta is van...- Sokan úgy vélik, hogy Csehszlovákiának ideális közvetítőszerep juthatna Kelet és Nyugat között, önnek mi erről a véleménye?- Bizonyos értelemben egyetértek ezzel. Precízebben Márai Sándorral felelek: „Menjél Nyugatra, fiatalember, de ne feledd, hogy Keletről jöttél...“- Az 1989-es zsenge forradalomban meg Pozsony főterén is úgy tűnt, hogy teljesen új * Interjú dr. Habsburg Ottóval az otthoni hagyományokat; továbbra is énekeltünk magyar karácsonyi dalokat.- Ma is emlékszik még azokra a dalokra, amelyeket szenteste énekeltek?- ...Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok... Lám, rég volt, mégis eszembe jutott!-Ez az a karácsonyi dal, amelyet december huszonnegyedikén este úgyszólván minden magyar családban el szoktak énekelni, szinte függetlenül a vallási, hitbéli hovatartozástól. Ennek kapcsán hadd kérdezzem meg, hogy felnőttként, családapaként, nagyszülőként hogyan köszönti a karácsonyt dr. Habsburg Ottó?- Jobbára ugyanúgy, mint a gyermekkoromban. A család körülállja a karácsonyfát, fölolvassuk a Szentírást, részt veszünk az éjféli misén. Hála Istennek egységes család vagyunk, már ami a lét és a hit alapkérdéseit illeti. Ezekben mind egyformán gondolkodunk. Nem mondom, kisebb kérdésekben mindig is voltak nézetkülönbségeink, de a legfontosabb kérdésekről egyformán gondolkodunk, szülők és gyermekek. És ez nagyon fontos, mert a vallás lehet az, ami összetartja a családokat.- Szavait továbbgondolva adódik a kérdés: ha megadatott a hit képessége az embernek, mi a dolga a nagyvilágban?- Először is nyíltan ki kell állnia az elvei mellett. A hívő ember nemcsak önmagáért és az övéiért felelős, hanem a közösségért is, amelyhez tartozik. Visszavonultan senki sem tud harcolni a keresztény elveken fölépülő világért; azért a világért, amely a véleménye és a hite szerint a létező legjobb a közössége számára. Természetesen, az egyház, mint olyan, ne politizáljon; viszont a hívő ember álljon ki bátran az elvei mellett.- Doktor úr, ön most életének nyolcvanadik esztendejét tapossa. Visszatekintve az eltelt évtizedekre, miként látja az egyház, a hit és a politika háromszögét?- Életemben igen nagy, mondhatni: döntő szerepe volt a hitnek, a vallásnak. A szüleim is mélyen vallásosak voltak. Tőlük, de főleg az édesanyámtól tanultam meg, hogy mi a legfontosabb a hívő ember számára. Például az a felismerés, hogy a megválaszolatlan kérdésekkel nem lehet békében élni. A hit ezért sokat segíthet a jó politizálási stílus, az erkölcsi fölemelkedésre épülő társadalmi légkör kialakításában.-Eszerint elfogadható, hogy az érzelmek diktálják a politikát?- Elfogadni ezt nem kell, tényként elkönyvelni viszont igen, elvégre az érzelmek akar- va-akaratlanul nagy befolyással bírnak a politikában. Aki pusztán a szikár racionalitás híve, annak nemigen lesz sikere a közéletben.- Az eltérő nézetek miként befolyásolhatják, netán akadályozhatják a dialógust?- Ahol hatalmi harc szereplői szítják a parazsat, ott nemigen lehetséges a párbeszéd. Nem úgy az ésszerű, higgadt dialógus, amely az előrehaladást segítve teszi sokszínűbbé az elgondolásokat. Nem titok - hiszen külföldről is látni -, hogy Csehszlovákiában is vannak a demokráciát veszélyeztető jelenségek. Mégsem érzem veszélyesnek a helyzetet mindaddig, amíg a pártok és a mozgalmak a parlamentáris demokrácia követelményeihez, szabályaihoz ragaszkodnak; amíg minden változást a parlamentáris demokrácia alkotmányos normáinak megfelelően akarnak véghezvinni. Ezért az önöknél tapasztalható fő kérdés most, hogy azok a törekvések kapnak-e erőre, amelyek a politikai élet alapfeltételének a parlamentáris demokrácia megerősítését tartják - vagy esetleg az ezzel ellentétes tendenciák... A világon mindenütt vannak úgynevezett „rendpártiak“, akik a polgárok és a szervezetek alkotmányos jogait tudatosan szűkíteni kívánják. Ugyanakkor a másik póluson jelentkeznek az „anarchistáknak“ minősítettek, akik úgy tartják, hogy a szabad államban a szabad polgárnak mindent szabad; s azt a korlátot sem ismerik el, amit a többiek szabadsághoz való azonos joga jelent. Ha az én véleményemre kíváncsi, nekem az a nézetem e tekintetben, hogy mindenki belenőhet a demokráciába, egy igazi demokráciában mindenki számára van hely, és a demokrácia ott kezdődik, ahol a társadalom mentes a kirekesztő előítéletektől, az egyén pedig a félelemtől vagy a feleslegesség szorongásától.-Doktor úr, ön 1990 márciusában Pozsonyban is járt. Vajon mire gondolt, amikor a közeli Oroszvárnál átlépte a határt, amikor a belváros utcáit rótta és a Dómban pedig háromnyelvű szentmisén vett részt...- Csakis a gyerekkorom juthatott az eszembe. Hatéves voltam, amikor 1918 nyarán hajókirándulást tettünk Pozsonyba. Másodszor 1918 novemberében jártam ugyanitt, amikor már el kellett hagynunk Budapestet, és Bécsbe tartván a család megállt a hajdani koronázó városban. Amikor tavaly újfent Pozsonyba jöhettem, akkor elsősorban annak örültem, hogy a Hitler áldásával létrejött szlovák állam évei, majd a kommunizmus évtizedei után újra szabad város lett. És ez jó!- Önt a Szlovák Nemzeti Tanácsban is szívesen látnák egy előadásra. Annak tudatában mit mondana el a képviselőknek, hogy a rendszerváltás után — sajnos — felütötte fejét a nacionalizmus, az antiszemitizmus; hogy nem egész fél esztendő leforgása alatt két ízben is bántalmazták itt Havel elnököt, és még az egyéb elkedvetlenítő „apróságok“ egész sorát tudnám felhozni?- Nézze, ha a történelmi tanulságok tükrében nézzük a tényeket, akkor bizonyos fokig érthető, hogy a diktatúra bukása után felerősödött a nacionalizmus. A diktatúrák ugyanis sohasem oldják meg a problémákat, csak hosszabb-rövidebb időre a szőnyeg alá söpri k - hogy azok az adott pillanatban aztán kettőzött erővel kerüljenek terítékre. Ennek ellenére bízom abban, hogy sem az antiszemitizmus, sem a nacionalizmus Szlovákiában nem talál majd igazán széles tömegbázisra; hogy az emberek többsége a józan ész és a demokráciával együtt járó tolerancia híve marad. És hogy miről szólnék a pozsonyi parlamentben? Nos, talán arról, hogy a politikai erőviszonyok nyilván sokban kiegyensúlyozatlanok még. Ez azonban szerencsésebb helyzet annál, mintha megmerevedne a jelenlegi, egyelőre kiforratlan, netán részben a múltból örökölt struktúra. Egészen biztosan az emberi és a nemzetiségi jogok betartásának, biztosításának fontosságáról is beszélnék; valamint arról, hogy minden-könnyelmű lépéstől, szélsőséges vonzalomtól óvakodni kell, elvégre az alkotmányos, demokratikusan parlamentáris rendszer működését nem zavarhatják meg az antidemokratikus, destabilizáló törekvések. Gondolom, utalnék arra is, hogy mennyire szakasz kezdődhet a szlovákok és magyarok a múltban nem éppen felhőtlen viszonyában. Akkor a magyar szót üdvrivalgás fogadta ugyanott, ahol most a mélyszlovákok és a Ma- tica slovenská által felbújtogatott, esetleg pénzelt éhezők és magyargyűlölők szónokolgat- nak... Ön ebben a kényes kérdésben is bízik egy kedvező fordulatban?- Igen! A sok évszázados közös történelmet nem lehet, nem szabad elfelejteni. Ha az ember végigutazza Szlovákiát, szinte mindenütt magyar szentek vannak a templomokban. Rengeteg az egyéb irányú közös vonás is. Például az életstílusban, a mentalitásban és a gondolkodásmódban is. És ami mindennél fontosabb: Európa jövője semmiképpen sem az ellenségeskedés szelleméé.- Doktor úr, ön talán a régi Monarchia államai között is lehetőséget lát egy szorosabb szövetségre?- Csakis az Európa Tanács, az európai közösségek keretében. A mai időkben ennek megteremtése a mi legfőbb feladatunk. Hadd hozakodjak elő a saját példámmal: a második világháború előtt még jómagam is sokat kardoskodtam a Dunai Föderáció mellett. Ma viszont már túl vagyunk ezen a szemléleten, ma már nem ez az igazi megoldás. Manapság már nem a Duna Mentében, hanem európai szellemben kell gondolkodni!- Advent van, hadd kérdezzem hát meg: van-e karácsonyi üzenete a csehszlovákiai magyarság számára?- Nemcsak karácsonykor, hanem a hétköznapok körforgásában is fontos, hogy őrizzék meg anyanyelvűket, identitásukat és demokratikus eszközökkel, Havel elnököt is támogatva küzdjenek a kisebbségi jogaikért. Én bízok Csehszlovákia gazdasági helyzetének megszilárdulásában és a lakosság, így a nemzeti kisebbségek erkölcsi fölemelkedésében is.- Befejezésül azt tudakolnám: mit üzen a hívőknek?- Hogy csakis vallásos alapon lehet túljutni az imént említett gondokon. Az egyházaknak hatalmas szerepük lehet abban, hogy az erkölcsi és a szociális bajok orvosoltassanak. Újra azt mondhatom: nemcsak egy-egy karácsonyi szeretetcsomaggal. Ha így lesz, akkor reménykedve várhatjuk a jövőt.- Ebben bízva köszönöm az interjút! Miklósi Péter ■■■■■■■■■■■■■■ 1991. XII. 13. &
