Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-05 / 27. szám
ifásSrnap + #■ * a könyv, a Generace (Nemzedék) háromszor jelent meg csehül. Először 1969- ben, de akkor - bizonyos kiadói ravaszkodások eredményeként- még a szereplők kaphattak egy- egy példányt a műből, melynek szerzője már 1968 augusztusa óta kénytelen volt francia földön élni, ám- a hatalom sem hagyta magát- a teljes példányszámot végül bezúzták. Aztán megjelent franciául (Jean-Paul Sartre előszavával), németül, angolul, japánul, szerbül, majd újra csehül: ezúttal 1988-ban, Kölnben, mint az Index nevezetű emigráns kiadó első kötete. A mostani harmadik kiadás pedig ugyanabban a kiadóban készült, a Ces- koskovensky spisovaternél, ahol az első kiadást bezúzták. Tizennyolc interjút tartalmaz a könyv, amelyek 1966 és 1968 között készültek, tehát a cseh történelem eleddig egyik legizgalmasabb korszakában, olyan írástudókkal, akik jelentős közéleti szerepet vállaltak. Csupán egy-két név a gazdag névsorból; Ladislav Novomesky, Milán Kundera, Dominik Tatarka, Edu- ard Goldstücker, Peter Karvaá, Vác- lav Havel, Karéi Kosík. A szereplők fele már halott, Havel meg, például, köztársasági elnök lett. Csupán történelmi emlék lenne ez a könyv? A műfajról és a szerzőről Az interjú végül is a nap műfaja, akár csupán tájékoztatásra szolgál, akár távolabbi célokat is követ, tehát alaposan szeretné bemutatni az interjúalany gondolkozását, életét. Liehm interjúi sem kivételesek: ezek annyira aktuálisak voltak születésük idején, hogy Novotny cenzúrája nemcsak szorgosan olvasta és „javította“ ezeket, hanem több beszélgetés megjelenését megtiltotta. Mégis: a történelmi pillanat annyira jelentősnek tűnik idestova negyedszázad múltán is, hogy nem csekély tanulsággal olvashatjuk az akkori számvetéseket, terveket, álmokat. És ne feledkezzem meg, persze, az interjúk készítőjéről, Antonín J. Liehmről, aki a legjobb cseh újságírók közé tartozik, ő 1924-ben született Prágában, 1945-ben E. F. Burjánnál alapított folyóiratot, aztán a Külügyminisztériumban dolgozott, mint az egyik interjúból kiderül, ott volt a párizsi béketárgyalásokon, Molotovot abban a helyiségben bírta néhány szóra, ahová a királyok ugyancsak gyalog jártak. 1961 és 1968 között a üterární noviny egyik motorja volt. Emigrációjában folyóiratot alapított, a Lettre Internationa- le-t, amely már Csehszlovákiában / megjelenik, de májustól Budapesten, a magyar változatot is kiadják. Ennek a könyvnek, a Nemzedéknek volt egy szoros előzménye: a Rozhovor (Beszélgetés). Ez a kétszázoldalnyi kötet 1965-ben jelent meg, s voltaképpen a „prágai tavasz“ egyik szellemi előkészítése, a nemzetközi háttér szervezése. Vercors-ral, Aragonnal, Stefan Heymmel, Sartre-ral, Max Broddal, Peter Brookkal és Lukács Györggyel beszélgetett Liehm, mellesleg akkor, amikor még Lukáccsal mi, Budapesten nem beszélgethettünk a sajtó nyilvánossága előtt. Liehm - hogy egy manapság divatos kifejezéssel éljek - Európához kapcsolta a megújulásra törő cseh és szlovák gondolkodást. A baloldali Európa élvonalát szólaltatta meg, mintegy azt sugallva: nem vagyunk egyedül. Ez a Liehm volt tehát a kérdező. ,,Mi maradt meg?” Ez a kérdés azonban nem tőle származik, hanem Novomesky tette fel a kérdést önmagának és nemzedékének a hosszabb beszélgetés folyamán. Ez a kérdés azonban kimondatlanul benne visszhangzik minden interjúban: tegyünk igazságos számvetést a múlttal. Mindenki külön-külön és együtt, mint társadalom. Annyi túlzás és féligazság után a haladás egyetlen záloga lehet, ha szembenézünk mindazzal, ami történt. Mert a múlt nem maradt nyomtalan: behatárolta 1968-atéppúgy, mint a jelent. Akinek a szavára figyeltek, nem lehetett ma született csecsemő. Novomesky kommunista újságíró, Goldstücker tapasztalt diplomata, aki 1949 és 1951 között Izraelben képviseli Csehszlovákiát, s nem keveset tesz az önálló zsidó állam támogatásáért, hogy majd ugyanezért a tevékenységéért vonják hamis vádak alá, Karvas és Klíma megjárták a náci munkatáborokat De talán a legizgalmasabb Havel vallomása, aki elmondja, hogy ó bizony gazdag polgári családból származott, s ha nem jön az 1948-as rendszerváltás, akkor minden bizonnyal elvégezte volna az angol gimnáziumot, bejárt volna a bölcsészkarra, lett volna egy Mercedes sportkocsija is, s talán műveltebb lehetett volna, mint lett, de odatartozott volna az aranyifjúság köreibe. S talán még író is lehetett volna. A megváltozott körülmények azonAntonín J. Liehm interjúiból bán rákényszerítették, hogy író legyen. Nem kevesen kerültek börtönbe a sztálinizmus alatt, mások hitével csalfán visszaéltek, akadtak, akik önmagukat csapták be. Ugyanakkor dolgoztak, ugyanakkor gondolkoztak, ugyanakkor megérteni és megújítani akarták a kort. Nem adták föl magukat, ha ez nehéz kérdés, embertelenül nehéz volt nemegyszer. Ez a szándék, ez a megfeszített munka akkor is megmarad - ezt sugallják ezek a vallomások, ha az eredmény, kivált az erőfeszítések nagyságához mérve, nem látszhat egyenértékűnek. „Nem lehet a dolgokat úgy megoldani, hogy ezentúl Sztálin helyett Lenint idézzük“ - mondotta ugyancsak Novomesky. Most már - teszem hozzá - Lenint sem nagyon idézzük, a gondolat mégis érvényes. Mert az idézetek, bárkitől, vajmi keveset oldanak meg alapvető kérdésekben. Még a Masaryk-idézetek sem nagyon segíthetnek. Karéi Ko- síknak, a filozófusnak ugyancsak igaza van: „Masaryk azért is lett aktuálissá, mert a szocializmus Csehszlovákiában nem teremtett olyan egyéniséget, akit Masarykhoz lehetne mérni.“ Kosík megállapításának a lényege összecseng azzal, amit Novomesky mondott: az idézetek hiányt pótolnak. A legtöbbször az önálló gondolat hiányát. A múlt értékelése s a jövő lehetőségeinek számbavétele hozhatja meg a termékeny önálló gondolatot, amely igazán a jelent szolgálja. Realitások és esélyek Liehm interjúalanyai - dacára a negyedszázaddal ezelőtti fölöttébb mostoha körülményeknek - határozottan fogalmaznak. Szó sincsen valamiféle ezópuszi nyelvről. Azt hiszem, igazában nem a bátorság, vagy a hősiesség fikciója vezette őket, hanem egy roppant praktikus meggondolás: a hatalom hamar átláthat a képes beszéden, gyorsabban, mint a közönségük, tehát pontosan a tényeket kell felemlíteniök. Ez a legélesebb fegyverük: a hivatalos és nemhivatalos mítoszokkal szemben a realitásokra hívják fel a figyelmet. Látszólag a szellemi élet gondjait említik fel. Ám mindenkor szoros összefüggésben a valóság teljességével. Nem beszélnek a cseh ipar lemaradásáról, alig esik szó a bürokrácia packázásairól, szinte említetten maradnak a súlyos törvénysértések. Természetesen a cenzúra miatt. Ám magtalálták azt a módot, hogy világosan érzékeltessék: Csehszlovákiában azért kell a társadalom gondolkodásának megváltoznia, mert nincsen tovább út előre. Ha teljes számvetést követelnek, abba, persze, hogy beletartoznak a törvénysértésekkel való leszámolás és a rehabilitálás. Ha többen és ugyancsak szépítgetés nélkül teszik szóvá: a cseh társadalom méltatlan lett demokratikus hagyományaihoz, s ez versenyképtelenné tette Európában, akkor a következtetés logikusan adódik. Ha a csehek és a szlovákok közötti egyenlőtlen viszonyokról beszélnek, higgadtan és az egymás iránti tisztelettel (s ugyan miért ne tisztelné Kosík Tatárkát vagy Kun- dera KarvaSt?), akkor tökéletesen világos, hogy az ország egyik alapvető problémájáról kellene dönteni. Ennek az interjúkötetnek a mai aktualitását az adja, amiért tegnap is időszerű volt: a meg nem oldott gondok, a realitás azonos. Negyedszázad elpazarolt idő - ez a keserű érzés fogja el az embert olvasás közben. Iván Klíma mondta 1968-ban: „Vegyük csak a társadalom működése szempontjából oly alapvető problémát, mint a munkára való ösztönzést. Az ember dolgozhat önkéntesen, szükséglete szerint. Vagy dolgozhat kényszerből. Vagy dolgozhat pénzért.“ Vajon nem erről van szó mostanában is, s nem ez a viszony határozza meg az esélyeinket? Tehát nem csupán történelmi emlék ez a könyv. Valóban, szellemi önarcképe egy kornak, 1968-nak, s a „prágai tavasz“ előkészítésének. Egyszersmind magatartásra taníthat: nem a hatalomhoz, hanem a valósághoz való viszonyunk a döntő, amikor az esélyekről esik szó. Azok, akik Liehmnek nyilatkoztak 1966-68-ra, már megjárták a hatalom magaslatait és a bukás mélyeit. Szavaiknak azonban realizmusuk ad hitelt. Az az erkölcsi tartás, amely a vágyak helyett a tények támogatására számít. És mi, magyarok? Természetesen többszörös okom volt keresni, hogy mi, magyarok szóba kerülünk-e a beszélgetések során. Hiszen az 1966-68-as Magyar- ország mégiscsak komoly gazdasági és politikai reformokra készült, s erről tudtak Csehszlovákiában, sőt, támogatásra is számítottak. Erről nem esik szó a beszélgetésekben. Ám, meglehet, ez is a Novotny- korszak cenzurális korlátozásai miatt történt. Aztán nem kevesen vannak a beszélgetőpartnerek közül, akiknek komoly magyar élményei lehettek, legalább hárman (Novomesky, Goldstücker, Karvaá) tudtak magyarul. Itt inkább életrajzi adatok háttereként tűnünk fel, de nem szellemi élményként. Mások, ugyancsak életrajzi adalékként (Bednár) az erőszakos magyarosítást említik. A nemrég elhunyt Jiri Mucha azonban elmeséli lonesco történetét. Azzal kapcsolatban, hogy - mint mondotta - „a francia abszurd irodalom Romániából származik. Vagy Írországból.“ Szóval, lonesco a fasi- zált román hazájából elszökik, de a határon átlépve a Horthy-Magyar- országon találja magát. Inkább visz- szaszökött. Egyetlen magyar író neve bukkan fel a könyv 467. oldalán: Földes Joláné, aki nemzetközi pályázatot nyert A halászó macska utcájával. Se Illyés, se Lukács, se Déry, se Németh... Különben bolond ember lenne, aki ezért a kérdezőt hibáztatná. Vagy a válaszolókat. Ez egy olyan realitás, amit hajlamosak vagyunk elfeledni, máskor udvarias mondatok varázsának engedünk. Ez is egy tény, amikor cseh és szlovák írók egymás között, gondjaikról, jövőjükről beszélgettek, egy olyannyira kritikus időpontban, mi nem kerülhetünk szóba. E. Fehér Pál 260 részes tévésorozat Az évek óta futó amerikai Dallas és Dinasztia tévésorozat után Európában is elkészül a körülbelül 260 folytatásra tervezett Riviéra. Egy régi francia nemesi család históriáját dolgozza fel több generáción át. Az amerikai szupersorozatok tanulsága alapján ¡esz benne minden: harc a vagyonért. intrika, szerelem minden változatban és minden bonyodalommal, szex, politika és természetesen fülbemászó zene. Mindegyik folytatás huszonhat perces és Franciaország Anglia, Németország és Spanyolország tévéje hetenként ötször fogja sugározni, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy egész évben. Fokozatosan más európai országok is megvásárolják a közvetítés jogát, így biztosan mi is megismerkedhetünk a Riviérán folyó édes élettel. A betűbozót vadpiacának burjánzása Az idei magyarországi könyvhét alkalmából számos okos elemzés, eszmefuttatás látott napvilágot a budapesti lapokban. A rendszerváltás következtében felvetődő problémák aggodalommal töltik el az írókat, a jó könyv barátait és minden olvasót. „Betegség, krízis, az átalakulás láza? - teszi fel a kérdést Konrád György, majd igv folytatja: - Vannak jó könyvek, van sok vacak, mind egyre drágábban, a könyvszakma félúton az államgazdaság és a magángazdaság között, jó könyvek útja az olvasóhoz megnehezedik, könvesboltok nagy számban leltároznak, most jön a privatizáció, most lesz könyvesboltokból butik, vagy büfé, most vagyunk az előtt, hogy a könyvszakma sok jelese kilép és más kereset után néz, a töke beáramlott, most kiáramlik; nagyra becsülném annak az eszét, aki ma elfogulatlanul átlátja a könyv helyzetét a mai Magyarországon. “ A letűnt pártállam könyvkiadásáról pedig a következőket írja Konrád György: „Az államszocializmus sem a szerzőnek, sem az olvasónak nem volt előnytelen, ha a politikai szűrést adottnak vették. Az írónak biztos megjelenést, függetlenséget a piac változékonyságától és önkényességétől, az olvasónak olcsó könyvet adott. nasszus bogáncsaitól való lény is (hogy Arany kifejezését szelidebbre vegyük) akad elég... A váltás korszaka szükségszerűen bizonytalansággal, sót zűrzavarral is jár a művelődésben is és az irodalomban is. De ha az iskola és a kritika, a művelődéspolitika és az íróvilág szót ért egymással, segíti egymást, úrrá lehet a betűhiány ínségén is, a betűbozót vadpiacának burjánzásán is. Aki ismeri például a Bach-féle abszolitizmus bukására következő esztendőket vagy a húA magyar és világirodalom klasszikusai és a kiváló kortársak jelentős része jól gondozott és tisztességesen előállított, alkalmasint igen szépen formált és a nyugati árakhoz képest elképesztően olcsón juthattak polcainkra, amelyek dúsabbak voltak a hozzánk hasonló társadalmi helyzetű nyugati emberek könyvespolcánál, mert nekik jobban meg kell gondolniuk a könywételt, mint nekünk. “ Érdemes még idézni néhány mondatot Németh G. Béla ugyancsak a Népszabadságban megjelent figyelemre méltó eszmefuttatásából: „A magyar irodalom nem éli fénykorát, de nincs küszöb alatt sem. Nemes Nagytól Rábán vagy Csoórin át Latorig, Mészölytől Nádason vagy Grendelen át Esterházyig. Szilágyi Istvántól Spirón vagy Konrádon át Csurkáig lehet felsorolni igazán jó neveket - hogy a Nappali ház vagy a Pompei tehetséges fiataljairól ne is szóljunk. De a Párszas évek elejének turulmadaras handaban- dázásait, az a Révai et compféle uralom után sem esik pánikba.“ Ez a két kiragadott idézet is bizonyítja, hogy nem hónapok, hanem évek kellenek a könyvkiadás újjászerveződéséhez a piac- gazdaság új útjain. Giccs vagy művészet a comics? Ezzel a címmel közöl terjedelmes cikket az echo, a szlovákiai főiskolások kéthetenként megjelenő, egyre színvonalasabbá váló lapja. Bevezetőben felvázolja a rajzsorozatok kialakulásának történetét, a körülötte folyt vitákat, aztán idézi a műfaj nagy szakértőjének, a lengyel Krystof Teodor Poeplitzenk a meghatározását, miszerint: „A comics a XIX és XX. század fordulójában keletkezett, főleg az amerikai sajtó fejlődésének hatására, mint a grafikai rajz és az irodalmi szöveg különös megjelenési formája. A comics lényege a képek sorozata. amelyet összekapcsol az idő múlása és az ismétlődó szereplők tevékenysége.“ Úgy látszik nem valami egyszerű dolog a műfaj pontos meghatározása, amit egy angol szótár így egyszerűsít le: „karikatúra stílusban rajzolt képsorozat, amely történetté fejlődik.“ Történetéről a szerző megállapítja: „A húszas években az USA-ban a comicsnak már 5-10 ismert hőse volt, akiket kétszázmillió ember kísért figyelemmel. Európában Amerikától eltérően még sokáig az volt*az uralkodó nézet, hogy a comics a grafika és a szatirikus rajz vulgáris elhajlása. Bizonyára régebben és ma is sok ostobaság, egyhangúság, kínos viccelődés és rossz rajz is előfordul a comicsokban, de ez jelen van valamennyi művészetben, hiszen egymás mellett létezik örök idők óta a giccs és a művészet. Az irodalom is lehet értékes, vagy fércmunka. Nem a sok banális történet a lényeg, hanem a tartalom és kifejezési formájának jobb megértése.“ Miközben a comicsról ma is viták folynak, a rajzolt történetek tovább virágzanak. Egyre több folyóirat közöl comicsokat. A rajzolók már feldolgozták a világirodalom legjelentősebb műveit, egyebek között a Bibliát is. Az újságokon kívül speciális comics füzeteket adnak ki gyerekeknek, bűnügyi történetek kedvelőinek, vagy a fantasztikus irodalom barátainak. A szerző leszögezi: „A comics a XX. század művészete. Úgy jellemzi korunkat, mint a barlangi rajzok a kőkorszakot“ Ennek szellemében a lap minden számában közli a KLAUSHAUSE időszerű poh'tika' comicsot. Bizonyára ennek a műfajnak is megvannak a kedvelői. (szűcs) 1991. VII. 5.
