Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-07-05 / 27. szám

> FÉMABLAKOK Nem tudjátok, milyen szomorúak ősszel a lakótelepi ablakok! Elvesz­tik napos ékességüket, és a függö­nyök bágyadtan lógnak a tompa fényben. Az ablakok alatti kis tere­pen a csenevész fák levetik ruhá­jukat, s mint a kopasztott varjak, merednek a vak ablakokra. A gyer­mekzsivaj is veszt erejéből, ékessé­géből. A sokszínű hangulat egyszeri­ben dermedt szürkeséggé változik. Nem sokkal hét után kígyóinak az ablakokban a sárga, kék, piros és zöld fények, és a színes függönyök és drapériák mögött megelevened­nek az emberi lények. Titokzatos cikkcakkokban mozognak. Hány­szor megfigyelted ezeket a varázsla­tos mozdulatokat! Titkokat sejtettél mögöttük, megannyi emberi titkot. Az életet. Az emberi életet, mely mint a bogaraké: mindig mennek valahová, mindig keresnek vala­mit... És te sohasem tudod, hogy hová mennek, mit keresnek... Menten elhatározod, hogy ráérő időben követni fogod a lakótelepi embereket; egy reggel a nyomukba szegődsz, egész nap figyelni fogod őket... Aztán írni róluk, megörökí­teni képben, filmszalagon, hogy ne vesszen el az életük, ne hulljon a mocsárba!... Ne legyenek mégse bogarak. XXX Ide-oda mozdulnak az ablakok­ban az árnyak. A fények pedig: zongorabillentyűk. Szeretnél átlátni a falon, hogy követhesd a mozdula­tokat, láthasd: mit tesznek-vesz­nek... Hogy a titokzatos sejtéseid végre való tényékké álljanak össze. De nem segít téged ördögi erő, nincs kapcsolatod földöntúli lényekkel... Ha csak magad nem vagy ördög. Minden lakótelepi emberben rejte­zik egy kis ördög. Minden lakótelepi előbb-utóbb keresni kezdi a lakóte­lep titokzatos szellemét, amely ott bújik meg a falakban. Az a szellem, mely kongást, zúgást, kopogást zúdít a nyakatokba, valóban létezik; cipe­litek magatokkal, beleivódott a tes­tetekbe, lelketekbe. Ha nincs zúgás- búgás a fejetekben, már nem is éltek. Ezek a hangok, ezek a csilingelő harangok fontosabbak, mint az éle­tetek ... Mert az maga az élet. MÉSZÁROS KÁROLY A fényes ablakok tükreiben önál­ló életet élnek a tárgyak, különféle alakokat öltenek, és kísértenek. Egy reggel farkasszemet nézett veled a kék drapéria; kinyújtotta feléd csápjait a kékszemű polip, és rántott a mélybe. Hiába kapálóztál, véde­keztél és üvöltöttél, nem engedett el... A földre zuhantál, birokra kel­tél vele, tépted, szaggattad, és tépett, szaggatott ő is... Fáradtan ébredtél, és gyanúsan vizsgálgattad a kék drapériát. Vajon, tényleg polippá változott-e az éjsza­ka, vagy csak álom volt? Minden lehetséges... A lakótelepen minden lehetséges. Ha behunyod a szemed, látod a heverők, fotelek és székek közt botorkáló alakokat, akik e fényes ablakok mögött mindig egymásba botlanak. XXX Különösen gyakran gondolsz egy lakótelepi asszonyra, aki zöld fény­nyel ereszti magához a szeretőjét, egy ötvenéves férfit, aki hetente kétszer végigkerekez a lakótelep szűk és sikátoros utcáin, megáll a villanyház falánál, s kerékpárjára támaszkodva nézi az ablakot. Mióta figyeled őket? Idestova tíz éve. A jelenet mindig ugyanaz: pont­ban hétkor jelenik meg a férfi, s lesi az ablakot. Órákon át. Te meg őt nézed. Szinte már éled az életét. Az asszonyét is. Szurkolsz nekik. Mind­kettőről tudsz mindent. így együtt öregszenek meg. S velük öregszel te is. Az asszony a fényes ablakok mö­gött. Beleöli az életét a piros és a zöld fényekbe, és a férfi a fények­ből él. A teste már sugárzik a fény- * tői, és szinte látni véled, ahogy las­san elég. Elhamvad, mint a pernye. Még él. Itt az ablakod alatt, a vil­lanyháznak támasztott kopott ke­rékpárjával várja a pillanatot, ami­kor a piros zöldre vált. Mint a macs­ka, ugrásra készen. Egy este végig piroson állt a fény. A férfi kilenctájt már föl-le kerékpá­rozott, és leste az ablakot. Nézted testes alakját, undort keltő képét, de csodáltad is roppant türelmét. Vele virrasztottál. Te is nézted a fényes ablakot, a piros égőt, és nézted a fér­fit, amint ott tipródik. Éjszakába nyúlva már gondoltad: ma nem te­rem babér... És szinte féltékeny let­tél a férjre, aki ma egész este otthon tartózkodik, és gyötri az asszonyt. E gondolatra furcsa bizsergést érez- tél, átjárta testedet; lakótelepi érzés, a zsongó falak mögött a szeretke­zések. Ma nem hagy semmi esélyt a ke­rékpáros férfinak. Ez meg hogy lehet? Elmarad a la- kótelepi-őserdei kaland? Ó, pedig meglehet, hogy ez az életet adó erő, mely miatt érdemes élnie egy lakótelepi embernek... A másik élete... A másik életének felfedezése, titkainak feltárása... Nem is értem: ez a sok ember hogy élhet így, ilyen közömbösen egymás mellett?! A falak, ó, a falak, micsoda választó falak! A huszadik századi elnyomorodás legfőbb okozói: a pa­nelok! Ó, ti közép-európai aszkéták, ti panel-lakók, mészevők, sírjatok! Ti vagytok a század leghősibb aszké­tái... Nem is vagytok a világba va­lók. Lakótelepiek vagytok, s ez a ti életetek... Nem kell nektek új szá­zad, új kitárulkozás. Jó jaektek itt, a fényes ablakok mögött... Kerék­párral a villanyháznak támaszkodva. Lesitek az ablakokat. Ti vagytok, akik még a szomszéd asszonynak is félve köszöntök, és csak félig emelitek fel a tekintetetek, hogy ne essetek kísértésbe. Mert félni kell és félteni... Félteni, ami van, amit lassú küszködéstek alatt megteremtettetek magatoknak. Szo­bát, tévét, asszonyt... Ha belenéznétek egyszer a szom­széd asszony szemeibe, talán soha­sem szabadulnátok, mindig menni, menni akarnátok... A fényeket kö­vetnétek, mint ama férfi a villany­háznál. Pedig hiába bújtok, húzódoztok; azok a fények utolérnek benneteket. Ma még féltek azoktól a tekinte­tektől, a lakótelepi szemektől, me­lyek mindent látnak, mindent tud­nak, de semmit sem mondanak. S hogy égnek azok a szemek! Hiába takarjátok szemérmetek, azok a sze­mek átlátnak rajtatok, átlátnak a fa­lakon, a lelkeken. Tudják, hogy a le­sütött szemetek mögött szennyes fantáziátok fészkel, mely az ő szeny- nyükben turkál. S hiába rohansz el leszegett fővel, a szagod ott marad a levegőben. Az övé vagy, vagy leszel. Még tíz év, még tíz év... Az évek szállnak, de te mindig ugyanott maradsz a fé­nyes ablakok mögött. Már messziről lerí rólad, hogy lakótelepi vagy. Cselekvésre képte­len, élni nem tudó. S már ott állsz te is a sarkon, az ócska kerékpárnak támaszkodva, s lesed az ablakokat. A szomorú őszi ablakokat, melyek mögött titokzatos cikkcakkokban mozognak az ár­nyak; és a fények: zongorabillen­tyűk... És várod: mikor gyullad ki a zöld fény, mely ideig-óráig felsza­badít, hogy aztán ismét visszahullj bénító önmagadba... I nyian mint szók. A to' a hasonlaté kozóan, an Hét vénec: államosítási totalitásoka Az egyik a£ jóságosán g rész tollas ráncos nya resztet vise és hallgatag en nyugodt és megfon rajtuk, hog a múló időt élet megedz két kicserzi asszony, pa a női* nem 1 rétegének selnék. M: méltó s nér tető társasá] adja meg m nek, kávéhí Oda járnak leginkább v li mise utár mást követ tanúi, a ményesei^i sző emlé lommal v3 ahogy a föl kedett bölc véházban A pincérlár a főpincér, tartva magi Z. NEMETH ISTVÁN SZŰCS ENIKŐ Arcnélküli mutatvány Az Időzsinagógában csak egy tégla jut a versnek, így tökéletes. Így múlnak el a belső érintések, külső zúzódások porladnak, halmozódnak az erők. A bűvész arca félhomály, kezei falba vert szögek, szemein besüt a nap, penészes dióhéjon csónakázik a múltja. Egy összegyűrt ajtó a vers. Dimenziót váltott szavak gurulnak a nagy semmi felé. Az égből kiolvad a korom, a kezekből kiolvad a vér, a tömeg hátából ártatlan dárdák merednek. így múlnak el tétova kémkedéseink, acélhúrok pattannak, készülnek szemfedők. FELLINGER KAROLY A király meztelen (Andersen emlékére) a király meztelen lépdel s a nép ott a téren mint a szeretők szétdobált ruhája az ágy szögletében Sorok puha vagy kismadár ma zsemlének is kinéz a he (to have and to hold) nem láthatod körbe forog I. syndr. a vény kezdete a többi majd máshol ragad a koszfészkek hatalma meg a gyönyör undora . amely időzítve és előmeleg, igen aztazt követi itt lassan és biztosan az elidegenedés, osztálykül és a sorok között semmi semmi semm i sem itj/j se mm i mi ? GERGELY JÓZSEF Vörös-fehé Míg szétosztot vörösbort ittál Nem jöttél, meg is ágyaztí se hamutartó se köpőcsésze, hazudtam volt jónapot, Párizst, Hemingwayt, tengert. Ma megint fel ZALABA ZSUZSA a király meztelen lépdel s a nép ott a téren mint a király megunt ruhája egy karosszéken A teremtett < a király meztelen lépdel s a fiú ki meztelent kiáltott éppen még szabó is lehetne lényegében megtervezi a királyt és a tengert - a zuhanást - a madarakat csak ezután tervezi meg megtervezi a remegést a víztükröt amely mindent lezár csak ez után kezd el keresni KV« Szabó Ottó: öngyilkos zuhanás

Next

/
Thumbnails
Contents