Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-19 / 29. szám
Vasárnap r * (Folytatás az 1. oldalról) azokban a kérdésekben sem határoznak idejében, amelyekben ezt megtehetnék. Június utolsó munkanapján még mindig nem tudtuk, hogy július elsejétől a napi tizenkét ezer liter tejünknek milyen hányadát és mennyiért veszi meg a tejüzem. Azért nem, mert az üzem sem kapta meg a júliusi árkiegészítések feltételeit. Kölcsönt sem kellene felvennünk tizenhét százalékos kamattal, ha a termékeinket feldolgozó iparágak folyamatosan fizetnének. Kinnlevőségeink ugyanis háromszorosa a most kért kölcsön összegének. Az is baj, hogy a feldolgozóipar még mindig monopolhelyzetben van. De ugyanígy megemlíthetem az idei gabonaeladást. Miért nem mondták meg már szeptemberben, amikor készülődtünk a vetésre, vagy legalább decemberben, hogy így és így változik a gabonafelvásárlás rendje. Ha lehet, ágazatvezetői tapasztalataim még lesújtóbbak. Közel három évtizedes gyakorlat áll mögötFÖLDI ANDRAS a Rimaszombati Mezőgazdasági Szövetkezet elnöke.- Az önállósulási törekvések a mi szövetkezetünket sem kerülték el. Majom ez év elejétől 56 emberrel és 460 hektár területtel vált ki, Zeherje pedig ugyanilyen területtel 80 embert vitt el a közösből. Ezért sem én, sem a megmaradt 255 tag nem neheztelünk, hiszen egy demokratikus államban, a köztudottan erőszakkal bekebelezett egykori kisszövetkezetek még élő tagjai és azok utódai szabadságvágyának érvényre juttatása, azt hiszem, egy tőlünk független, természetes folyamat. Hasonlóan értelmezzük a földtörvényből eredő földvisszaigényléseket is. Ez nálunk - legalábbis eddig — nem számottevő, hiszen 25 hektárt adtunk át a magángazdálkodás útját választóknak, de megértéssel kezeljük azt a húsz kérvényezőt is, aki bérleti díjért folyamodott hozzánk. Megmondom őszintén, szülői örökség címén nekem is van mintegy 13 hektár részem a szövetkezet 2200 hektáros földalapjában, de én, ugye, ezt elvből sem kérem vissza. Többször is megfordult már az agyamban, hogy egyszerűen nem volna mivel hozzáfogni a gazdálkodáshoz, a bériem, de ennyire kritikus még nem volt a helyzet. Különösen a szarvasmarha-állomány leépítése fájdalmas. A megfelelő lépéseket már megtettük. Jövőre mintegy harmadával ellik kevesebb borjú, és párhuzamosan száznyolcvan tehenet szárazra állítottunk. Ha előírják, hogy egy hektár földterületre csak 450 liter tejet adhatunk le, vagyis a jelenlegi mennyiség felét, akkor további teheneket vonunk ki fejésből és a kényszervágásig minimális takarmányozással tartunk életben. A 180 tehenet éves átlagban egyedenként ötezer litert adó állományból vontuk ki. Ezzel az állomány fokozatosan hatezer literesre javult, a további halálos ítélet tehát már ilyen teheneket érint. Aki egy kicsit is jártas a mezőgazdaságban, az tudja, hogy ez milyen veszteség. Azt kellene tenni, ami a nyugati demokráciában törvényszerű. Ha a földműves az állami érdekekkel összhangban kiselejtez egy értékes tehenet, kivág egy hektár szőlőt, kárát megfizetik. Ha letfizetést pedig, ha a szövetkezet elnökének szemszögéből nézem, jelenlegi anyagi helyzetünkben nem tartom reálisnak. Jelenleg a kiszolgáltatottság és bizonytalanság vákuumában érezzük magunkat. Csak a meglévő tartalékoknak köszönhetjük, hogy még nem süllyedtünk teljes anyagi csődbe. Egyre jobban érezzük azonban, hogy vésztartalékaink is kimerülőben vannak, a belföldi fizetésképtelen partnereknek semmit sem tudunk eladni, a kedvezőtlen árpolitikával pedig központilag igyekeznek lehetetlenné tenni. Csak egy egyszerű példát mondanék: kertészetünket 20-ról 30 hektárra növeltük, csak azért, mert év elején a Zelenina és a Jednota a tervezettnél nagyobb követelésekkel állt elő. Időközben azonban ők is fizetésképtelenekké váltak, így a nyakunkon maradt a rengeteg retek, saláta és egyéb zöldség. Az állattenyésztés terén sem rózsás a helyzet. Sem a sertés, sem a marhahús nem kell a húskombinátnak. Jelenleg is van 70 hízómarhánk, melyet sem belföldön, sem külföldön nem tudunk értékesíteni. Baj van a juhokkal is, mert jelenleg 1,8 tonna őszi gyapjút nem tudunk hová tenni, még 30 koronát sem kínálnak kilójáért! A múltban nyereséges melléknálunk is így lenne, akkor a mező- gazdasági szövetkezetek két év alatt igazodnának a piacgazdaság igényeihez. A termelési szerkezettel együtt megváltozik a belső rendszerük. A tulajdonosok szövetkezetében a tag úgy fog dolgozni, mint a sajátján. Ehhez azonban az is kell, hogy megszűnjön a piaci káosz. Amíg a tejet, vágómarhát csak ráfizetéssel lehet eladni, addig senki sem vesz bérbe tehénistállót. De földterületet sem, hogy napraforgót termesszen, ha bizonytalan a helyzet, mert megfelelő termelői érdekvédelem, behozatali vámok hiányában az ügyeskedő maszekok annyi olajat hoznak be, amennyit csak akarnak. Tehát, mi lesz veled, szövetkezet? Ha csak rajtunk, tagokon fog múlni, túljutunk a mélyponton, ameny- nyiben, mint említettem, az állami szervektől megkapjuk a fennmaradáshoz szükségszerű termelői védelmet. Ha nem, más szövetkezethez hasonlóan megszűnünk létezni. üzemági termelésünk is teljesen visszaesett, megrendelések híján javarészt leépült. Szép reményekkel indult a formatervezett műanyagidomok gyártása, amely egyelőre szintén stagnál, nincs felvevőpiac. Az sem örömteli tény, hogy több tapasztalt dolgozónk, vezető emberünk is távozott, és egyéni vállalkozásokba kezdett. Hogy mi lesz szövetkezetünk sorsa, én sem tudom megjósolni. A belső tartalékok kiaknázása, az önköltség csökkentése állandóan foglalkoztat, de ez sem megy a végtelenségig, vagy pedig valami másnak a rovására történik. Mondok egy példát: drága a műtrágya, próbáljuk mi szerves trágyával helyettesíteni, de kérdem én, honnan lesz ez is, ha az állatállományt szinte napról napra csökkentjük? Damoklész kardja tehát felettünk is lóg. Ha az állam, a minisztérium nem vív ki számunkra elfogadható árakat, ha nem segít a pattanásig feszült helyzet megoldásában, akkor lehet, egy-másfél év múlva a mi szövetkezetünkről is már csak múlt időben beszélhetünk majd. Persze, nem várjuk ölbe tett kézzel az elmúlást, keressük a lehetőségeket, kutatjuk a piacokat, mert tudjuk, hogy elsősorban magunkra számíthatunk. FRENYÁK ALAJOS a Galántai Mezőgazdasági Szövetkezet üzemgazdásza- Előrebocsátom, hogy ebben a kérdésben a mezőgazdaságban uralkodó állapotok ellenére optimista vagyok, pontosabban szólva pesszimistán optimista. Optimista azért, mert meggyőződésem, hogy a mezőgazdasági termelésben továbbra is a nagyüzemi termelési forma lesz a meghatározó, a gazdasági törvényszerűségek ezt egyértelműen megkövetelik. Azt is tudjuk, hogy a szövetkezetek a jelenlegi szervezési felépítésükkel és szerkezetükkel nem élik túl ezt az átmeneti időszakot. Az átalakítás szükségszerű. Kedvezőtlenebb azonban a helyzetkép, ha a szövetkezetek jövőjéről gondolkodva a jelenlegi feltételekből indulunk ki. Úgy tűnik, hogy napjainkban az uralkodó gazdaságpolitikai koncepció teljes egészében a piaci erők kénye-kedvére akarja kiszolgáltatni az ágazatot, anélkül, hogy ezekre a piaci feltételekre módja és lehetősége lett volna idejében felkészülni. A jogi feltételekről nem is beszélve, hiszen a régóta várt és végre elfogadott földtörvény sem hozott végleges megoldást, inkább csak egy alap, amelyhez kapcsolódnia kell a többi, még elfogadásra váró törvénytervezetnek, s így valójában a jelenlegi állapotokat konzerválja. A mezőgazdaságban mostanra valóban kritikussá vált a helyzet. A szövetkezetek 90 százaléka fizetésképtelen. Mi sem vagyunk irigylésre méltó helyzetben, bár még eddig bérekre legalább futotta. A termékeinket alig tudjuk értékesíteni, a tejet és a»húst úgy kell rátukmálni a felvásárló üzemekre. Az aratást megváltásként vártuk, de az utolsó hírek, információk alapján lelohadtak a reményeink. Nem a termény mennyiségét illetően, hanem azért, mert pár nappal az aratás megkezdése előtt még nem tudtuk, kinek és menniyért fogjuk majd eladni a megtermelt gabonát. A fizetésképtelenség egyébként láncreakcióként gyűrűzik, ma már ránk is egyre nyomasztóbban hat, s a belső fizetőképességünket is megkérdőjelezi. Hovatovább saját dolgozóinkat se tudjuk fizetni. Felmerült, hogy esetleg természetbeni juttatásokkal egészítsük ki a bérezést, de ez nem mindenki számára elfogadható megoldás. Az emberek nyugtalanok, türelmetlenek... A pénzhiány nyomasztó. Az előző év első 5 hónapjához viszonyítva gazdasági mérlegünk 13 millió koronával szegényebb egyenleget mutat. Noha a termelési költségek az előző évek szintjén vannak, a bevételek jócskán elmaradnak a várttól. A fizetésképtelenség miatt a melléküzemági termelésünket is le kell állítani. Megrendelőink ugyanis 5 millió koronával adósak. S miközben mi sem tudjuk értékesíteni termékeinket, minden, ami a termelés fenntartásához kell, jelentősen megdrágult. Nem értem, nem értjük viszont, hogy hová kerülnek a mezőgazdasági termékek megemelt árából származó jelentős pluszbevételek. A kereskedők, a felvásárlók teszik zsebre? Mert a magasabb üzleti árakat mi nem érzékeljük, hiszen az alapanyagot tőlünk még mindig jóformán a régi áron veszik meg. Még így is adnánk, ha kéne, de sajnos, alig van érdeklődés. A minisztérium azt állítja, további támogatásra nincs pénz. Minden jel arra mutat, hogy támogatás hiányában az ágazat gazdaságilag tönkremegy. Szidták, szidják a szövetkezeteket, mint a régi rendszer maradványait. Sokan azonban elfelejtik, hogy az előző rendszerben az állam ezt a formát támogatta, az egész rendszer erre a támogatáspolitikára épült. Ha nincs ez a támogatás, lehet, hogy a szövetkezetek sorsa is másként alakult volna. A mostani intézkedések viszont elvonják tőlünk a fennmaradáshoz szükséges levegőt is. Az állambácsi nem törődik mással, minthogy beszedje a földadót, a bértömegadót és a szociális biztosítás összegét, a termelők egyéb gondjai hidegen hagyják. Lehet, hogy a működő piacgazdaságban ez megfelelő magatartás, mi viszont nem azért vagyunk fizetésképtelenek, mert hanyagul dolgoztunk, hanem azért, mert nem tudjuk folyamatosan értékesíteni termékeinket. Ha ebben nem történik változás, nemcsak egy-két szövetkezet megy majd tönkre, hanem az egész ágazat. Már csak abban reménykedünk, hogy ez nem következik be... AZ OLDAL ANYAGÁT ÍRTA: EGRI FERENC, POLGÁRI LÁSZLÓ ÉS T. SZILVÁSSY LÁSZLÓ 1991. VII. 19. Lőrincz János felvétele Szabó Vili, a jókedvű vásárúti pékmester a kisült ropogós kenyeret még megsimítja a vizes kefével, hogy - szavai szerint - „barnasága fényes legyen... “ Méry Gábor felvétele