Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-11-01 / 44. szám

1. Minimum és maximum A kisebbségi kérdés jogi kezelése bonyolult probléma, egyrészt a kisebbségnek mint terminus technicusnak a sokfélesége (nemzeti, nyelvi-etnikai, vallási stb.) s az ebből eredő nem egyszerű definiálhatóság, másrészt a vele kapcsolatos kül- és belpolitikai körülmények, sokszor tisztázat­lan, beolvasztásra törekvő szándékok és egyéb, létező vagy művi feltétel miatt. E problémakör azonban, hála némely demokratikus erők fáradhatatlan munkálkodásának, nemzetközi szinten is egyre nagyobb figyelmet kap, s az elmúlt években kétségtelenül bevonult a nemzetközi köztudatba. Ha jelenleg - néhány kivételt leszámítva - nem is mutathatunk fel kielégítő, kötelező erejű nemzetközi szabályozásokat, jó okunk van feltételezni, hogy a jövő Európájában e fontos téma kellő helyet kap az egyes országok jogalkotásában is. Ezért szükségesnek tartom, hogy mi is megfogalmazzuk az ezzel kapcsolatos véleményünket, függetlenül a kérdés gyakorlati megoldásának jelenlegi politikai esélyeitől. írásom célja a kérdés felvetése és támpontok nyújtása az együttgondolkodáshoz. Tálán meglepően hangzik a kuta­tóknak az a megállapítása, hogy a nemzetközi kisebbségi jogvéde­lem kezdetének azok a megállapo­dások (szerződések, ediktumok) te­kinthetők, amelyeket a mohamedán török szultánok Bizánc elfoglalása után kötöttek a keresztény görög, örmény és az óhitű szláv népekkel: vallásuk gyakorlását biztosítandó. Nemzetközi jellegű kisebbségvédel­met azonban először csak az augs- burgi vallásbékében (1555) rögzítet­tek. Ebben a békekötők közösen garantálták a protestáns egyházak szabad vallásgyakorlását. Ezt emel­te „nemzetközi“ szerződés rangjára az 1606. évi bécsi béke, amelyet a török befolyás félelmétől ösztönöz­ve az erdélyi fejedelem és a magyar király (egyben német-római csá­szár) kötött. A vállási kisebbségek jogait szélesebb alapokon, nemzet­közi garanciák rendszerére kiter­jesztve később az 1648. évi vesztfá­liai béke rögzítette. A kisebbségi jogvédelem újabb történelmi állomása az 1815. évi bécsi kongresszus, amely már az etnikai kisebbségek védelmének el­ső, kezdetleges elemeit is tartalmaz­za. A szerződés egyfelől a szárd királyságtól elvett és a genfi kanton­hoz kapcsolt területen élő katolikus kisebbség jogait garantálta oly mó­don, hogy a jogok megszegése ese­tén a szárd király panasszal is él­hetett. Másfelől a feldarabolt Len­gyelország ügyében fogadtak el ki­sebbségvédelmi előírásokat akkép­pen, hogy a három nagyhatalom kötelezte magát a saját területén élő lengyelek nemzeti jellegű létesítmé­nyeinek létrehozatalára és fenn­tartására. A krimi háborút lezáró 1856. évi párizsi békeszerződés a vallási megkülönböztetés mellett a történe­lem során először rögzítette a nyelvi és a faji megkülönböztetés tilalmát. A kérdésben lényegesebb változást az első világháborút lezáró békekö­tések hoztak. Már a háború alatt nyilvánosságra hozták többek között az önrendelkezés alapelvét rögzítő nevezetes wilsoni pontokat, amelye­ket azután később, a béketárgyalá­sok alkalmával, oly szégyenletesen deformáltak és megkurtítottak. A Wilson Lloyd George és Cle­menceau közvetlen utasítására léte­sült Új Államok és a Kisebbségvé­delmi Bizottság hatáskörét csupán a Közép- és Délkelet-Európában lé­tesült új és területileg megnagyob­bodott államokkal kötendő béke- szerződésekre terjesztették ki, lehe­tőséget adva ezzel az érintett álla­moknak a tiltakozásra és később a taktizálásra. A lengyelek után a csehszlovák, a jugoszláv és a gö­rög miniszterelnök is szembefordult a „békecsinálók“ elgondolásaival. A békekonferencia plenáris ülésén az említett államokon kívül a bizott­ság felállítását korábban még maga is javasló Clemenceau, a belügyek- be való beavatkozással érvelve, ugyancsak a kisebbségi cikkelyek elvetése mellett foglalt állást. Még szerencse, hogy az Egyesült Álla­mok, Nagy-Britannía és Olaszor­szág vezetői kitartottak eredeti el­gondolásaik mellett, s így végül a te­rületileg korlátozott nemzetközi ki­sebbségi jogvédelem kötelezettsé­gét az illetékes államok kénytelenek voltak magukra vállalni. A vita további sarkallatos pontja a végrehajtást biztosító jogi garan­ciák kérdése volt. Popély Gyula a Vasárnap korábbi számaiban részletesen elemezte ezt a kérdést. Végül kilenc állam - Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Ausztria, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Románia, Görögország, Bulgária és Törökország - kénysze­rült kötelezni magát kisebbségvéde­lemre. A békeszerződések kisebb­ségvédelmi intézkedései jogi szem­pontból nagyobbrészt az általános egyéni-emberi (polgári-liberális) jo­gok, kisebb részben az ún. csopor­tos-kollektív jogok tárgykörében mo­zogtak. Az utóbbiak felé mutató in­tézkedések sorából hadd emeljem ki az anyanyelv használatát biztosító intézkedéseket (magán- és közélet­ben, sajtóban, nyilvános gyűlése­ken), vagy pl. az alábbi szöveget: „A kisebbséghez tartozó állampol­gároknak joguk van saját költségü­kön jótékonysági, vallási vagy szo­ciális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni, igazgatni és azokra felügyelni, azzal a joggal, hogy azokban saját nyelvü­ket szabadon használhatják és val­lásukat szabadon gyakorolhatják." További figyelemre méltó kitétel még, hogy a kisebbségek alapfokú (eseteknént középfokú) iskoláiban biztosítani kell az anyanyelven törté­nő oktatást, s a kisebbségek számá­ra ,,méltányos részt kell biztosítani a közhasznú beruházásokat célzó összegeknek az élvezetéből és fel­használásából". Összességében tehát erről az időszakról elmondhatjuk, hogy ígé­retes kezdeményezéseket fogalma­zott meg. Ám említettem már, a vég­rehajtás hatástalan maradt. A ver- saílles-i békerendszer keretében megalkotott nemzetközi kisebbségi jogvédelem, a kisebbségi szerződé­sek rendszere keret volt, s a megfe­lelő garanciák híján az is maradt. Túl az elvi-jogi megfontolásokon, egyet­len előnyük volt: jogalapot adtak a sérelmek megfogalmazásához és nyilvánosságra hozatalához. A sé­relmek hatékony orvoslását azon­ban nem tették lehetővé. A második világháború utáni helyzetre erősen rányomta bélyegét az a tény, hogy a harmincas­negyvenes években teret nyert tota- lisztikus-kollektivista-fasiszta vagy bolsevista gondolkodásmódtól való félelem, teljességgel az egyéni jo­gok abszolutizálásának védelme fe­lé terelte az általános gondolkodást. A kérdés kezelésében gyakorlatilag átestek a ló másik oldalára; úgy vélték, ha az egyéni állampolgári jogokat mindenütt és mindenki szá­mára egyenlő módon biztosítják, a közösségek jogait sem érheti sére­lem. Ez távolról sem igaz és ez a fajta gondolkodásmód már a hat­vanas években teljes csődhöz veze­tett. Viszont az igazsághoz tartozik, hogy a fenti liberális megfogalmazás akkor még a szolídabbak közé tarto­zott. Sztálin nép- és nemzetiségke­zelési módszere eléggé közismert, ám hadd idézzem itt két másik fon­tos személyiség akkori kijelentését. Az első, a „nagy öreg“, Winston Churchill angol miniszterelnök, aki 1944. december 15-én az alábbi mondatot jelentette ki az angol par­lamentben: „...a nemzeti kisebbsé­gek kiűzése a leginkább kielégitő és célravezető megoldásnak. látszik“. Csoda-e, ha eminens tanítványa, dr. Eduard Benes, nem sokkal ezu­tán már teli torokból hangoztatta addig csendben melengetett tervét: ,,Csehszlovákia nemzeti állam lesz, nemzeti kisebbségek nélkül; ezt a célt pedig részben a kisebbségek kiűzésével, részben erőszakos asz- szimilálásukkal kell elérni." így az­után sem az ENSZ Alapokmányába (1945 június), sem a három évvel később megfogalmazott Emberi Jo­gok Egyetemes Nyilatkozatába nem került be a kisebbségi jogvédelem­mel foglalkozó rész. Ha tiszteletben tartjuk az egyéni emberi jogokat - szögezte le a többség álláspontját az amerikai Eleonóra Roosevelt -, nincs szükség a kisebbségek jogai­nak proklamálására. “ Ugyanez - vagy még rosszabb volt a helyzet a párizsi béketárgyalá­sokon. ,,Az Amerikai Egyesült Álla­mok polgára - hangoztatta dilettáns véleményét Walter Bedell Smith 1946-ban - nehezen érti meg, egye­sek miért óhajtják megőrizni a nem­zeti kisebbségeket, ahelyett, hogy beolvasztanák őket.“ Nem éppen bölcsnek mondható angol kollégája, Lord Hood, még rá is tett egy lapát­tal: „A mi célunk sokkal inkább az legyen, hogy a faji kisebbségek asz- szimilálódjanak azokban az orszá­gokban, ahol élnek; mint az, hogy meghosszabbítsuk a fennmaradá­sukat. “ E rövid történelmi áttekintés­sel azt szeretném érzékeltetni, mennyire ingoványos terepen já­runk, amikor ezekről a vonatkozá­sokról beszélünk. Egyszersmind ar­ra is rá szerettem volna mutatni, miért elfogadhatatlan számunkra az a napjainkban is sokat hangoztatott elképzelés, amely szerint jogainkat a nemzetközi egyezmények szintjén garantálnák. A fenti vázlat világosan mutatja, milyen tévelygések után ju­tott el oda a világ, hogy a kérdéssel valóban komolyan kezdjen el foglal­kozni, s az eredményeket - nemzet­közi szintű ajánlások vagy kötelező erejű szerződések formájában- rögzíteni is tudja. Külön felhívnám még a figyelmet arra, hogy a nem­zetközi okmányokban szereplő aján- lásokat-előírásokat a nemzetközi porondon az általánosan elfogadott minimumnak tekintik, amelyekben a számos probléma és a kérdés megközelítésének sokrétűsége elle­nére konszenzus született. Szlová­kiában tavaly a nyelvtörvény és az alapvető emberi szabadságjogokról szóló alkotmánytörvény vitája azon­ban egyértelműen megmutatta, hogy a hazai nemzeti beállítottságú erők számára - ha egyáltalán res­pektálják ezeket a dokumentumokat- a bennük rögzítettek a már alig elfogadható maximumot jelentik. KÖVETKEZIK: 2. NEMZETKÖZI SZERZŐDÉSEK * JELENTÉS A VODKAFRONTRÓL Inni vagy nem enni? L ehet, hogy a szovjet kül­ügyminiszter dolgozószobá­ja a rondasárga Sztálin-barokk épület csendes, udvari traktusán van, én mégis úgy gondolom, hogy ablakai a forgalmas Szmolenszka- ja térre nyílnak. Ha ablakából balra tekint, a szemközti járdára, akkor már délelőtt kilenckor-tízkor láthat­ja, hogyan növekszik ott hosszúra a sor egy szomorúszürke, bádog­borítású ajtó előtt, amelyen csak egy kézzel írott papírfecni tájékoz­tat arról, hogy 14 és 19 óra között tartanak nyitva. Ilyenkor bizonyára eszébe jutnak a prágai boltok, amelyekben szeszes italokból mindig bőséges a kínálat. A néma, komor, mozdulatlan sorban ugyan­is az emberek vodkára várnak. A pincehelyiségen egy fia felirat sincs erre vonatkozóan, de min­denki tudja, hogy itt vodkát „ad­nak“. Ha hoznak. Először kicsit félve álltam meg a sor mellett, nem tudhattam, ho­gyan fogadják a kíváncsiskodó új­ságírót. Jelentem: meglepően ba­rátságosan, még a magnó sem zavarta őket, szinte ömlött belőlük a szó. Végül az jelentett gondot, hogyan szabaduljak a panaszára­dat elől, hiszen nem azért utaztam Moszkvába, hogy mindenekelőtt a vodkafrontról tudósítsak. A leg­fontosabb: komoly piás alig egy- kettő várakozott a sorban, ők ügyet sem vetettek rám, üveges tekintettel bűvölték az ajtót, de messze volt még a nyitás ideje. A három frissen érettségizett fiú nem jutott be a főiskolára, munká­juk sincs, várják a behívót, s mint mondják, örülnek, hogy találtak olyan bőkezű embereket, akik jól megfizetik őket a sorbanállásért. Mutatják a több tucat vodkajegyet, amelyet be akarnak váltani, meg a kőteg pénzt, amelyből nekik is jut. Tudják, a fiaskók a feketepiac­ra kerülnek, két-háromszoros áron, de ez nem izgatja őket. Vala­miből élni kell. A begipszelt karú ötvenes úriember mérnök, beteg- szabadságon van, hát kiállja a sort az egész rokonságnak, baráti kör­nek. Hogyan fogja hazacipelni fél karral az üvegeket - kérdezem, mire felvilágosít, hogy majd felszá­molja a taxiköltséget is. Mintha bele akarna olvadni, úgy áll szorosan a fal mellett a hetve­nen túl járó hölgy, de nem zárkózik Görföl Zsuzsa moszkvai jegyzete el a beszélgetés elől, bár nyilván­való, hogy restelli magát. Keze, arca ápolt, szemöldöke nagy ívben kihúzva, á la Marlene Dietrich. Raj­ta az egykori jólét romjai: a cérna­szállal több helyen összekötött aranylánc, a leheletfinom, de már megsárgult csipkeblúz, a szorosan fogott puhabőr, kopott retikül. Társbérletben él két tiatal család­dal, több mint tíz éve özvegy. Még a jegyrendszer előtt, csak úgy, szívességből, ha már egyszer kiállta a sort, hozott néhány hiánycikket az örökké rohanó, egész nap dolgozó fiataloknak is, akik cserébe szívesen segítettek a takarításban, nagymosásban, amit ő már nem bír. A jegyrend­szer óta a házban többen is tőle kértek szívességet, némi ellen­szolgáltatásért. Ezzel egészíti ki a nyugdíját. Az „ő fiataljai“ még egy kis kempingszéket is vettek neki, hogy ne kelljen sokat ácso- rognia. - Miért nem ül le? - kér­dem. - Tudja, kedveském - vála­szol kioktató hangon -, még nem elég tömör a sor, állandóan tovább kellene vinnem a székem, s a fel­ugrálás még fárasztóbb, mint az ácsorgás. Úgy egy óra múlva, ak­kor máj leülök. Messze még a nyitás... Vendéglőben a méregdrága pezsgő és konyak járja, bár néhol vodkát is kapni, 100 grammot - orosz ember ennél kevesebbet nem rendel - 15 rubelért. Brezs- nyev idejében ennyi pénzért há­rom féllitert lehetett venni a jobbik­ból, és még zakuszkára is maradt, mert az italhoz harapni is kell vala­mit. Ma meg? Nemcsak vodka nincs, de még harapnivaló sem. Anélkül pedig az ember még a ha­vi fejadagját sem tudja élvezettel elfogyasztani. Micsoda világ! De lesz ez még rosszabb is - bi­zonygatták a „hozzáértők“, s úgy tűnik, iaazuk lesz. Moszkvában a napokban elter­jedt a hír, rövidesen szabadáras lesz a cukor, a dohány és a - vod­ka. Fél liter úgy 50 rubelbe fog kerülni, vagyis annyiba, mint ma a feketepiacon. S mivel a szovjet ember megtanulta, hogy az üzle­tekből majdnem minden a fekete­piacra vándorol és jóval drágább lesz, kitört a pánik. De a felvásárlá­si láz elmaradt: felvásárolni ugyan­is nincs mit. Igaz a hír, de nem a mára, a jövőre vonatkozik. Gavriil Popov polgármester szerint rövedesen be kell vezetni a szabad árakat, s nemcsak az élelmiszerekre, de minden árucikkre és szolgáltatásra egyaránt. A forgalmi adókból- ezeket jó magasra tervezik- össze akarnak szövögetni vala­milyen védőhálót a lassan elsze­gényedő moszkvaiak számára. Az 50 rubeles vodka felárát a fo­gyasztó visszakapja, és éljen a demokrácia! - eldöntheti, vodkát vagy húst vesz rajta. Nem rossz elképzelés, de valahogy nem ér­tem a gyakorlati működési elvet. Remélem, Popov igen. De a moszkvaiak félnek. Mi már tudjuk, hogy nem alaptalanul. Tud­nánk nekik mesélni a szabad árak áldásáról, hajaj! Szovjet közgaz­dászok szerint a tej literje akár öt rubelbe is kerülhet. Na, akkor fog­nak rájönni az emberek, milyen olcsó az 50 rubeles vodka. 1991. XI. 1. asárnap ♦ ■ -àe Q) 11 £ ■ -t; '(u I § £.1: I -I-2'ä I c .</) I ssl I <5'<Ü:0 I Q) Q) ü ■ ^ 8 c« J C> I S. o ® I •i't -* à:ii I Jt S 1 :s.:* I c S I ra o 8| I I $ S 6g g C ^ 12* I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents