Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-01 / 44. szám
úszó a júniusi n . fekszem JÉ-' látom az erdő a déli csönd- t: a fenyves, ;k és a fáradt meg fájdalma- e, mintha hal- szne a szülő- szketve úszik örülve, fáradt mohához szo- f megpihenek, magam, olyan gy úgy tűnik, mohára hajtot- jemet, hanem n, miért érzem hallja és érti, lalkan a júniusi oldalán hirte- tolás hangzik. 5, és a jámbor módon fölveri s az anyaföldre onat. Dúdolva, k a fenyvesből, a eltűnik a halijait t. a sosem láttam am tekintetem- fm, nem pillanmekkorom leg- áhított és elér- Már akkor sze- gú énekét, ami- dábaim még is- útjait és ösvé- '.or néztem bú- iföldem mezőin, ;m visz magával imái együtt. És ;ik rajta utaztak, ések, feltétlenül vonattal meIt bejárnom, sok g rájöttem, hogy az embernek nem jelent örömet vonattal utazni, hogy nem mindig és nem mindenkit visz oda, ahol a boldogság lakozik. De én szerettem a vonatot és monoton énekét: sokáig vitte emlékeim legfényesebb árnyait, melyekben még hittem gyermekkoromban ... De most, amikor észreveszem a vonatot, úgy nézem, mintha előANTANAS BILIUNAS melegedjék a szülőföld arcán, melytől hamarosan végleg búcsút vesz. A fülledt vagonban egy anya karján hároméves gyermek sír. Nem tudja és nem érti: mamája, a felnőtt, miért sír vele, és hogy nem tudja kinyitni az ajtót. Szája levegő után kapkod, lábának kell a föld, melyen nemrég az első lépéseket tanulta. Szeretne kimenni. A gyermek végül lekerül: hiszen csak nem fut el! Topog, boldogan ugrál, leesik a földre. Mikor arca a földet érinti, ezt kiáltja az anyjának: az esze? Mit akar csinálni egy marék sárral?... Végül lehajol: hisz nem sajnálja a sarat... Fekete kezével felvesz egy marék fekete földet, és a nőnek nyújtja. Amikor a nő boldogan és hálásan köti hófehér batiszkendőjébe, a katona sokáig nézi csodálkozva. Addig bámulja, amíg szűk szemében felvillan valami emlék fénye, s arcán a haragot tűnődés váltja fel. A vagonokban megvizsgálják az elhurcoltak magukhoz vett tárgyait: ami nem kell, elveszik. Egy öregaszdett kézbe teszi a feszületet, és nevet:- Ne bőgj, te szipirtyó! Itt a korhadt fadarab: vidd a pokolba - lesz mivel tüzelni... A katona röhejét az öregasszony már nem hallja. Némán fekszik, arccal az égnek, s ráncos homlokára nyugalom ül ki: az öregasszony feszületével örökre a földben marad... A vagonokban és az egész vonaton dühöng a gyakori és hirtelen őrület. A vad téboly ott jár a bezárt emberek között, és nevet a köny- nyeikkel, és sír a kacajukkal. Az Északra hurcolt N. Laskauskaité emlékére szőr látnám: sokáig követem, mintha azt hinném, nem látom többé soha. Mert láttam vonatot, sok vonatot, amelyek számomra és szülőföldemnek megölték a júniusi fényt, s halálvonatokká változtak. Ezért most, amikor megpillantom és meghallom egyhangú énekét, nem találom emlékeim közt a legragyogóbb árnyakat - a jó kalauzokat. Más emlékek váltják föl őket: rémesek, mert a szerelmet nem lehet lángra lobbantani; sötétek, mert a fényt nem lehet megáldani. És bolyonganak azok a nyugtalan és szörnyű emlékek, végig a szülőföldön, állomásról állomásra - ahol álltak, melyeken Északra mentek a vonatok. A halálvonatok... Állomás. Nagy, emberekkel teli vonat. Bezárt emberek, lelakatolt ajtók: valaki meg akarta fosztani az embert attól a jogától, hogy utoljára — Mama, mama, meleg a föld!... A gyermek kiáltását először az anya ismétli meg, aztán az egész vagon, és hamarosan az egész vonat:- Istenem, meleg a föld!... És ezek a közönséges szavak szájról szájra járnak, mint a legcsodálatosabb hír, mint a legdrágább titok, vagy a szülőföldtől való búcsúzáskor kapott kincs. A nyitott vagonablaknál egy katona őrködik. Arca hideg és közömbös, kezében a fegyver még hidegebb, még közömbösebb. Úgy néz az emberi kínokra, mintha nem látná; úgy hallgatja az embersírást, mintha nem hallaná: ő a megtestesítője a huszadik század kultúrája és civilizációja szülte őrködő katonának. Az ablaknál egy nő zokog. Kéri az őrt, adjon egy marék földet... Az őr azonban szigorú és haragos: elment szony csomagjait is ellenőrzik. Egyikben korhadt fadarabot találtak. Úgy látszik, nincs rá szükség, és a katonák kikapják az öregasszony kezéből. Az pedig sír és mindent odaad, csak kapná vissza azt a korhadt fadarabot. A kín és kétségbeesés nagysága nem csak azokat lepi meg, akik kiszáradt ajkának már nem elég a szülőföld levegője, de azokat is, akik a kicserepezett ajkakat megfosztják attól a levegőtől. Az öregasszony folyton ványadt melléhez szorítja a korhadt fadarabot, nem adja oda. Mintha benne rejtőzne egész élete. Amikor a katonák végre kitépik kezéből az időtől és imától megszentelt litván feszületet, az öregasszony felsikolt, és elterül a padlón. Talán elájult, talán meghalt — ki tudja? A katonák kiviszik a vagonból, és leteszik a poros földre. Egyikük a már megmereveAz egyik vagonban két őrült ember: egy koros értelmiségi és egy szintén nem fiatal gazda. Mindketten a hozzájuk hasonló szerencsétlenek mellé rogynak, azt bizonygatják, hogy ártatlanok, kérik, sajnálják meg és engedjék ki őket. Senki sem hallgat rájuk, ha hallgat is, nem hallják: erős a saját kín hangja. És akkor találkozik az őrület a tébollyal — ösz- szefut a két eszelős. És csodálatraméltó: mindketten régi ismerősökként vagy jó barátokként beszélgetnek, és beszédükben nyoma sincs az őrület jeleinek. Az értelmiségi mondja: — Jóember, értsd meg végre: az emberi kín és áldozat csak akkor kelt tiszteletet, ha az életet előremozdítja nem pedig visszahúzza... A gazda mond, tisztelet uram: én a lelkemet elástam a szüleimtől örökölt földben, és nélküle nem akarok és nem tudok elmenni innen. Aztán újra sírnak, aztán újra nevetnek: két ember, két őrült, aki okosabban és logikusabban beszél az idő banditaszellemének összes nagy és kicsi logikájánál. Amikor a vonat Északra indul, a két őrült bilincsbe verve, leláncolva: győzött a béklyók logikája... De vajon hosszú ideig?... Az idegen föld mezején Észak felé vágtat egy vonat, utána egy másik. Nem is olyan sok kilométer választja el őket. Robognak: nappal — mint a szerencsétlenség jelei, éjszaka - mint a kísérletek. Az első vonat viszi az asszonyt és hároméves gyermekét, a másik vonatban ott megy az apa. Az első vonatban bezárt száműzöttek, a másik vonattal segítségükre siet egy egyelőre még szabad ember. Vajon eléri-e, megmenti-e őket? A vonatban ül az ember, és hallgat. De amikor a vonat megáll az utolsó állomáson, s a szabad ember leszáll róla, már csak a kihalt állomást találja: a másik vonat már rég elrobogott észak felé. Az ember csak áll, és a kőfalnak támaszkodik. Hallgat, sokáig néz arrafelé, ahol eltűnt a gyermeke és annak az anyja. Aztán — visszatér: a júniusi éjszakába ... A sötét emlékek árnyai lassan eltávolodnak. Újra érzem az erdő megnyugtató csöndjét, és hallom az anyaföld halk sóhaját. Csak a lélek sír tovább, mert az ember minden ok nélkül elpusztítja a júniusi áldott fényt, amely csendesen úszik a kék égről szülőföldem dombjai és síksáPanevezys, 1942. Megjegyzés: Ezért a novelláért .1946. december 30-án éjszaka Szovjet Litvánia kaunasi Legfelsőbb Bírósága ötévi börtönre ítélt. Mindenesetre, nem rossz „honorárium“... Bán Péter fordítása vülete, ez a diatartotta benne [mával erősítet- i összeszorított : és a szimpati- az akarat és k gyávaságával; érfias tartását, íívta segítségül, íyijpletes szer- mében megkér- itolsó kívánsága í égett a benseje zet, hanem ciga- sn egyik hajdani jhányt, amit az- a hóhér arcába semmi olyan nem lett, ami méltó volna arra, hogy a történetírás megörökítse. A hangja tisztán csengett, a szavakat jól tagolta, a mondat egyszerűen hangzott bár, mégis valahogy fátyolosán kondult. Attól a naptól fogva, amikor édesanyja meglátogatta, az ifjú Ester- ■ házy, valami tébolyult és titkos reménykedés ellenére, megértette, hogy élete azon túl csupán tragikomikus játék, melynek szálait olyan emberek bogozzák, akiknek hatalma majdnem akkora, mint az isteneké. Édesanyja itt állt előtte lefátyolozott arccal, erőteljesen, sudármaga- san, betöltve a cellát becses szemé;halni a honért :, és odakínálta át. („Uraim, be- :eze nem reme- z enyém ebben poharat tartom! eggeli nap fény- akárcsak a régi mely szent sír- izött be az abla- vargott, kékesli- . Az elitéit érezragyogó illúzió, t szegi, megren- oli puszták felől sodorná feléje /es mozdulattal cigarettát, majd melyről lereszel- taposott. ezésükre állok! latna^, amelyre ása,inért katoná- l, mint a vezény- ppoly hideg is -, úgy kellett volna \ jelszónak, min- mint amikor át- tán azt mondják: Ebből azonban, :ki, éppenséggel lyével, egyéniségével, malomkeréknyi, tollas kalapjával meg susogó ruhájával, amely akkor is susogott, ha meg sem moccant. Nem fogadta el a cella bútorzatához tartozó, egyszerű háromlábú széket, amellyel az ulánusok megkínálták, olyan megtiszteltetés volt ez, amilyenben itt még senki sem részesült talán. A nagyasszony azonban úgy tett, mint aki nem látja a durva faalkotmányt, amely kiáltó ellentétben állt az ő selyemfodraival. Állva maradt a látogatás egész ideje alatt. Franciául beszélt, hogy zavarba ejtse az ulánustisztet, aki vállához támasztott, kivont karddal tisztes távolban oldalt állt, olyan pozitúrában, amely inkább a nemesasszonynak szóló díszőrség (akinek nemessége ugyanolyan régi volt, mint magáé az uralkodóé), semmint a császári kazamaták büszke látogatója iránti elővigyázat vagy néma figyelmeztetés benyomását keltette.- A lábai elé vetem magam - suttogta a nagyasszony.- Kész vagyok meghalni, anyám! - feddte meg szigorúan, talán túlzott szigorral. S a fejét most először fordította egy picit az őr felé. Suttogása összekeveredett a selyemfodrok susogá- sával.- Az erkélyen fogok állni - mondta alig hallhatóan. - Ha fehérben leszek, azt jelenti, sikerült...- Ellenkező esetben feketében lesz, feltételezem - felelte a fiú. Letargiájából az újból megperdülő dobok rázták fel de most mintha közelebbről hallatszanának, s ő, abból a megelevenedő képből, amely mindaddig, valamiféle néma várakozást kitöltve, kővé dermedten állt előtte, megértette, hogy az ítélet felolvasása véget ért; a tiszt összesodorta a papírtekercset; a lelkiatya fölébe hajolt, és megáldotta a kereszt jelével; az őrség közrefogta. Nem engedte, hogy feltámogassák, hanem könnyedén maga állt fel, a két ulánus éppen hogy csak tartotta egy kicsit. Hirtelen, még mielőtt átlépte a cella küszöbét, valahol a mellkasában fészket vert, majd egész lényét átjárta a bizonyosság, hogy az élet logikája szerint fog végződni minden. Mert most minden a halál ellen és az élet javára szól ebben a lidérces álomban: a fiatalsága, származása, családjának rangja- neve, édesanyja szeretete, a császár kegyelme, de hiszen még ez a verőfény is, mely reá hullik, miközben hátrakötözött kézzel (mint valami haramia) fellép a szekérre. Ám ez nem sokáig, csupán addig tartott, míg a szekér.be nem fordult a főutcára, ahol az egész birodalomból odacsődített, hangoskodó tömeg várta. A gyérebbé váló dobszón keresztül hallotta a zajongást, a fenyegető morajt, s látta is a gyűlölködve hadonászó öklöket. A csődület a császári igazságszolgáltatást éltette, mert a tömeg mindig a győztes pártján áll. Ez lesújtotta. A feje éppen csak egy fokkal lejjebb, a mellére csüggedt, a vállát, mintha ütések érnék (egypár kődarab röpült feléje), védekezőén felhúzta, derékban egy kissé elórehajolt. De hát ez elég volt ahhoz, hogy a sokaság megérezze: a bátorsága elhagyta, megtört a fene nagy büszkesége. Ez valóságos örömujjongást váltott ki. (Mert a tömeg szereti látni a büszkék és bátrak megtörését.) Az út vége felé, ahol már a nemesi kúriák sora kezdődött, s ahol a soka- dalom megritkult egy kissé, az ifjú felvetette a szemét. A reggeli nap fényében vakítóan fehér foltot pillantott meg az egyik erkélyen. A korláton áthajolva, talpig fehérben, az édesanyja állt ott, a háta mögött pedig - hogy még jobban hangsúlyozza öltözékének liliomfehérségét - filodendronok hatalmas, haragoszöld levelei hajbókoltak. (Jól ismerte ezt a ruhát, hisz családi ereklye volt: egyik dédanyja viselte valamelyik császári esküvőn.) Hirtelen már-már dacosan, kihúzta magát. Szerette volna odakiáltani ennek a fenyegetően ágáló tömegnek, hogy egy Esterházy nem halhat meg csak úgy, hogy mégsem lehet őt kivégezni, mint egy közönséges útonállót. így állt a bitófa alá is. Amikor a hóhér kirúgta a zsámolyt a lába alól, még mindig várta a csodát. Akkor a teste megperdült a kötélen, a szeme pedig, mintha valami borzalmas, félelmetes látvány tárult volna elébe, kidülledt, szinte kiugrott gödréből.- Uraim, két lépésre álltam tőle - mesélte még aznap este a tiszti lovardában az a villás bajszú ulánus. Amikor a nyakába tették a hurkot, olyan nyugodtan nézte a hóhér kezét, mintha brokát nyakravalót kö- tözgetne az álla alatt... Erre tiszti becsületszavamat adom, uraim! Kétféle okoskodás lehetséges. A fiatal nemes vagy bátran és méltóságteljesen, emelt fővel és a halál bizonyosságának tudatában halt meg, vegy pedig furfangosan megrendezett színjáték volt az egész, amelynek szálait egy büszke anya tartotta a kezében. Az első, a heroikus változatot a sans-culotte-ok és a jakobinusok támogatták és híresz- telték előbb szóban, majd feljegyezték a krónikákban is. A másik lehetséges változatot, mely szerint az ifjú az utolsó pillanatig valami csodás fordulatban reménykedett, a hatalmas Habsburg-dinasztia hivatalos történetírói jegyezték fel, nehogy legenda szülessék. A történelmet a győztesek írják. A szájhagyományt a nép teremti. Az írók fantáziáinak. Bizonyos csak a halál. Borbély János fordítása E-M a°ra" Gondolatok Egy író „forrásai“: tulajdon szégyenei; aki nem találja meg őket magában, avagy elszökik előlük, plágiumra vagy kritikaírásra van kárhoztatva. xxx A közösségek csak a zsarnokságban erősödnek meg, enyhébb rendszerekben széthullanak, hogy aztán újra fellángoló energiával kitekerjék a nyakát önnön szabadságjogaiknak, és leboruljanak közrendű vagy koronás börtönőreik előtt. Réz Pál fordítása Méry Gábor felvétele
