Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-18 / 42. szám
Magardics A. Hacsikhajn örmény származású történész Szófiában született 1951-ben. 1960-tól Németországban él. Történelmet és germanisztikát tanult. 1986- tói a KonradA denauer Alapítvány tudományos munkatársa. Alábbi tanulmánya rövidített változatban a Prítom- nost című cseh havilap idei kilencedik számában jelent meg. Ennek kivonatát ismertetjük. A régi rezsimek bukását követően a nacionalizmus újra lábra kapott Közép-Kelet-Európában. Érezhető veszélyforrást jelent, vitatémát arról, hogy Európa biztonságosabb avagy kevésbé stabil jövő elé néz. Maga a polémia nem is arról folyik, hogy a nacionalizmust lehetséges veszélyforrásnak tekintsük-e, hanem arról, mekkora robbanékonysággal s milyen méretekben nyilvánulhat meg. Legelőbb vizsgáljuk meg azt a két körülményt, amely eleve determinálja Közép-Kelet-Európa esélyeit. Az elsőt Ralf Dahrendorf nevezte meg különböző munkáiban. A lényege: Közép-Kelet-Európának háromfajta átmenetet kell megvalósítania — a politikait, a gazdaságit és a társadalmit. Míg a politikai intézményeket gyorsan meg lehet szervezni, a gazdasági transzformáció hatásait csupán néhány év múlva lehet jelentősen érzékelni. A „polgári társadalom“ kialakulására azonban néhány generációs időtartam szükséges. A probléma magvát az okozza, hogy a három átalakulás nem történik párhuzamosan, hasonló tempóban, s az egyik átalakulás nem erősíti, segíti automatikusan a többit. Ellenkezőleg: a gazdasági szűkölködés párhuzamos a politikai átalakulással - a politikai csalódás a gazdasági változással. Mindkettő fékezi a haladást a „polgári társadalom“ felé. A nemzeti/regionális konfliktusok viszont olyan problémák, amelyek megoldása különösen nehézkes és hosszadalmas folyamatot igényel. A másik körülmény notorikusan ismert, bár kevés figyelmet szentelnek neki. Míg Nyugat-Európa aránylag nagy, homogén testekből tevődik össze (Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország), addig Kelet-Európát a rendszertelen raszter jellemzi, vagy ahogyan Toynbee elnevezte: ,.selyem, aprópettyes mintával“. Közép- és Kelet- Európában sok kis nemzet él aránylag kis területen, s egyikük sem különösebben domináns lélekszámát tekintve. A vándorlások, elcsatolá- sok, az elveszített területek újrameg- szállása a nemzetek és nemzetiségek bonyolult szövevényét hozta létre, s az egyes etnikumok határait ma már szinte lehetetlen meghatározni. E terület nemzetei külső hatalmak elnyomása alatt éltek sokáig, ezért a függetlenség és a nemzeti önrendelkezés kérdésében különösen érzékenyek. S mindehhez kapcsolódnak - óvatosan mondva - a mai modern nacionalizmus kialakulásának eltérő jegyei. Míg ez Nyugat- Európában a gazdasági, szociális és politikai változásokban nyilvánult meg, addig Kelet-Európábán a modem nacionalizmus jóval megelőzte a gazdasági és a politikai transzformációt. Irracionális koncepciók születtek; mítoszok kergetése, múltba való révedés, vagy a fényes jövő utópiája, amelyek mindig magukban hordozták a nemzeti/nacionalista kizárólagosságra való hajlamot. A két világháború közti időszakban például ilyen nacionalizmusok születtek, amelyek szinte az államvallás szintjére emeltettek, hogy eltereljék a figyelmet a keserves gazdasági, szociális és politikai viszonyokról. Ezért a régió problémáját nem lehet Nyugat-Európa jelenéből és tapasztalataiból megérteni, csakis a keleteurópai múltból. A lehetséges tűzfészkek leltára hatalmas, s az esetek többségében „vitás területekről“ vagyunk MAGARDICS A. HACSIKHAJN kénytelenek szólni. Területi vita lehetősége nem zárható ki Románia és a Szovjetunió között (Besszarábia és Észak-Bukovina; Magyarország és Románia között (Erdély); Lengyel- ország és a Szovjetunió között (Lengyelország keleti határai); Lengyel- ország és Németország között (a nyugati lengyel határok); Lengyel- ország és Csehszlovákia között (Te- szin); Magyarország és Csehszlovákia között (a dél-szlovákiai területek); Albánia és Jugoszlávia között (Koszovo); Albánia és Görögország között (Észak-Epirusz); Jugoszlávia és Görögország között (az égéi Macedónia); Bulgária és Jugoszlávia között (Macedónia); Bulgária és Románia között (Dobrudzsa). E területviták különböző formát ölthetnek, különböző hőfokon robbanhatnak ki és más-más időszakokban. Némelyik szinte állandóan napirenden szerepel és erőszakosan nyilvánul meg (mint Koszovóért), némelyik úgyszólván észrevétlenül zajlik, szinte csak a történelem- könyvek lapjain (mind Dobu- dzsáért). A meglévő határokat különböző módon, de kötelező érvénnyel valamennyi ország elismerte, Albániát is beleértve, amely, ismeretes, nem írta alá az EBEÉ Záródokumentumát. S bár mindegyik megerősítette, hogy nem lép fel területi követelésekkel, az ügyet nem lehet ad acta ejteni. Elég egy kis propaganda, s máris az „igazságtalan határok“ motivációjával találjuk szembe magunkat. Tudnunk kell, hogy Európa (ha egészként taglaljuk) geopolitikai struktúrája „legfiatalabb“ a világon. A mai európai határok mintegy negyede (pontosan 23,8 %) a 19. század előtt alakult ki, további egynegyede (24,3 %) 1910 és 1924 között és mintegy 30 %-a 1945 és 1949 között. A mai határok több mint fele (54,2 %) a huszadik században jött létre, s ebben az arányban Kelet- Európa részesedése különösen jelentős. Csak az összehasonlítás kedvéért: míg a nyugati határok többsége, így Skandinávia, Svájc vagy Ausztria nyugati határai a 19. század előtti időszakban állandósult, a balkáni országhatárok alig hetvenévesek, Kö- zép-Európa keleti határai ennél is „frissebbek“, alig ötvenévesek. Eny- nyi idő pedig kevés ahhoz, hogy a térség megszokja az új területi elrendezést. Még nagyobb a listája a nemzetiségi kisebbségek helyzetéből keletkező konfliktusok lehetőségének. Csak a legszembetűnőbbeket véve is elő. Néhány vita már kipattant, vagy várható, mint például a romániai, jugoszláviai és csehszlovákiai magyarokról; a Szovjetunióban és Csehszlovákiában élő lengyelekről; a Lengyelországban élő-németekről, fehéroroszokról és ukránokról; a Romániában és Jugoszláviában élő bolgárokról; a Bulgáriában élő törökökről; a Szovjetunióban élő románokról; albániai görögökről; a jugoszláviai albánokról; a jugoszláviai, romániai, magyarországi, bulgáriai, csehszlovákiai, albániai romákról, s természetesen a szerbekről, akik „saját“ köztársaságukon kívül egész Jugoszláviában élnek, elsősorban Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában. Számarányukat tekintve a kisebbségek problémája Kelet-Európábán egyszerűbbnek tűnik, mint a két háború közti időszakban. Míg a harmincas években Kelet-Európa lakosságának a kisebbségek legalább 15 %-át, olykor 20 %-át is alkották, a nyolcvanas évekre ez a számarány 6-7%-ra csökkent. Egy sor államban - például Magyarországon, Lengyelországban és Csehszlovákiában — a lakosság összetétele sokkal kevésbé heterogén. S ha Kelet-Európát tekintve „re- nacionalizációról“, a „nacionalizmus démonának“ újraéledéséről beszélünk, úgy tűnik, mintha a szocialista uralom jégbe hűtötte volna a problémát. Valójában azonban Kelet-Európa országaiban a kommunista pártok, legkésőbb a hatvanas évektől, bizonyos formában szisztematikusan táplálták a nacionalizmust. Jellemző apróság: a hetvenes években kiadott történelmi publikációk 75-90 százaléka a saját történelemmel foglalkozott, s ebből legalább kétharmad rész az újabb vagy jelenkori (tehát a határkérdést is taglaló) történelemről íródott, s csak elenyésző része a világtörténelemről. Az uralkodó kommunista pártok csupán a nemzetiségi konfliktusok nyílt kirobbanásának megakadályozását tartották szükségesnek, s ez a törekvés is gyengülni látszott a nyolcvanas években. (Ekkor robbant ki a vita a szerbek és az albánok között Koszovó státusáért, a bulgáriai törökök helyzetéről, vagy a romániai magyarok jogai körül, amely a Ceausescu- féle faluromboló tervben kulminált, s amely a diktátor bukását is okozta.) Az 1989-es forradalmakat követően a fő probléma nem a nemzetiségekkel való bánásmód, hanem a szövetségi államok rendezéséért vívott vita, amelyben a nemzetiségi-politikai problémák a politikai és gazdasági transzformáció gondjával kapcsolódnak egybe. Tükröződik ebben a kettős (politikai és nemzetiségi) centralizmus elleni várható reakció. Ha a poszttotalitárius államok friss történelmét nézve a lehetséges fejlődés irányát vizsgáljuk, három jelenséget kell kihangsúlyoznunk: 1) Az 1990-ben tartott választások során a nemzeti parlamentekbe bekerültek a nemzeti kisebbségek pártjai vagy mozgalmai. így válhatott az RMDSZ a második legerősebb tényezővé a román parlamentben, a török Jogokért és Szabadságért Mozgalom a bolgár nemzetgyűlésben a harmadik legerősebb párttá, szolid sikert ért el Szlovákiában az Együttélés, a Cseh Köztársaságban a Morva-Sziléziai Társaság. Ezeknek a mozgalmaknak a szerepe elsősorban a kisebbségi érdekek védelme, nagyobb autonómiájuk kiharcolása. Politikájuk mértékletes, közvetítő szerepet vállaló, kompromisz- szumokra készséges. Habár a nemzeti államokkal szoros kapcsolatot tartanak, ellenzik az extrém kinövéseket, s inkább tompítják a nemzetiségi konfliktusokra való hajlamot. 2) Ezzel ellentétben gyengék a nyíltan is soviniszta szervezetek. Bár a Vatra Romaneasca, a bolgár Nemzeti Érdekeket Védő Bizottság vagy néhány szlovákiai erő valóban gátlástalanul uszít a kisebbségek ellen, kicsi a reményük, hogy valódi sikereket érhessenek el. A választások során ezek az erők - amennyiben függetlenül léptek fel és nem bújtak valamilyen koalíció szárnyai alá - egyértelmű vereséget szenvedtek. 3) Van azonban egy új típusú veszély, amely az ifjabb totalitarizmus és az öregebb autoritativ múlt különös konglomerátumából táplálkozik Kelet-Európábán. Az elmúlt másfél év alatt új típusú koalíciók keletkeztek, amelyeket úgy jellemezhetnénk, hogy „a múlt kettős örökségének termékei“ amelyekben a volt nómenklatúra egy része összeszűrte a levet az újonnan alakult soviniszta csoportosulásokkal, miközben az egykori urakodó apparátus egyes tagjai a xenofóbiás és nacionalista uszítás kezdeményezői. Ezt a jelenséget nem csak Európa délkeleti részén, de Közép-Európa keleti részén is tapasztaljuk. Működésük célpontja nem merül ki csupán a nemzeti/nacionalista témában: elsősorban balóldali-soviniszta-popu- lista alapon alakítanak frontot a gazdasági transzformáció ellen, vagyis szítják a hangulatot a politikai, társadalmi és gazdasági modernizáció ellen. Milyen veszélyforrások keletkezhetnek mindezekből? Ami a többségi nemzeti államokat illeti, ide tartozik a kisebbségek elnyomása; a „kettős standard“ alkalmazása, ami a határon túli saját kisebbséget illeti (olyan jogok követelése, amelyek nincsenek biztosítva itthon sem), az egyoldalú fellépés a határon túli kisebbség jogaiért: területi követelések; centralizmus a politikai és jogi rendszerben; a történelem nacionalista értelmezése, a nemzeti ellenségkép kialakítása. Ezeket a kritériumokat egyelőre Kelet-Európábán csupán egyetlen párt összesíti: a Milosevic vezette Szerb Szocialista Párt. Ha a nagyobb méretű irredenta hullám lehetőségét keressük (ami a szomszéd országokban élő magyar kolóniák által keletkezhet Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában), láthatjuk, hogy ezt egy sor tényező gátolja, amelyek az országok belső elrendezéséből erednek. A többi esetben a felsorolt tényezők közül csupán egyik-másik kritérium van jelen, tehát nem kell nagy kiterjedésű tűzvész lehetőségétől tartani. Mégsem zárhatjuk ki egy ilyen tendencia lehetőségét. Lehet egészen váratlan és drasztikus, előidézhetik a határok megváltozásai, a jelenlegi status quo felbomlása, Jugoszlávia ellenőrizhetetlen széthullása, vagy akár a Szovjetunió, Csehszlovákia szétesése, amelyek során hirtelen megváltozna a kisebbségek helyzete. Érvényes ez arra az esetre, ha például közeledésre kerülne sor Románia és a Moldva Köztársaság között, miközben kiéleződne a helyzet Ukrajnával is Észak-Bukovina kérdésében; ha bonyolulttá válna Lengyelország kapcsolata Litvániával és elsősorban Fehéroroszországgal; ha romlana a szerbiai magyarok helyzete (Újvidék); vagy Szlovákiában; ha Szerbia és Horvátország ellentéte kiéleződne (amelynek most már tanúi vagyunk). Az alapvető kérdés: hogyan lehetne a várható, még ki nem robbant konfliktusokat békés úton levezetni? Elsősorban figyelemmel kell kísérni a kisebbségek sorsát Kelet-Európá- ban. Sok esetben helyzetük még nem felel meg a demokratikus szokásoknak — továbbra is üldözöttek, lekezeltek és elnyomottak. Ezeket a jelenségeket figyelemmel kell kísérni, és javulást kell szorgalmazni, elsősorban az 1990-ben aláírt Koppenhágai Dokumentumok alapján, amelyek vonatkoznak a nemzeti kisebbségek jogaira. Hosszú folyamatra kell azonban felkészülni, hisz Kelet-Európábán alternatívaként előtérbe kerülhet a „nacionalizmus a liberalizmus ellen“ gyakorlata. Mint Jadwiga Sta- niszkis rámutatott: amíg nem alakultak ki „a polgári társadalom“ valódi gazdasági alapjai, a lakosságot csak nemzeti alapon lehet mozgatni. A lezajló transzformációk támogatása mellett tehát a nacionalizmust ma csupán ellenőrizni tudjuk, esetenként tompítani a kirobbanás lehetőségét. Feldolgozta: kövesdi (Megjegyzés .K | illlopa frlszabudllh Kdének lehetséges ég MynniiiiHfi knnfíiWíHkvnlm/YS
