Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-12 / 28. szám
V i K * I. T Ttánozhatatlan. De nem- csak a szerepeiben - az őszinteségében is. Nem kertel, nem leplez, nem körtönfalaz. Bármiről legyen is szó, nevén nevezi a dolgokat. Hangsúlyozni, aláhúzni, kiemelni a szemével szokott. Karikírozni is. Humorérzékét, öniróniáját soha, még a legkényesebb helyzetekben sem érheti „rövidzárlat“. Vampnak, a végzet asszonyé+ nak, a vágy elérhetetlen tárgyának könyvelték el, pedig van még vagy két tucat arca. Nyina Zarecsnajaként igazi Sirály volt, Arankaként a Himnuszban hamisítatlan lumpenfeleség, Eboli hercegnőként a Don Carlosban vérbeli királyi sarj, Sylviaként a Gépírókban született irodakukac. Hernádi izalmas, mulatságos, ragyogó színésznő. Lényével, leikével, gesztusaival a bóvliból, a bazáriból is értéket varázsol. A Nem is kérdezem, hogy áll a szénája... még a mozdulatai is arról beszélnek, hogy minden rendben.- Tényleg? Ezt ennyire látni rajtam? Akkor én most biztosan jól vagyok. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy belelendültem. Csak tudnám, hogy mitől, hiszen eddig sem döcögött a szekerem. Ott volt a Lebegő fénybuborék a Játékszínben, a Szerelmes levelek a Pesti Színházban, aztán csináltam ezt az önálló estet a Korona pódiumon... mi is a címe? A A végzet asszonyai.- Nekem a négyfejű sárkány. Fe- dák, Karády, Mezei, Sennyei. Jók ezek a dalok, és én magát a műfajt is szeretem. Karbantart. • Rászorul?- Most még nem annyira, de majd ki tudja... Ez egy olyan „mozgó“, minden egyes előadással változó, hosszú távú műsor, amelyet addig játszhatok, míg bele nem unok. • És akkor veszi elő, amikor akarja. Ennyire előrelátó?- Bár az lennék! De nem vagyok az. Nálam minden a véletlenen múlik. A „sárkányokat“ sem én találtam ki, hanem Mészáros Márta. Ő jött az ötlettel, és én rögtön éreztem, hogy jó lesz. Márta okos asz- szony. Kitalálta, hogy ezt a négy nőt össze kell hozni a Hernádival, elmondta Pataki Évának, hogy miről szóljon a darab és kész. • Már csak meg kellett rendeznie.- Halkan mondom, hogy senki se hallja: csak távolról rendezte. Nem tetszett neki a hely, meglátta, és én azonnal észrevettem rajta a leherva- dást. Mindegy. Telefonon azért nagyjából megbeszéltük, mit hogyan, a szöveg megvolt, mire bárki is beleszólhatott volna, a ruhákat is rég megterveztem, úgyhogy tessék engem megdicsérni, én egy dolgozó nő vagyok. A A pódiumon is dolgozik?- Nem. Nekem ott élnem kell. Nem ülni és fújni a szöveget, hanem élni. Ha szeretem, amit csinálok, akkor én nagyon tudok élni, de ha szörnyűségre kényszerítenek, vagy valami olyanra, amiben nem hiszek, akkor szenvedek, mint egy állat. A Előfordul még ilyesmi?- Már nem olyan gyakran. A dolgok, úgy látszik, változnak, csak én nem változom. Bennem ma sincsenek vágyak, hogy ezt szeretném, vagy azt szeretném... a nagy, látványos érzelmeket meghagyom másoknak. Egyszer jó, máskor kevésbé, hol fent van az ember, hol lent, ilyen az élet, és én ezt így fogadom el. Engem más valami zavar. Az, hogy most ki tudja, hányadszor, ismét „felfedeztek“. Hogy a Szerelmes levelek bemutatója óta lépten-nyo- mon azt hallom: más vagyok és mást adok a színpadon, mint régen. Ez nem igaz, én úgy érzem, a Szerelmes levelekben sem bújtam ki a bőrömből. Az első felvonásban, amikor a hétéves gyereket kell eljátszanom, volt egy kis gondom a próbákon, de azzal is csak azért, mert hiába akartam, egyetlen kép sem villant be előttem, egyszerűen nem emlékszem nézni, kitalálta, ki hogyan reagál a másik levelére, és született egy előadás, amelyet imád a közönség. Néhányan persze azért megkérdezték: mit rendezett ezen a Mácsai? Ez ugyanolyan, mint amikor egy Petőfi- versre azt mondja valaki, hogy ezt én is megírhattam volna... csak éppen nem írta meg. Szerintem az a rendező, aki két színésznek úgy állít színpadra egy darabot, olyan megoldásokkal és olyan ötletekkel, mint amilyeneket a Szerelmes levelekben kap a néző, az nagy ember. Egy jó előadásról sokan azt hiszik, az csak úgy magától született, azt nem is kellett rendezni. Tévedés. A legkiválóbb darabot is a kezébe kell vennie valakinek. Más kérdés, zetet teremteni magának, hogy amikor szakmailag bajban van, akkor a lehető legkevesebbet szerepeljen. Én kétszer is megéltem, hogy a Ruttkait és a Darvast „feltámadt“ állapotban tapsolták vissza. Ugyanazt mondták róluk, amit rólam is, hogy nézd, ez tényleg tud valamit, aztán újra és újra „felfedezik“ az embert. Szörnyű, nem? Szegény Darvast egyszer még visszamenőleg is leírták, aztán jött a Tangó Mrozek- től, a Pesti Színházban, s akkor mit hallok: nahát, hogy ez miket tud... ki gondolta volna? Ilyenkor olyan ideges vagyok, hogy forr az -agyvizem. Miért, korábban soha nem volt jó? Mondom, pici ez az ország, nem bírja el a saját nagyjait. arra, hogy hétéves gyerek voltam. Elkezdtem hát játszani és jól rápakoltam... na, akkor szólt a Mácsai, aki a darabot rendezte, hogy ez most sok volt, és legyek inkább csak színtisztán őszinte, és az ott úgy lesz jó. Igaza volt. Az ötvenöt éves koromra viszont kimondottan jól emlékeztem és azzal nem is volt bajom... a második felvonás teljes egészében köny- nyebb volt számomra. A Irányítani, faragni általában mennyire engedi magát?- Ha én aláírok egy szerződést, amely azt mondja, hogy ezt és ezt kell eljátszanom, ennek és ennek a rendezésében, akkor én már pozitívan állok a dolgokhoz és irányíthatnak, faraghatnak. Nem lennék normális, ha arra fecsérelném az időmet, hogy heteken át ellenkezzek valakivel. És ugye, szabadúszó vagyok, ami annyit jelent: nem vagyok köteles eljátszani semmit. Felkérnek, megkérdeznek, gondolkodási időt adnak, s ha tetszik a szerep, elvállalom, ha nem, akkor visszaadom. A A Szerelmes levelek Melissáját tehát első olvasásra izgalmas feladatnak találta.- Nem, a Szerelmes leveleket el sem olvastam. Nem bírtam... nem bírtam! Belelapoztam az elejébe, a közepébe, a végébe, aztán szóltam a kedvesemnek, hogy ha ideje is van, meg kedve is, olvassa már el, és mondja el a véleményét. Legalább annyit, hogy nincs-e elrejtve valami bomba az eleje és a közepe, vagy a közepe és a vége között. Még jó, hogy nem vagyok egyedül! Kit kértem volna meg, hogy fussa át a szöveget? Az ötéves lányomat? Nem mintha nem adnék a véleményére, de most ezért tanítsam meg két nap alatt olvasni szegényt? Szóval a kedvesemet kértem meg, és ő el is mondta pontosan, hogy ez ilyen és ilyen, aztán olyan és olyan, úgyhogy tudtam én jól, mibe megyek bele. Most hívott harmadszor a Vígszínház, mióta otthagytam... először, emlékszem, nem értem rá, másodszor nagyon el voltam foglalva, ezért most úgy gondoltam... hogy is gondoltam? A Hogy rá fog érni. — Igen. Meg hát nem is olyan nagyon rossz ez a darab, aztán Má- csait és Gálffyt kaptam hozzá... Mácsai nagyon helyes ember, de ha szabad ilyet mondani: én azt hittem, merevebb, konokabb lesz a próbákon. Attól féltem, hogy odaköt majd bennünket egy nagy darab karóhoz, mint az ebet, aztán nyüszíthetünk. De nem, még csak meg sem csörgette a láncot... ő nem akart uralkodni felettünk, és én nagyon tisztelem őt azért is, mert remek meglátásai, nagyszerű ötletei vannak. Gurney, a darab szerzője azt írta, hogy azt sem bánja, ha minden este mások olvassák fel a leveleket, díszlet és jelmez pedig egyáltalán nem kell az előadáshoz. Nem tudom, hányszor ment volna a darab, ha megfogadjuk a tanácsát, de gyanítom, sikerről aligha beszélhettünk volna. Mácsai viszont kitalálta, hogy a Gálffy meg én egyszer sem fogunk egymásra hogy vannak rendezők, akik kifejezetten a selejtet szeretik, a selejtet, mert azon rajta marad a kezük nyoma, s akkor ugye1, szemmel látható, hogy ók mit „dolgoztak“. A Az, hogy Gálffyt kapta partneréül, mennyit nyomott a latban, mikor igent mondott a szerepre? — Sokat. Nagyon sokat. Évekkel ezelőtt, a játékszínbeli Kaméliás hölgyben voltunk először partnerek, de hát az nem sikerült, istenem! Legalább van mit bepótolni... Én örültem, amikor megtudtam, hogy vele fogok játszani, ő most vallotta be nemrég, hogy félt. Félt, mert úgy gondolta, nem igazán illünk egymáshoz. Ő is magas, én is az vagyok... nekem eszembe sem jutott, hogy ez probléma lehetne. Én más miatt izgultam. Nekem attól volt nehéz a próba egy-egy szakasza, hogy mi egész idő alatt egyetlenegyszer sem nézhetünk egymásra. Ott élünk a színpadon és soha, még csak egy röpke pillanatra sem találkozhat a tekintetünk. Most már könnyű... a közönség a közvetítő. A A végzet asszonyaiban nem is egy, hanem négy szerepet játszik. Fedák Sárit és Karády Katalint ugyanolyan hitelesen hozza, mint Sennyei Verát, vagy Mezei Máriát. Melyikükhöz került a legközelebb, miközben a dalokat tanulta? — Hogy ki az, akit megszerettem? A így is feltehetjük a kérdést. — Mezei és Sennyei... mindkettőjüket a szocializmus taposta meg. A Ha majd jó pár évtized múlva egy pesti pódiumon az ön élete lesz a téma, mit gondol, mi lesz az a mondat, ami biztosan el fog hangzani?- Hogy ugyanolyan csonka sorsú ember voltam, mint Fedák, Karády, Mezei és Sennyei. A Honnan tudja ezt így előre?- A csillagokból. Megnéztem. Meg aztán itt a sok példa előttem... egy ilyen pici kis ország, mint a miénk, nem bírja feldolgozni, hogy van valakije. Azokba rúg bele, akiket szeret. A Vagyis gyűlnek a foltok a bokáján.- Ha nagyon odafigyelnék, ket- tőt-hármat biztosan találnék. És ha most meghalnék, már mondhatnák azt is, hogy mennyi mindent nem játszott el, mennyire nem figyeltünk rá, mennyire hagytuk, hogy elmenjen... mert így van. A De mondhatnák azt is, hogy mennyi mindent tudott, micsoda fantasztikus volt, milyen kár, hogy az utóbbi időben kevesebbet játszott.- Kevesebbet? Szerintem nem is szabad ennél többet. A Akkor mi a sok és mennyi a kevés? — Azt nem tudom, de évente egy vagy két bemutató éppen elég. Erre már nagyon rég rájöttem, még a pályám legelején. Nem szabad folyton játszani, főleg annak nem, aki egyéniség. Az próbáljon meg olyan helyA Lehet, hogy nem bírja el, de szüksége van rájuk.- Szüksége. Egy bizonyos mértékig. A Akkor nincs más megoldás, csak az „adagolás“?-Igen. Én most adagolom magamat. Szabadúszó vagyok, így igazán megtehetem. Ez már jó. A baj csak az, hogy anyagi oldala is van ennek a rohadt életnek, ezért aztán nem egy esetben el kell hogy felejtsem az elveimet. A Ilyenkor lesz a semmiből ziccerszerep.- A ziccerszerepektől pagyon félek. Tavaly, a Játékszínben, a Kabarét akarták műsorra tűzni, s megpróbáltak rábeszélni, hogy vállaljam el a főszerepet. Nem vállaltam el, mert úgy gondoltam, ha kiírják a plakátra, hogy Sally Bowles: Hernádi Judit, akkor már mindenki tudni fogja, hogy én azt hogy játszom el, s ehhez képest én már csak rosszabb lehetek. Tuti, hogy így lett volna. A Pár héttel ezelőtt, a tévében, ország-világ előtt bejelentette, hogy szerelmes. Tart még az érzés?- Jaj, nagyon! A S hogy éli meg?- Sarkall. A Mire?- Például azt a négy „sárkányt“ sem csináltam volna meg, ha nem vagyok szerelmes. A Tehát a kedvesének csinálta.- Neki. És a ruháimat is neki találtam ki. Azt mondtam: a mindenit, hát nézzek már ki valahogy. Egyébként ez sem érdekelt volna. Ha senkim sincs, én nem nagyon adok magamra. A Hihetetlen.- De, de. Hát nem mondtam? A Szerelmes levelekben is benne volt a keze. A És milyennek találta a Melissát játszó színésznőt?- Tetszett neki. Izgult érte. A végén még sírdogált is, annyira meghatottam őt. A Zsófi tudja, hogy szerelmes a mamája?- Hogyne tudná. Látja. Boldog vagyok és sokkal kedvesebb, türelmesebb, mint máskor. A magány nem annyira jó, bár néha azért az sem árt meg az embernek. Különös érzés ez. Egyszer fáj, máskor kimondottan jólesik. Egyszer zavaró, máskor megnyugtató. Arra kell vigyázni, hogy a kulcs belülről legyen, hogy akkor tudjak nyitni, amikor akarok. Egyszer úgy bezártam magam, hogy harmincéves fejjel a hatvanéves nő életét éltem, azzal az icipici különbséggel, hogy macska helyett én a lányomat babusgattam. Most hárman vagyunk és én boldog vagyok... na, ez legyen az utolsó mondat. Boldog vagyok és kész. Szabó G. László % 1991. VII. 12. i/asúmap Ol áh Csaba felvétele
