Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-12 / 28. szám
4 az újraértelmezést születtek itt művek, letőLgfc új történel- ¡dalrJTi Szemle ezeken. Persze, a legsür- :artanánk, hogy egy ti analízis készüljön 1, hogy irodalomtör- azt, amit egyébként vagy tudunk, hogy értékek, s erről az isuk az irodalomnak mi Szemle szerkesz-' lomtörténet-írásunk 1 negyven év igazán ató, szakszerű elem- ai magyar irodalom- n remek versekre és i elbeszélésekre len- bb kiváló irodalom- a és esszékre, ame- ' értékeket. Biztos z irodalomtörténeti ini művek, amelyek ma is, a jövőben is. sn feltétele, hogy ne amban a silány műkel. Vagy az értékes b művekkel, hogy fönt akadnak mra is döbbenetes tvanas évek Irodal- Koncsolék valóban n az évekbenugyanelvek, más szinten felszínre kerültek is itt, ezen a beszélnik. Ugyanis, ha visszhangtalanul maradnak olyan írások, mint Bállá Kálmán vagy Zala- bai elemzése a februári, márciusi számban, ha visszhangtalanok maradnak az elmúlt negyven év, húsz év hazai társadalmi, politikai viszonyait elemző olyan írások, - amelyek nem véletlenül jelentek meg -, mint Simeckáé, Kusyé, Havelé, ha visszhangtalan marad ráadásul két olyan, a közép-európai nemzeti, nemzeti kisebbségi viszonyokat, azok jövőjét, lehetséges kibontakozási útjait elemző, méghozzá igen magas szinten elemző írás, amilyen Kende Péteré vagy Faragó Béláé a márciusi számban, akkor ez nem a szerkesztőséget minősíti, hanem azt, hogy a mi közegünk gondolkodásában van valami intellektuális restség. Az Irodalmi Szemle éppen azt szeretné, hogy ennek a restségnek legyen végre vége, hogy szembesüljön olvasó közösségünk olyan tanulmányokkal és nézőpontokkal is, amilyenekkel eddig nem találkozott. Kövesdi: Nyilvánvaló, hogy ezek a tanulmányok azért jelennek meg a lapban, hogy tágabb kontextusba kerüljön a mi irodalmunk, irodalmi gondolkodásunk is. Szinte önkéntelenül fölmerül bennem a kérdés. Nem arról van-e szó a mi esetünkben, hogy izoláltságunkból adódóan (a magyarországi kritika odafigyelése is kívánnivalót hagy maga után, a szlovák irodalom pedig nemigen számolt velünk) nem látjuk magunkat tágabb kontextusban? Egyáltalán, képes-e a csehszlovákiai magyar irodalom átértékelni önmagát, ha mindig magából indul ki? Tőzsér: Azaz: képesek vagyunk-e egyáltalán irodalomról, de a konkrét, élő, ható pokratésszal című novelláját, Fambauer Gábor meghatározhatatlan műfajú, „műfajköztes“ szövegét, a Fantazmákat, vagy Hajt- man Béla, Z. Német István, Hajdú István, Tálamon Alfonz, Stofko Tamás és Győry Attila elbeszéléseit, s végül, de ahogy mondani szokták: nem utolsósorban Czakó József regényrészletét, a Sámán a vakablak- ban-t, akkor látnunk kell, hogy itt a „személyiség“ s a „személyes“ (az „individuális“ értelmében) csoportos jelentkezésével állunk szemben, s ez a „csoportosság“ már lehet differentia specifica. Persze, nem az egyes alkotók, hanem a „sereglés“, vagy ha úgy tetszik az új Szemle-iskola differentia specificája. S azt hiszem, hogy most itt éppen erről van szó. S van ennek az „iskolának“ egy másik sajátos különbözési jegye is. S ezt a jegyet talán éppen azokkal az „univerzális kategóriákkal“, „egyetemes szempontokkal“ hozhatnám összefüggésbe, amelyekről (a Ham- lettel kapcsolatban) Grendel beszélt az előbb. De még mielőtt erre rátérnék, igazat kell adnom Csanda Gábornak abban, hogy szinte nincs problémánk, amely ne lett volna problémánk már évtizedekkel ezelőtt is. Mi, idősebbek ilyenféleképpen állandóan ismételni vagyunk kénytelenek önmagunkat. S ismétlem magamat most is, amikor azt mondom, hogy a személyest személytelenné tenni, ez a modem irodalom feladata. (Az Egyszemű éjszaka című antológia bevezetőjében írtam ezt le először, húsz évvel ezelőtt.) A Hamlet-mese valószínűleg valóságosan is megtörtént egykor valakivel (egy konkrét személlyel), de úgy, az egyetemes GRENDEL LAJOS író, az Irodalmi Szemle főszerkesztője TÖZSÉR ÁRPÁD költő, kritikus KÁROLY í szerkesztője Gábor felvételei írásoknak a hasznát g, sem a beszélgeté- lendített egyet az enes éveknél maga- káltak a hatvanas :at a hetvenes évek. az izgalmas kérdés: ak majd a szitán. Az hét számát lapozva gyök, főleg, ha visz- jelentkezésére. Ná- fogadta azt a jelentilt a köztudatba, ívekben jelentkező izéivé az Egyszemű ak az irodalom bérem Királyhelmecen Imiségen belül, de ¡llentétben (s nem ablémám) újabban gbe hullik bele i szánja. Nemcsak, felibe a befogadó azt válaszolhatom, íz Irodalmi Szemle , hanem azt az olva- t a Szemle megjeleirodalomról beszélni, vagy csak arról tudunk szólni, amit már mások előttünk elgondoltak és elmondtak az irodalomról? Vegyük például a mostani beszélgetésünket: már egy órája „cseréljük az eszmét“ úgy, hogy közben még egyetlen konkrét hivatkozást, műre utalást sem hallottam. A mai világirodalom kicsit önreflektáló irodalom, irodalom az irodalomról. Mi „fölfedeztük“ a reflexió reflexióját; nem a művekről, hanem irodalomtudatunk közhelyeiről gondolkodunk. Azért únjuk aztán olyan mérhetetlenül egymást. Zalabai azt mondta az előbb, hogy a személyiség autentikus kifejezése nem lehet egy új nemzedék differentia specificája, mert az az alkotás általános kritériuma. Nézzük meg közelebbről, de szerzők és művek tükrében, hogy tulajdonképpen mire gondoltam a „személyiség“ és „személyes“ kritériuma alatt az előbb? Nálunk az elmúlt negyven évben (s a „konszolidáció“ húsz éve alatt különösen) nemcsak a szocializmus ideológiája „tehénkédéit rá“ az irodalomra (Grendel fogalmazott így az előbb), hanem egész sor másfajta ideológia is. Említsük meg itt most csak a „valóságirodalom“, a „nemzetet szolgáló irodalom“ vagy a „kisebbségi messianizmus“ ideológiáját! S ez mind az alkotás „közösségi“ szempontjait hangsúlyozta. Következésképpen az a bizonyos „személyiség“ mint differentia specifica az irodalmunkban távolról sem volt általános, még a szándék szintjén sem. Voltak, persze, szerencsére, kivételek is, de az általános mégiscsak a „szolgáló“, a közösségi“ irodalom kánonja volt (ez a kánon tette és teszi problematikussá például még a cseppet sem „szolgálónak“ induló Gál Sándor újabb költészetét és prózáját is), s igenis, ezzel a kánonnal szemben az Irodalmi Szemle említett öt számának a prózája újat jelent. (A versekről nem merném ugyanezt állítani, az ilyen irányú kísérletek meglehetősen szakállasak, még akkor is, ha az avantgárd szakál- lát hordják, ebben igazat kell adnom Zala- bainak.) Ha elolvassuk Mórocz Mária Az Utazó, Az elvetélt vagy a Bohócok temetése című kisprózáit, Hogya György Játék HipZALABAI ZSIGMOND kritikus, egyetemi tanár intellektusnak és mélylélektannak azon a fokán, ahogy azt Shakespeare megírta, úgy bármelyikünk lelkében bármikor újra történhet. Zalabainak igaza van, amikor azt mondja, hogy a szlovákiai magyar líra értékesebb vonulata már korábban is a személyiség sikeres kifejezésével ért el bizonyos szintet, de engedje meg nekem Zalabai, hogy azt mondjam - kicsit önkritikái éllel is -, hogy ebből a vonulatból sokan, nagyon sokan beleragadtak a saját „személyiségükbe“. Az „én“-tői a személytelenig, a népi realizmus, a szürrealizmus, a neoavantgárd stb. újromantikájától az érvényesebb új klasszicizmusig csak nagyon kevesen jutottak el. S ami az „új Szemle-iskolában“ örvendetes, s amiben azt a bizonyos másik különbözési jegyet látom, az éppen ennek az új klasszicizmusnak, a távolságtartó személytelennek az érezhető igénye. S nemcsak az „iskola“ egy-két kiemelkedő képviselőjében érzem ezt az igényt, hanem szinte mindegyikben. S hogy melyikből lesz szuverén alkotó egyéniség, az majd éppen ott válik el, hogy ezt a „személytelent“ hogyan, milyen módszerekkel, milyen intellektussal, milyen mély érvénnyel valósítják meg. Grendel: Miközben mi itt a csehszlovákiai magyar irodalomról beszélgetünk, mintha elfeledkeznénk arról, hogy ez az irodalom egy tágabb kontextusban létezik, s ez így lesz a jövőben is. íróink nagy részét, és itt elsősorban az idősebb generációra gondolok, viszont valamiféle görcs vagy gátlás tartotta vissza attól, hogy ilyen kontextusban nézze önmagát. Szerintem a mi irodalmunk másik nagy hátránya, hogy mindig az önmaga kontextusán belül próbálta mérni magát és különböző ürügyekkel elutasította az olyan szempontokat, amelyek egy tágabb irodalmi kontextusba helyezték volna irodalmunkat. Mi az Irodalmi Szemlében éppen egy ilyen tágabb kontextusra törekszünk, ezért sem véletlen, hogy erdélyi, jugoszláviai és nyugati magyar írók műveiből akarunk közölni szemelvényeket. Csanda: Szeretnék visszatérni ahhoz, amit Bodnár Gyula mondott, hogy vissz- hangtalanságra lel a Szemle. Az olvasók részéről, ez az egyik dolog, ehhez nem tudok érdemben hozzászólni. Ami viszont a kritikát illeti: ha a kritika egy része (amely tudna működni), elolvassa teszem azt Fambauer Gábor szövegét, vagy Hajtman Béláét, Tálamon Alfonzét, és ezek benne nem találnak visszhangra, ez arra is utal, hogy nemcsak Borgest, Gide-et nem ismerik, hanem Shakespearet sem olvassák. Ezzel újból ott tartok, hogy (s ez sem mai keletű probléma) esetleg egy Németh László típusú tanulmányírónk most, itt, miért nincs. Bodnár: Visszatérnénk az Egyszemű éjszaka jelentkezéséhez. Az a közönség részéről is érdeklődéssel figyelt irodalom. Tehát én arról beszélek, hogy ezeknek a fiataloknak, akik ma jelentkeznek (nem minősítve a munkájukat - tényekről és tapasztalataimról próbálok szólni) nincs figyelő közegük. Nemcsak a kritikában, hanem a befogadói rétegben sem, amelyet könnyű elmarasztalni. Zalabai: Nem akarom védeni az elmúlt négy évtized politikájának irodalmat roncsoló hatásait, de azért az a gyanúm, hogy nem minden írható csak az ideológiának vagy az irodalompolitikának a számlájára. Hadd mondjak egy érthető, depolitizált témát vagy területet. Hankiss Elemér a hatvanas években Sorrentói narancsfák alatt címmel írt egy paródiával felérő tanulmányt a slágerek nyelvhasználatáról. Beleolvastam a Bállá Kálmán és Karsay Katalin által összeállított Tűzpalota című, szerelmes verseket tartalmazó antológiába. Kezdjem bizonygatni, hogy ideológia ide, ideológia oda, lehetett volna jobb szerelmes verseket is írni, nem kellett volna annyira a sorrentói narancsfák hatása alá kerülni? Ez tehetség, szorgalom, meg talán szerencse kérdése is. Szembe kell néznünk a szerencse és adottság kérdésével is. Fölmerültek itt olyan szónoki kérdések azzal kapcsolatban, hogy a fogalomtisztázásra képes lesz-e a szlovákiai magyar irodalomkritika vagy irodalom- történet (ha egyáltalán lehet róla beszélni), az elkövetkező időszakban. Attól tartok, hogy nem. Ez egyszerűen intézmény kérdése, ezt nem lehet szombaton, vasárnap, műkedvelő szinten csinálni. Duba: Azt hiszem, hogy a mi kritikai gondolkodásunknak valahol ott kellene körültekintően eljárni, hogy először megállapítaná, mi az irodalom és melyik alkotás minősül műnek, és mihelyt kiderül, hogy egy alkotás mű, a kritikának felfedezőbb- nek, bőkezűbbnek és jobb gazdának kellene lennie, hogy ne egyféle ízlés érvényesüljön. Mert eddig még nem esett szó arról, hogy létezik kordivat, s az irodalomban is van ilyen, tudjuk! Grendel: A legfontosabb mindig az, hogy meg tudja-e az irodalmi mű ragadni az emberi sorsnak fogalmakkal megragadhatatlan rétegét, azokat az alapkérdéseket, amelyeket a tudomány nem tud megragadni. Ehhez pedig olyan irodalmi eszközök kellenek, amelyek az emberi létezésnek a feloldhatatlan dilemmáit és paradoxonait meg tudják világítani. Ha van értelme az irodalomnak, akkor az az, hogy az emberi létezésnek éppen abba a zugába képes bevilágítani, amelyet legkevésbé ismerünk, és amely valahol, jobb szó híján, sorsszerű. Az Irodalmi Szemlében ilyen írásokat szeretnénk látni, olyan írásokat közölni, amelyekben a szerzők zseblámpája ebből a zugból tud valamit megvilágítani a számunkra. És teljesen mindegy, hogy ezt egy hatvanöt vagy egy húszéves író teszi. Kövesdi: Nem tudom, mennyiben érthetünk egyet Zalabai Zsigmond pesszimista kijelentésével a csehszlovákiai magyar irodalom önmeghatározó képességéről. Félő, ha ez nem sikerül, addig értékvesztésbe sodródhatnak ezek a fiatalok is, akik most indulnak, vagy a pályán vannak egy ideje. Ez az irodalom a kerékbetört pályák irodalma is, s a tehetetlenségi erő pályáié is, ahol szerzők írtak tucatnyi könyvet, olykor csak azért, mert egy-két kötetük megjelent. Tehát az utolsó kérdés: mi lesz veled, irodalom? Tőzsér: A kérdésed, a „Mi lesz veled, irodalom“ az egyik legkényesebb kérdés, amit csak irodalommal kapcsolatban föl lehet tenni. Az esetleges válasz rá ugyanis nagyon könnyen ideológiává fajulhat, az ideológiák pedig - amint azt Grendeltől tudjuk - nagyon szeretnek rátehénkedni az irodalomra. S ezért én - még a jövő érdekében is - inkább azt kérdezném, hogy „mi van veled, irodalom?“ De a „mi van?“ fölmérésében megintcsak az irodalomtudománynak van döntő szerepe, s máris ott vagyunk, ahonnan kiindultunk, a kritikánál. És sajnálkozhatunk azon, hogy mért nincs legalább olyan mértékben őrségváltás a kritikairodalmunkban is, mint prózairodalmunkban. Mert ha lehet, ott még nagyobb szükség lenne a változásra, önmagukat irodalomként meghatározni ugyanis nálunk nemcsak a legfiatalabb nemzedékek nem tudják: a szlovákiai magyar író ehhez igazában sohasem értett. S miért vajon? Feltehetően azért, mert ez az egyik legnehezebb irodalmi feladat. Az irodalom olyasmi, mint a téridő kontinuum: minden része teljesség. S ebben a kontinuumban az önmeghatározás a teljességnek, a világ teljességének a meghatározásával egyenlő. Aki egy irodalom „önmeghatározását“ el akarja végezni, annak egyszerre kell lennie esztétának, történésznek, szociológusnak, filozófusnak és filológusnak. Hogy az előbb említett teljességet megközelíthesse. De mivel a mi kritikusaink a legjobb esetben is csak egyetlen diszciplínában vannak otthon, a teljességből mindig kihagynak valamit: vagy a művet, vagy a világot, vagy a létet, vagy a tudatot. Pedig a mű azt a fajta mindenkori aktualitását, amelyről Grendel a Hamlettel kapcsolatban beszélt, csak az ilyen teljes kritikai horizontban mutatja meg. S természetesen bizonyos kor-affinitásokban. Többször elhangzott már (főleg az Új Szóban, az Új Szó kritikusai részéről), hogy nálunk nincsenek meghatározó, iskolateremtő egyéniségek. (Az előbb Kövesdi is mondott valami hasonlót.) De hátha vannak, s csak az „affinitív“ kor s a totális kritikai horizont hiányzik a láthatóvá válásukhoz? A kritika a mű mindenkori aktualitásának a keresése, s ezt csak a mű és a kor s az ún. örök emberi tartalmak konfrontációja során találhatja meg. Dusza: Szerintem minden egyes könyvről írni kell, akár a hatsoros reflexió szintjén is, hogy minden könyv bekerüljön a köztudatba. Az igen fontos és jó művekről aztán meg kell ími a nagy elemzéseket. Amit Árpád az előbb említett, az igaz. Ellenben Zsigáék is tapasztalták és én is átéltem, hogy ha egy olyan műről írtam volna, ami fontos, értékes alkotás volt, akkor választhattam: megírom, milyen a mű, elemzem és inszinuálom a szerzőt, mert a könyvben sorra ott voltak azok a dolgok, amelyekre a hatalom érzékeny volt, és azonnal visszavágott. Tény, hogy az elmúlt húsz évben fontos könyvekről nem írtunk, csak azért, hogy ne „jelentsük fel“ a szerzőt azzal, hogy írunk a kötetéről. Grendel: Én azt hiszem, hogy valameny- nyien, akik itt ülünk, és még sokan mások is, együtt élünk ezzel az irodalommal rövi- debb-hosszabb ideje, s ennélfogva mindnyájunknak megvan a maga képe erről az irodalomról. Mindenki kialakított magában egy belső értékrendet erről az irodalomról. Ha csak ezt fogalmazza meg egy esszében, ha hat-hét ember megírja a maga szlovákiai magyar irodalomképét, és leteszi az asztalra, akkor már rengeteget tettünk azért, hogy egy irodalomtörténeti szintézis létrejöhessen egyszer. Javasolnám, hogy ezt a képet írjuk meg és szembesítsük a különböző véleményeket. Csanda: Merem remélni, hogy Árpádnak igaza van, hogy vannak tehetségek és egyéniségek, csak mi nem látjuk, mint ahogyan merem remélni, hogy mi azért látjuk, hogy vannak, lesznek, s voltak is. Zalabai: A legnagyobb baj, azt hiszem, hogy ebben a megváltozott társadalmi helyzetben az irodalom is (legalábbis a szlovákiai magyar) szerepzavarral, tudatzavarral küzd. Az a gyanúm, hogy ennek következtében maga az irodalomkritika, mégha jóné- hány elvi megállapítás el is hangzott itt, s orientációs pontok jelentkeznek is előttünk, erőtlen ahhoz, hogy ezt a nagy munkát elvégezze. Mire gondolok? Szembe kellene már nézni a szlovákiai magyar irodalom önreflexiós képességével 1918-tól egészen napjainkig. Volt itt már annyi elmélet, amely ezt az irodalmat hol a kisebbségi messianizmusnak, hol a baloldaliságnak, hol a nemzetiség „túlélési stratégiájának“, hol az isten tudja, minek rendelte alá. Meg kellene szabadítani ezt az irodalmat a fölösleges ballasztjaitól, tisztázni kellene az új szereptudatát, s ehhez az elméletileg kiküzdött új igazsághoz kellene végre viszonyítani a műveket. Korszakmonográfiák kellenének, műfajtörténeti hosszmetszetek. Szembe kellene nézni például a „csehszlovákiai magyar regény“ kérdésével, líránk szűkebb alakulástörténetével. S ha ezek a résztanulmányok megszületnének, eljuthatnának oda, hogy egybeállna végre egy szlovákiai magyar irodalomtörténet. Beszélni kellene, a fölfedezés erejével és az adósságtörlesztés szándékával is, a két háború közti szlovákiai magyar irodalom eleddig elhallgatott polgári vonulatáról. Kiderülhetne, hogy a Sza- latnai, Peéry nevével fémjelzett gondolkodás értékesebb, időtállóbb, fontosabb, mint az ideologikus kritika által előtérbe helyezett más vonulatok. Szembe kellene nézni végre a Fábry-jelenséggel, újra kellene értelmezni azt. Emberfelettien sok a feladat. Nem azért vagyok pesszimista, hogy nem akadna öt-hat ember, aki ezt el tudná végezni. De ezt most már nem lehet amatőr módon csinálni. Ha irodalmunk betegsége, hogy amatőr irodalom, kétszeresen is érvényes ez kritikánkra. Eltekintve talán a kár- pátalji helyzettől, nem hiszem, hogy akad még a magyar nemzetiségi irodalomkritika és irodalomtudomány közül egy is olyan kétségbeejtő mostoha helyzetben, mint éppen a szlovákiai magyar. Csanda: Ha már vége kerekedik a beszélgetésnek: én optimista vagyok, s alig várom, hogy Grendel Lajos egyik regényéről megírják, hogy tipikusan szlovákiai magyar regény. i
