Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-12 / 28. szám
(Folytatás az 1. oldalról) nak. Azaz a Szemlében teljesen új gárda, új sereglés tanúi vagyunk. Ha én fogalmazom meg a vitaindítót, így fogalmaztam volna: jelent-e ez az új sereglés új irodalmat is? Új irodalmi modellt, új életérzést? A Duba által mondottakra reagálva: szerintem nagyon kényelmes dolog volt az elmúlt negyven év irodalmában újból és újból a közösséghez, mint valamiféle irodalomformáló vagy esztétikum-meghatározó tényezőhöz folyamodni, vagy azzal takarózni. A közösség mindig bizonyos törvények szerint alakul, s ha az író ezekhez a törvényekhez igazodik, akkor a könnyebb ellenállás irányában halad. Az alkotó ugyanis sohasem a közösséget akarja formálni, hanem a saját egyéniségét. Az irodalom által. S éppen ez az önmagát formáló egyéniség, hogy úgy mondjam: a személyes személyiség veszett ki az elmúlt negyven évben a közéletünkből, s az irodalmunkból különösen. De irodalmunkról szólva ennek ellenére is csak ebből a szuverén alkotói személyiségből indulhatunk ki, és semmiképpen sem a „közösségi értékvédó funkcióból“. Ha a „személyiség“ komolyan veszi magát, akkor úgy is egy szélesebb összefüggésrendbe kényszerül, s így akaratlanul is eljut a közösségi értékekhez. Az Irodalmi Szemlét illetően tehát a kérdés szerintem az, hogy az említett őrségváltás ezt a személyiséget, irodalmi önteremtést célozza-e meg? S meggyőződésem, hogy igen. Kövesdi: Nyilvánvaló a félreértés, de úgy hiszem, az őrségváltás és nemzedékváltás során ugyanarról beszélünk. Dusza: Hogy még szebb legyen a helyzet, én úgy vélem, őrségváltás nincs, mert ahhoz az kellene (amit eddig sem szerettünk), hogy valamilyen fajta irodalmi eszmény nevében őrködjön valaki. Nem tudom elfogadni sem az őrségváltás, sem a nemzedék- váltás kifejezést. A Szemle legutóbbi hét számán valóban érződik egyfajta új állapot. Tartok azonban tőle, hogy ez az állapot egy szerkesztői kényszer eredménye is. Azaz, nem győzött meg a lap arról, amit Grendel Lajos elhatározott az ismert állásfoglalásában. Ez inkább egy kényszer szülte eredmény: hónapról hónapra olyan művekből válogatnak, amelyek végül nem azért nem kerülnek a lapba, mert ilyen-olyan módon közösségi értékeket tükröznek, hanem az irodalmi minőségükkel van baj. Itt szögezném le, hogy a legfőbb közösségi érdek a minőség. S ezzel kicsit opponálnék mindkét előttem szólónak: úgy vélem, hogy ez a minőség esztétikai kategória. Független attól, hogy egy író közösségi eszményeket vállalva ír meg egy művet, vagy éppen a személyiségét véve alapul. A legfontosabb, hogy végül is miként sikerül önmagából előbányásznia azt, ami, ha értékké válik, amúgy is közösségi érdekű érték lesz. Eltökélt szándékkal az Irodalmi Szemle hét utóbbi számát veszem alapul annak bizonyítására, hogy valójában az, amit né- hányan rossz fogalommal „nemzedékváltásnak“ neveznek, valójában nem is történik meg. Csupán az történik, hogy az „öreg bölények“ hallgatnak, míg viszonylag sok fiatal alkotó (s éppen a legerőteljesebb nemzedék képviselői) politizál. Az tehát, ami az Irodalmi Szemlében objektivizálódik, inkább bizonyos fajta állapotbeli kényszer szüleménye, kényszerpályán való mozgás és nem a „nemzedékváltásé“. Az irodalomban az efféle dolgokhoz sokkal több kell, mint a mindennapi kényszerűségek nyomása alatt szerkesztett irodalmi lap szántónkért változó arculata. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a Grendel Lajos szerkesztette Irodalmi Szemle pusztán a szerkesztő írói kvalitásai nyomán feljavul. Ehhez irodalmunk minőségi változásaira lenne szükség. Márpedig ez a változás a gyengéd forradalom katarzisa után még nem következett be. Nem nyíltak meg az asztalfiókok, a kéziratok nem kerültek át a dolgozószobák várakozással teli csendjéből a szerkesztők zajos asztalára. Nem is kerülhettek, mert nem voltak és nincsenek. Meg kellene írnunk ezeket a kéziratokat. Zalabai: A hangosan gondolkodás és a közösen gondolkodás kedvéért: munkál bennem a sanda gyanú, hogy valójában nem beszélhetünk sem őrségváltásról, sem nemzedékváltásról. Úgy érzem, hogy inkább őrségváltás előtti és nemzedékváltás előtti állapot rajzolódik ki a Szemlében közölt, az újabb nemzedéktől származó irodalmi anyagokból. Ennek a sereglésnek (talán ez a legjobb szó, s nem a tudatos nemzedékké való szerveződés) valóban van egy olyan vonása, amely megdöbbentően emlékeztet engem arra a légüres térre, amelyben annak idején a végül is sikertelen antológiává szerveződő Megközelítés című gyűjteménynek a társasága állt össze. Ez előtt az antológia előtt, tudjuk, valóban egy közösen vállalt műhelymunka szellemében szerveződött az Irodalmi Szemle szerkesztőségében (éppen Tőzsérnek és Roncsolnak köszönhetően) az Egyszemű éjszaka nemzedéke. Következett a Megközelítés, amelynek kritikai fogadtatása, emlékezzünk vissza, meglehetősen visszhangtalan volt, annak következtében, hogy ott egy tudatos nemzedéki szerveződésről (amely artikulálta volna a másság-élményt, az elhatárolódás élményét az előző nemzedéktől) nem volt szó, tehát nehéz volt kiolvasni nemzedéki arcéleket ebből az antológiából. Az Iródia, jóllehet annak idején szétverték, annyi eredményt mégiscsak hozott, hogy átömlött a Fiatal írók Klubjába, amely folytatta a közös nemzedéki műhelymunkát, és beletorkollott a Főnix Füzetek sorozatába. Nézzük azonban azt a tucatnyi nevet, amely az utóbbi fél-, egy évben jelentkezik; vidéki szétszórtságban, egymástól elszigetelten, közös esztétikai élmények, célkitűzések, viták és egyéb generációs összetartó erő nélkül. Ez az állapot nemigen kedvez annak, hogy nemzedékről beszéljünk, mert a nemzedék sajátosságai közé tartozik a József Attila-i „fejünkön másképp tapad a haj“-nak az élménye. Van-e irodalmi és irodalomkritikai önreflexiója ennek a társaságnak? Úgy rémlik, nincs. Hol az elméleti irodalmuk? Hol vannak a vallomások, az ars poeticák, a korábbi nemzedék eredményeinek megkérdőjelezése, a kitűzött új célok felmutatása? Ezek hiányában beszélhetünk-e nemzedékről? Nem merném differentia specificaként említeni azt a jegyüket, hogy a kollektivitásélménnyel szemben az egyéniségnek, a személyiségnek a kifejezésére törekszenek. Ez az irodalomban fontos, mélyen egyetértek Tózsér Árpáddal. De azért megkérdezem, hogy a szlovákiai magyar lírának az értékesebb vonulata nem éppen ennek, a személyiség kifejezésének a sikerre vitelével jutott-e el oda, ahová eljutott? Ezt a költői harcot vívta meg Tőzsér Árpád nemzedéke, Tóth László, Varga Imre nemzedéke, az autentikus költői személyiség révén tartozik líránk élvonalába a Bettes-költészet java része, s folytathatnám a sort Hizsnyai Zoltánnal. Tehát, ha négy ilyen különböző, korábban indult nemzedékre is érvényes, az, hogy a személyiség autentikus kifejezésére törekedtek, akkor egy induló sereglésnek ez önmagában nem lehet differentia specificája. Inkább azt kellene megvizsgálni, hogy kirajzolódik-e szövegeikből valamilyen új világkép, új poétika, hoznak-e új műfaji variánsokat, szövegszerkesztési, szö- vegkomponálási módokat, új trópusokat és versformákat, amelyek révén saját, az egyéni nyelvüket megteremtik. S ha már a költői nyelvnél tartok, van egy olyan érzésem, hogy ezek a próbálkozások bizony inkább variánsai egy általánosan elfogadott (és nem csak szlovákiai magyar viszonylatban, de az egész magyar, sót, európai költészetben érvényes) költői kifejezésmódnak. Egyelőre nem tudom megítélni sem pro, sem kontra ezt a forrásban levő, önmagát kereső, mégoly biztató dolgokat is produkáló csoportosulást. Kövesdi: Fogalmazhatnánk esetleg úgy, hogy hiányzanak az igazán markáns egyéniségek? Megmondom, miért izgat ez. Kicsit féloldalas dolognak tartom az irodalmat örökké korszakokra, nemzedékekre osztani, úgy hiszem, megpróbálhatnánk egyes alkotókról, életművekről beszélni. Más kérdés, hogy egy-egy jelentősebb alkotói egyéniség milyen nemzedékből nőtt ki. Lehetséges, hogy azért beszélünk mindig nemzedékekről, ilyen-olyan virágzásokról, hogy eltakarjunk egy képet, amely sokkal sötétebb, vagy kevésbé hízelgő lenne számunkra, mint ha alkotói pályákat, egyéniségeket, életműveket taglalnánk? Zalabai: A nemzedékkel úgy vagyunk, mint a demokráciával. A lehető legrosszabb társadalmi berendezkedési forma, csak jobbat még nem találtak ki. Valószinűleg ez a helyzet a nemzedék fogalommal is; esztétikai értékítélet kifejezésére nem alkalmas fogalom ugyan, ám mint irodalmi segédfogalom, jobb híján, használatban van. Dusza: Ha már használjuk, én úgy használnám, hogy csonka nemzedékek. Mert vegyük például a Tőzsérék nemzedékét, amelyből Zs. Nagy Lajos pályája megszakadt. Hány költői út szakadt itt meg! A Fekete szél-ben indult írókból hány ír még? Ezért használnám én a csonka nemzedékek fogalmat, Kövesdi ezt pedzette. Ha egyénekről beszélünk, még sötétebb az ábra. Csanda: A korszakolásnak, amit Karcsi említett, remélem, vége szakad. Lejárt (hogy Hizsnyai Zoli kifejezésével éljek) e héroszi feladat ideje. Szerintem el lehet vitatkozni azon, hogy milyen váltás, de Zalabaival értek egyet, hogy őrségváltás előtti állapot, ami van. Annyira őrségváltás előtti állapot, hogy inkább kezdeti stádiumról beszélnék. Mint szerkesztője a Szemlének, tudom, hogy vannak készülő számaink, amelyek tükrözik ugyan ezt az állapotot, másrészt viszont vannak itt költők, fiatal prózaírók, és szerintem van kinövőiéiben kritikusgárda is. Nem hiszem ugyanakkor, hogy munkánk kényszerállapotot tükrözne, hacsak nem tekintjük kényszerállapotnak azt, hogy hiányoznak az eddig sűrűn előforduló szerzők, írások, Duba Gyulának például azért szerepelt csak egy írása az utóbbi számok valamelyikében, mert egyet adott. Ha történetesen Dobos László regényt írna, akkor feltehetően Dobos-regényrészletet közölne a Szemle. Az elmúlt évek újragondolása kapcsán sok minden eszembe jut. Elsőként az, hogy az elmúlt negyven vagy húsz év irodalomértékeléseiben rendkívül nagy értékeltolódások vannak. Sajnos, a legjobb kritikák, tanulmányok, recenziók (amelyeket éppen Tőzsér, Zalabai vagy Roncsol írtak) hatása ugyanakkora volt, mint a minősíthetetlenül rosszakénak, melyek nagyon furcsa esztétikai kategóriákkal operáltak - az esztétikához semmi közük nem volt. Ugyanez vonatkozik szerintem a prózára is, mármint arra az „elméletre“, mely szerint a csehszlovákiai magyar prózának valahogyan csehszlovákiai magyarnak kell lennie elsősorban. Ha az említett régebbi keletű tanulmányokat olvasom (a jobbakat), arra kell döbbennem, hogy erről beszélünk már húsz vagy negyven éve, hogy ugyanezt a kérdést vetette fel Tózsér hetvenben, valaki még régebben. Az első pillanatra úgy tűnik, hogy ez egy mai, időszerű, most keletkezett probléma, holott ezen rágódunk évtizedek óta, hogy tényleg, miért olyan a kritika, amilyen. Miért vállveregető, szervilis, miért dilettáns, miért operál torz esztétikai kategóriákkal, és miért várják el a csehszlovákiai magyar irodalomtól, hogy ilyen meg olyan legyen. Megint ugyanott vagyunk, megint erről beszélünk, ezt már elmondtuk számtalanszor. Duba: Én ezt a nemzedéki kérdést azért nem ejteném el, mert valamilyen formában csak meg kell küzdenünk vele. A nemzedéki kérdést az érték kérdésével kötném össze. Illő lenne odafigyelnünk egy fogalomra, a történetiség fogalmára. Ügy gondolom, hogy az esztétikai érték történeti képződmény. Nemcsak azért lehet így, mert különmezünk, akkor mindig figyelembe vesszük egyrészt az írás keletkezésének az idejét. A befogadás folyamatában viszont perdöntő a második időfaktor, vagyis a befogadó ideje; ez az, amely a művet meghatározza és minősíti. Egy vigaszunk lehet ebben a helyzetben: a jó művek mindig képesek arra a csodára, hogy zárójelbe teszik a T 1- et, a megírásnak az idejét, és sokféle dimenzióban képesek megszólalni, mert összetett gondolat- és érzelemvilágot tárnak fel. Szerintem kénytelenek vagyunk az újraéftéke- léssel szembenézni, ha meg akarjuk szüntetni azt a valóban tudathasadásos állapotot, amelyet Gábor említett, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomnak kétségbeejtően rövid az emlékezete, mert tíz-tizenöt éve fölvetett problémákat újra- meg újraszül az idő. A hetvenes, nyolcvanas években az ideológiailag gerjesztett neosematizmus igyekezett elsöpörni a Tőzsérék által hat- vannyolc-hatvankilencben kivívott irodalmi normákat. Hogy így történt, ez politikai okokkal magyarázható. De mivel fogjuk magyarázni az irodalmiság igényének feladását, hagyományértelmezésünk gyöngesé- gét ma, amikor ilyen kényszerek már nem érvényesek? Grendel: Zalabai említette, hogy a Hamletet újra és újra értelmezi minden kor. Ennek titka abban rejlik, hogy a Hamlet egyedi családi tragédiát tud olyan univerzális kategóriákkal megfogalmazni és kifejezni, hogy azt értelmezni tudjuk ma is, vagy egy következő generáció is. Azt hiszem, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomnak nem az a kulcsproblémája, hogy mennyire tudja a maga valóságát a felszínre hozni, szempontok, ame lehetővé tennék. Hál’ istennek, a amelyek újrj^-tej mi helyzetbe "s. i re akar építeni a j gósebb teendőnek alapos irodalomtö az elmúlt negyven ténet-írásunk kimi mi ösztönösen sej tudniillik születte] alapról kiindulva f a szervezését, az I tését tovább, egyelőre adós az i őszinte, igazán mé zésével. A csehszl nak ma nem is elsc nagy regényekre, ne szüksége, mint történeti tanulmái lyek helyére tes; vagyok benne, hí rostán fönn fognál értelmezhetők les De ennek elenged mossuk össze az i veket az értékes n műveket a legérté Bodnár: Éppen majd a szitán. S élmény volt olvasi mi Szemléit. Tőzs megfogalmazták a azokat a dóig vagy más fogai a nyolcvanas éveli CSANDA GÁBOR kritikus, az Irodalmi Szemle szerkesztője DUBA GYULA író DUSZA ISTVÁN kritikus böző korok irodalmi hangvétele más és más volt, s mert a kritikusok is alkalmazkodtak ezekhez az érzelmi korszakváltásokhoz, hanem abban is hiszek, hogy az író, mint egyéniség is, bizonyos nemzedéki és közösségi élmények által konstituálódik. Gyerekkori élményei s a világ által, amely beleépült, s amely meghatározza magának az értéknek és élménynek a minőségét is, amelyet az írás képes létrehozni. A dilemma ott kezdődik, amikor egy későbbi korszak nyúl az előző korszakok értékeihez. Természetes, hogy a saját értékszintjéról néz visz- szafelé. De mihez kezdjen az író, amikor az ö korszakának megvolt a maga értékorientációja, és azt az új korszak nem fogadja el? Itt valahol igazságot kell tenni! Hogy egy új helyzetben eleve megkérdőjelezhető-e egy irodalmi mű, vagy pedig bizonyos távlatossággal és történetiséggel kell kezelni, azért, hogy a fürdővízzel ne öntsük ki a gyereket. Itt ez a nemzedék-, illetve őrségváltás előtti állapot, amellyel egyet is értek bizonyos értelemben. De ezeknek a mostani - Szemlékben közölt - verseknek az elődei ott vannak valahol már az Egyszemű éjszakánál. Tehát annyira nem újak, hogy abszolút friss értékeszményt képviseljenek. A friss irodalmi értékeszmét, vagy a valóság szerinti életeszményt számomra nem ezek a hazai művek képviselik a Szemlében, hanem az idegen irodalomból beválogatott anyagok, amelyek légkörében a hazai anyag kicsit megemelkedik, tehát valahol új értelmezést nyerhet. Azok a kritikai megnyilvánulások, amelyeket Csanda Gábor említett, az, amit közülük el tudunk fogadni, a maguk idejében szintén lehettek igazak és elfogadhatók (s ezzel nem akarom védeni sem a sematizmust, sem irodalmon aluli szövegeket), viszont egy új valóság egész másként láttatja őket. Mihez kezdünk tehát ezzel a kérdéssel, mit csináljunk az irodalom fejlődésének a kérdésével? Zalabai: Hogy mit csináljunk az irodalommal? Szerintem azt, hogy átcsoportosít- jük az értékeket. Alsó polcról a felsőre, felsőről az alsóra, úgy, ahogyan az a mai értékítéletünknek megfelel. Az irodalomelméletből köztudott, ha egy szöveget értelBODNÁR GYULA az Új Szó rovatvezetője hanem az, hogy mennyire tudja ezt a valóságot univerzális kategóriákkal megragadni. Tehát hogyan tudja úgy általánosítani a problémákat, hogy értelmezhetővé váljanak a következő korok számára is. Namár- most, ez az irodalom nagyon mostoha körülmények között fejlődött, mert (és főleg az elmúlt négy évtizedben), rátehénkedett egy ideológia, amely a maga propagandaszempontjait kérte számon tőle. A hatalom tehát présként nyomta ezt az irodalmat, hogy a saját hatalmi, ideológiai szempontjaihoz igazítsa. Ami érték született az elmúlt negyven évben, az mindig úgy született, hogy (ki így, ki úgy) igyekezett kicselezni az ideológiai nyomást, igyekezett fölébe emelkedni. Viszont az irodalom nagy része engedett az ideológiai nyomásnak, ezért fordulhat elő, hogy az elmúlt negyven év irodalmából csak egy kis csomag marad, egy mag, amely valóban fölé tudott emelkedni a hatalom, az ideológiai elvárások nyomásának. Nagyobb részét tekintve irodalmunkban csak kordokumentumok születtek. Irodalmunk jó kétharmada, de lehet, hogy háromnegyedrésze puszta kordokumentum marad, amely egyszerűen értelmezhetetlen, mert hiányoznak belőle azok az egyetemes KÖVi költő, az getésen is. Ezek: nem kérdójelezn sekét, mert min irodalmon. Azér sabb értékeket évek, ismét mag; S itt merül fel szá azt mondod, főn: Irodalmi Szemle azonban pessziir szapillantok az Á luk a befogadó k kezést, nevük Ugyanúgy a ha! Gál Sándoréké, i éjszakáról, amel; keiben volt érdél is, s nemcsak ; széles körben, a minőséggel ' visszhangtalan a Szemle.mindé hogy a kriita n közeg sem. Grendel: Erri hogy ez nem ai szerkesztőségéti sói közeget is, a
