Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-04 / 40. szám
á nk úőle irdítása nö lengyel tott a vágyak Föl, hogy egy a hang fojtott :kkor vettem lás, fiatal fér- az ablakokon ő, élénk feb- yében. A fia asztal mellett ül az arcához hevesen és ivei szemben epét játszot- aét, a magas Íve egészen ig. Bocsássa- ak bizonyára játszania, de repet játszott ssanak meg, n... Ő nemin nagyapa is >merik őt... , hangja el- i fulladt, te- zorította, és 1. ott. tő, majdnem ;tem, amely a jege fölött gondoltam, halhatatlan dt aíen a vi- i valamennyi akivel szemlen, 'örgy fordítása len, a szárnyépületek mintha ráborulnának és agyonnyomni készülnének (az udvart). Ebből kifolyólag az elfolyócsatorna sötét torka üvöltő szájnak tűnik fel, mely vadul fenyegeti a világot. Az udvar kockaköveinek hiányosságai rühes bőrre emlékeztetnek. S a sarkokban haladó, zöld növénycsonkok bozótjában mintha pestises patkányok leselkednének és pusztítón tenyészne az enyészet. Az udvar olyan ellenséges képet mutatott, hogy a hátam bor- zongott bele! De ez mégsem az igazi! Valódi ellenség csak ember lehet! A légkör lehet ellenséges, a körülmények is lehetnek rosszindulatúak, néha ela lefolyócső torkába belefagyott az üvöltés. Csihipuha megcélozta a porolóval a szőnyeg közepét, és nagy lendületet véve odavágott. Mintha mozsárágyút sütöttek volna el az udvarban. Csihipuhát abban a pillanatban áthatolhatatlan porfelhő vette körül, ilyen lehet az atomrobbanás radioaktív pora, mely lustán gomolyogva megindult az emeletek és a tiszta égbolt felé. Mély elégedettségemben szinte felkiáltottam. íme, ott az ellenség! Képe fenyegető s egyben hátborzongató. Lám, mit művel?! Megtölti veszélyes porfelhővel a levegőt, mely behatol a lakások ablakán, fenyegetően nyüR émes álmom volt, ellenségeim kergettek. Hegyen-völgyön át űztek, folyókat úsztam át előlük menekülve. Végül beleragadtam valami mocsárba, ez egyébként az álombéli menekülés törvényszerű velejárója, lábaim nem engedelmeskedtek s én reszketve vártam, ahogy üldözőim közelednek, hogy végezzenek velem. Verejtékben fürödve ébredtem, alaposan megizzasztották. Hosszú percekig zúgó fejjel he- verésztem, mint akit valóban agyonvertek, hálálkodva sorsomnak, hogy mindez csak álom volt. A valóságban aligha élnék túl ilyen hajszát. Kegyetlen álom volt, ellenségemnek sem kívánok hasonlót, azonban rádöbbentett egy fontos tényre: hajszolnak álmomban, mint kopók a rókát, ám a valóságban nincs ellenségképem! Mindenféle képem van! Mednyánszky-képem, Csordák-ké- pem, Tallós Proháczkától is van két olajképem. Van számos fényképem és 'egy Szent Teréz-képem, ahogy kebléből kiáll a tőr, mellyel halálra sebezte magát. Sajnos azonban, a szó szoros értelmében nincs ellenségképem. Ez pedig baj! Akinek van ellenségképe, eredményesen védekezhet, mert tudja, honnan váija a veszélyt, sőt ellenségét bátor ellen- támadással, megelőző kiáltozással felfedheti, sőt megsemmisítheti. A politikai mozgalmaknak és pártoknak van ellenségképük, az ismertebb politikusok és eszmei vezetők is rendelkeznek ilyen képpel. Vannak képviselők, akik éppen azáltal válnak ismertté, hogy impozáns ellenségképet szereznek maguknak! Rendelkeznek ily képpel a nemzetiek és kisebbségiek, nem kevésbé a jobb- és baloldal, ellenségkép nélkül nem lehetnek meg sem a liberálisok, sem a kereszténydemokraták! Elveszett ember vagy, ha nincs ellenségképed! Legjobb, ha azonnal kreálsz magadnak egyet, mindenkinek ajánlom, hogy szerezzen be egy klasszikus vagy modem stílusban készült ellenségképet, különben semmire se megy a mai világban! OÍyan e kép, mint a kenyér, a mindennapi ... a mi mindennapi ellenségképünket add meg...! Kétségek közt szenderegve beláttam, hogy nekem is be kell szereznem egyet, legalább egyet, ellenségkép nélkül hiányos a képtáram, csonka a képgyűjteményem. S amellett a kortól, az általános fejlődéstől is jócskán lemaradok. Elhatalmasodott bennem a felismerés, hogy azonnal cselekednem kell, amíg nem késő! Sietve felkeltem, a hálószoba ablakából lenéztem az udvarra, ellenség után leselkedve. Az udvarunk szűk, homályos és kietlenségként lépnek fel velünk szemben a természeti erők, és a vadállatok irántunk való, ellenséges érzületei köztudottak. Olykor a (halott) tárgyak is ellenséges szándékúak, kihullnak kezünkből és összetörnek vagy elgurulnak, beléjük botlunk és hasra esünk, késeink kicsorbulnak, golyóstollunk megmakacsolja magát s nem ír, cipőnk talpa leválik s elönti talpunk az esővíz, otthonunkban megrepednek a csövek és lespriccelnek, a csapok csöpögnek, nem folyik a WC vagy a mosogatóvíz, a villanykörte kiég és felrobban kezünk között a szódásszifon. Olyan dolgok és jelenségek vesznek körül, melyek a potenciális ellenség tárgykörébe tartoznak. Ám az ember igazi ellensége az ellene mesterkedő másik ember. Ember az embernek farkasa!, tudjuk. Mintha a tételt bizonyítaná, abban a pillanatban kilépett az udvarra Csihipuha, a roma nemzetiségű lakótárs. Az udvar amúgy is baljós képe tragikusan elhomályosult. Csihipuha gatyában és mezítláb, kezében poroló, hátán egy hatalmas, nem egészen kifogástalan állapotban lévő, tarka szőnyeg. Nyögve és hangosan átko- zódva feltornászta a porolórúdra a szőnyeget. Útszéli hangon szitkozódott közben, egyes kitételénél elpirulni látszottak a macskakövek és zsögnek benne a bacilusok és vírusok, ismeretlen kártevők seregei úsznak s támadásra indulnak. Csihipu- hának oroszlánrésze lesz benne, ha a házban járványos betegségek ütik fel fejüket, és a lakók nagy része kihal. Másrészt a dördülések kilométeres körzetben mindenkit kétségbe ejtenek. Igen, itt az ellenség! Képe iszonyatos, tevékenysége fertelmes, embertelen. Megölöm! Olyan ellenségesen méregettem az ablakból Csihipuhát, amilyennel csak tudtam és megsemmisítésének a módján töprengtem. Megérezhette, hogy nézem, az ellenség ösztönös megsejtései közismertek, krákogva és köhögve kitámolygott a porfelhőből és felnézett rám. — Aggyisten, szomszéd úr! Felébresztettem, mi szépet álmodott? Elnézést, ha felébresztettem, excüsé, szomszéd úr! Barátságosan vigyorgott rám és kedélyesen integetett, de nem hagytam magam félrevezetni. Egy ellenség nem mosolyog és nem kedé- lyeskedik! Forral valamit s aljas szándékkal eltereli a figyelmemet. Mogorván méregettem Csihipuhát. O pedig ismét beleveszett a porfelhőbe és a tarka szőnyegből olyan iszonyú dörrenéseket csalt elő, hogy a Redutra ijedtükben nem szánhattak le és egyfolytában felette köröztek a galambok. Azzal a gondolattal hagytam ott az ablakot, hogy minél előbb hatástalanítanom kell Csihipuhát. Törtem a fejem, kivel szövetkezzem ellene, hogy elemésszük! Azonban a dörrenések váratlanul megszakadtak, a lakótárs megunta a porolást. A galambok végre letelepedhettek a Redutra s én ismét ellenségkép nélkül maradtam. Amikor is a feleségem leküldött bevásárolni a sarki üzletbe. A napi bevásárlás felelős és nem kockázat- mentes tett! Kezemben egy lista, különben valamit biztosan elfelejtek. A bevásárlásra kijelölt áruk közül azonban szinte semmit nem találtam. Volt kenyér, de nem barna, hanem fehér! A vaj nem volt friss, de fagyasztott. Encián sajt sem volt a pulton, csupán egyszerű, ömlesztett Turista, daraliszt és vaníliás cukor pedig egyáltalán nem volt. Ha nélkülük megyek haza, súlyos bírálatnak nézek elébe. (Máskor minden van, éppen amikor te...!) Azonnal sejtettem, hogy ellenségeim keze van a dologban! Haladéktalanul körülnéztem, ellenségképet kerestem. Olyan vad pillantást vetettem a pénztárosnőre, hogy egy nyugdíjasnak ijedtében csupa nullát blokkolt.- Vaníliás cukrot már nem is tartunk, madám? — Gyilkos gúnnyal, fenyegetően érdeklődtem. — Daralisztre nincs szüksége az egyszerű vásárlónak? Ön szerint ez a demokrácia, madám? Hol itt a jogegyenlőség, he? Hol itt az emberi jog vaníliás cukorra, daralisztre?- Azonnal, vásárló úr — rebegte rémülten s a raktárba futott. Mindent hozott, amit akartam. - Nem volt kitéve, vevő úr — magyarázkodott -, elnézést érte! Privatizált bolt, szolid magánkereskedők. De nem hiszek nekik. Tudom, amit tudok! Ellenségek vesznek körül, de ha rájuk förmedek, fölényesen rájuk ripakodok, visszavonulnak és alakoskodnak. Ha nem mutatnám erőm, elveszejtenének. Ellenségképem a kassza mellett bo- csánatkérően mosolygott, elítélendő vonásai némileg megfakultak. Visz- szanyerte lélekjelenlétét, ismét helyes összegeket blokkolt. Következő ellenségképem az utcán jött felém. Feltűnt messziről, faltól falig tántorgott, hangosan énekelt és kurjongatva szidta a demokráciát és a nyelvtörvényt. Jellegzetes lump, rossz külsejű garázda, amikor részeg, a rendszert szidja, s ha kijózanodik, betör valahová. Az élet rákfenéje, akasztófára való. Villamos alá kéne lökni, az emberiség könnyebben élne nélküle. Megsemmisítő tekintettel figyeltem. Gyűlöltem, mint a bűneimet!- Mit bámulsz, koma - kurjantott rám és átkarolt —, nem tetszik a pofalemezem? Gyere a senkvickába egy pofa borra, meghívlak, megbeszéljük, kinek mi nem tetszik manapság! Nekem se tetszik ám minden, koma! Ahogy a nóta mondja: Szomorú vasárnap száz fehér virággal...! Nem mutattam hajlandóságot egy pofa borra, mire bánatosan énekelve elvonult. Ellenségképek vettek körül azon a napon. Rendőr is akadt közöttük — fekete seriff —, megbírságolt, mert pirosba tévedtem. Szilveszter barátom is közéjük sorakozott, jó haver, de önfejű. Bementünk a Savoyba egy feketére, ahol Szilveszter előadta, hogy pártot kellene alapítani, mely párt a többnejűség mellett szállna síkra, gyerekpótlék helyett pedig szeretőpótlékot biztosítana a dolgozónak. Minek annyi gyerek, jobb a szerető!, állította Szilveszter.- Prűd nem vagyok, de olajsejk se leszek, mert nincs olajkutam - utasítottam vissza ajánlatát -, a szeretőpótlék pedig aláásná az emberiség szaporodását — mondtam ellenségesen, mert nem tudtam, mire célozgat, hová akar kilyukadni.- Mindig megalkuvó voltál... - vigyorgott a képembe ellenségesen. Aztán ellenségnek bizonyult a borbélyom (csúfosan megkopasz- tott), egy utcai vécésnéni (kikövetelt tőlem egy koronát), egy tűzoltóőrmester (utcai gyakorlatozásuk során telibe talált a főcső vízsugarával és feldöntött). Ellenségem lett a tizen- hármas villamos vezetőnője (csinos szőke fiatalasszony, ám úgy néztem rá, mint egy lotyóra!), mert több mint egy óráig várakoztatott. Mindenütt ellenségek, amerre nézek, ellenségképek fenyegetnek. A kiszámíthatatlanság csendes, ám annál rombolóbb őrület kerülgetett. Nem lehet élni ilyen nagyfokú veszélyeztetettség közepette! Mi tagadás, nagy kátyúba estem, jószerével dögrováson voltam. Akkor olvasom az újságban egy jelentős politikus nyilatkozatát. Azt nyilatkozta egy, általa nagyra becsült képviselőről, hogy az illetőt jól látható szálak fűzik a valutaüzérekhez és a szexalvilághoz, azonkívül - a magánéletben orvos lévén az illető - valószínűleg magzatelhajtással, sőt méregkeveréssel is minden bizonnyal foglalkozik. Nemsokára jött a képviselő válasza, tagadta alvilági összeköttetéseit és mellesleg jegyezte meg, hogy a jelentős politikus választási eredmények meghamisítását űzi és tudomása szerint a Ku- Klux-Klan embere! A következő felismerést tettem, amely kedvezően befolyásolta további sorsomat: az ellenségkép nem valós, nem bizonyított és nem személyszerű, hanem elvontan fantasztikus, szinte transzcendensen lebegő és ködszerű! Mint isten csapása, mint a lochnessi szörny, van, de senki nem látta még! Alaposan tanulmányoztam a politikai ellenségképeket. S az enyémet hozzájuk igazítottam! Mert kell az ellenségkép, de nem őrülhetek meg miatta, hogy korszerű legyek és lépést tartsak a fejlődéssel. Gargulák jutott eszembe, távoli ismerősöm. írónak örök kezdő, újságírónak született pancser, s ráadásul vidéken él. Időnként jelennek meg írásai, így neve némileg mégis a köztudatban él. A Kelet Gyöngye című járási lapból értesültem, hogy Gargulák a demokráciában alapító tagja lett a Kanyaptamenti Fattyúvédő Kezdeményezésnek s egyben a mozgalom szóvivője. Évek óta nem láttam őt. Felidéztem ábrázatát emlékezetemben és olyan ellenségesnek találtam, hogy a megdöbbenéstől hátrahőköltem. Fenyegető arckép, árad belőle a sunyiság és a gyűlölködés! Bizonyára ellenem hangolja a kanyaptamenti fattyakat! Hozzáláttam, hogy kialakítsam ellenségképemet. Ismerőseim körében népszerűsítettem Gargulák nevét. Ravaszul dicsérgettem tevékenységét, ám többet beszéltem tévedéseiről, melyeket elkövet. Majd becsmérelni kezdtem jellemét, kétszínűnek és populistának neveztem. S eljött a nap, amikor megállapítottam, hogy Gargulák maga is fattyú, egy háborús bűnös arizátor törvénytelen fia, zabigyerek! Levelet írtam a járási lapnak — a Kelet Gyöngyének —, melyben fényt vetettem Gargulák törvénytelen származására, s hogy a konszolidáció éveiben főkáderese volt egy hadiipari vállalatnak. Ajánlottam, hogy szervezzenek ankétot, melynek témája: Gargulák fattyúsá- ga a bársonyos forradalom tükrében! Környezetem egyre nyugtalanabbul vette tudomásul tőlem a Gargulák bomlasztó tevékenységéről szóló híreket. Valamit tenni kell!, olvastam ki barátaim tekintetéből. Képviselőségre tör, ijesztgettem őket, a karrierje érdekében mindenre képes! A legveszélyesebb politikus Közép- Kelet-Európában, állítottam, igazi válságtermék, ordas eszméket képvisel! Környezetem reszketett, ha Gargulák nevét hallotta. Akkor célba vettem magát a mozgalmat. A Faty- tyúvédők szakadár politikát folytatnak! Nem Európa felé menetelnek, hanem éppen ellenkezőleg, el Európától, irány a Balkán! Völgyzáró gátat terveznek a Kanyaptán!, súgtam meg egy zöld barátomnak. Majd bedobtam a nagyágyút á köztudatba: a Fattyúvédők kétségbe vonják az európai status quót és önálló államot akarnak, akár azon az áron, hogy kikiáltják a Kanyaptai Tanács- köztársaságot! Felépítettem ellenségképemet, középpontjában Gargulákkal. Neve hallatán ismerőseim szeme vérben forgott. Magam is fuldokoltam a dühtől, ha rá gondoltam. Gyilkos indulattal terjeszteni kezdtem, hogy a fattyúmozgalom keményebb nyelvtörvényt kezdeményez, Gargulák pedig visszasírja a totalitást! Azóta sem láttam őt, a Fattyúvé- dőkről sem tudok. Nem is akarok tudni róluk. Reszketek a méregtől, ha eszembe jutnak! Szkukálek Lajos rajzai
