Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-04 / 40. szám
KRAUSZ TIVADAR testamentom elég a költőségból magyarságból ámbátor ha nem is lenne elegem az ideiglenesen hazájukban tartózkodó mégmagyaroknak semmi szükségük a kárpát-medencére testvériség testvérkém elvont nonfiguratív önmaga ellen él már nem akar ezt-azt se a szobából bejön a szobába kimegy ő már huszonnyolc éve mozdulatlan jógi csak úgy jön-megy csak úgy felkattintja a megvilágosodást lekattintja készül az örök életre nincsenek végső kétségbeesések segélykérő sikolyok hisztériák nyugtatja magát s bár az ítéletet féli ha például villamos az ellenőr elleni válasza nem ezen a járművön utazom a büntetés hasztalan koslat bűn után néha még hirtelen gond (begyet kettőt néha még de nem sír nem sír sokat leéli mi hátra van ez az én testvérkém és nem is kevés gyalogmagyar gyászmagyar se pro se kontra így akarja a pátria hát testálgatok eredj vajda fel a büszke budavárba árokparti repedt fazekaddal kolompolj s hirdesd ki: semmit se hagyok hátra példázat vegyünk egyet: sztyepanida fjodorovna milnyikova gyakran álmodom a nagymamámmal s a tágas szibírrel ahonnan ide száműzte magát szenvedett vegyük ugyanezt: nem csak őt Szibériát is utolérte a végzet így érte utói Szibéria krassz Stefániát így aztán nem tudhatta hogy mitől szenvedett vegyük ismét: Ovidius tomiban megtanult szkítául tömi kassán felejt magyarul tivadar tivadarban mit sem ért szabírok Szibériába uzsgorod visszatért párisba születni szintúgy eleve száműzetés bármit vegyünk: egyre intőbb és példátlanabb égig burjánzik a a rák szabadság = immunhiány saját gatyába szarni azám revíziós soviniszta kaland (A verseket a költő közelmúltban megjelent HAZAKUTATÁS avagy „krausz elvtárs mi van a fiókban“ című kötetéből válogattuk.) AFORIZMÁK Egy férfi csupán akkor mondhatja el magáról, hogy jól nősült, amikor megért minden szót, amelyet a felesége nem mondott ki. (Alfréd Hitchcock) A mi furcsa társadalmi rendünk arra kényszerít bennünket, hogy az embereket is a használati cikkek kategóriájába soroljuk. (Bertolt Brecht) Az ünnepélyesség majdnem mindig arra szolgál, hogy elrejtse az ostobaságot. (Le Rochefoucauld) TADEUSZ NOWAK* A síró ló ’ Sírva fakadt a ló Már este volt a ház mögött a zab asztagba rakva fénylett szikrák szálltak belőle és nehéz volt könnyű szívvel belépni a hőségtől száraz eresz alá Sírva fakadt a ló Ki vette észre nem tudom és a család a tornácról kitódult a kertbe ahol a sövénynek dőlve sírt a lovunk És orrát csókoltuk a lónak fűztünk sörényébe pávatollat pántlikát kínáltuk zabbal lóherével valaki még a csengőt is kihozta de a ló nem akart játszani rázkódva sírt * És énekeltünk neki zsolt: katonadalt Megpröbáltun huszárcsákóban közeledi Dzsingisz kán marhabőré De a ló csak sírt csődig állati könnyben állva És sírt még akkor is mikc karunkba vettük őt és én és mint a beteget szokás dunyhába bugyoláltuk Sírva fakadt a ló Mögötte rángott az asztag zab per állatként bőgött Csordás Gí * Augusztus 10-én, hatvanegy éves korában mégha költő, író, a magyar költészet tolmácsolója. ... A csöndben csikorogtak az ásók, sietős, csattogó ütések zaja hallatszott, és én láttam, amint a fiatal legények ásójukkal gyorsan és ügyesen hányták a sírba a homokot. A sír feneketlen mélyén fekvő koporsó reszketett és mozgott a zuhogó homoktól, s úgy rémlett, egyre mélyebbre süllyedt a földbe, szinte lökésszerűen fúródott belé. Nem akartam arra gondolni, hogy ott, e remegő fedél alatt, egy nagy ember fekszik, hogy emlékezetemben megmaradt a viaszsárga arca, a horgas orra, a különösen szembeötlő nagy füle (életében ez valahogy nem volt feltűnő), az összeszorított, szürke szája — kifejezésében valami megváltozott a második nap reggelére, mintha bágyadt, fojtott mosoly bujkált volna rajta. Aztán elképzeltem (ahogyan valamennyien, tehetségesek és tehetségtelenek, bizonyára elképzeltük, amikor most a sírba néztünk, ahonnan félelmetes egyhangúsággal hallatszott a koporsófedélhez ütődő rögök zaja) a valamennyiünkre váró, elkerülhetetlen sorsot, amikor oldalról valakinek a suttogását hallottam:- Jogom van részt venni a halotti toron, de engem, ugyebár, meg sem hívtak. - Hirtelen el- szömyedtem, hogy ezek a kicsinyes, jelentéktelen dolgok még most is itt munkálkodnak, nem tűntek el, amint az a hiú aggodalom sem, hogy kit hívtak vagy kit nem hívtak meg a halotti torra. „Minden különös és felfoghatatlan, mint maga az élet, mint a sértett hiúságnak ez a suttogása“. Halhatatlan gyöngeségeinkre gondoltam, fölemeltem a fejem, és a csupasz februári kert fölött, amelyet ő annyira szeretett, a meggyfák barna ágai fölött észrevettem a télutói ég örvendező kékségét és a napsütötte levegőben fürdő galambok fehér csapatát. Ez a halotti tor az ő házában, a tágas ebédlőben, ahol ő rendszerint nyájasan, bőkezűen fogadta vendégeit, ahol sokat ittak, ízletes ételeket ettek, azért vésődött örökre az emlékezetembe, mert az ebédlő előtt kis ideig a dolgozószobájában álltam, amely igen világos volt, napfényben úszott, még nem szellőztették ki, és azért is meglepett, mert mintegy megőrződött benne az emberi test melege és még a szoba közepén álló, hatalmas, széles íróasztal miatt is, amely egy jókora erkélyre emlékeztetett, és lenyűgözött az asztalon fekvő fémhamutartó, a benne levő, elnyomott cigarettával (az utolsó volt, amelyet elszívott), a szék támláján lógó prémes mellény, a kerekes kocsi (halála előtt ő már alig járt), meg a masszív könyvszekrény a talán szándékosan kiválasztott könyvek tömegével - mindaz, ami valahogy nem felelt meg egészen az elképzelésemnek: valahogy másnak gondoltam az ő dolgozószobáját, munkaszoba- ' szezűbbnek, alkalmasabbnak a csöndes magányra. Különben valamennyi író dolgozószobája, amelyet alkalmam volt látni, szomorú és kínzó elégedetlenséget hagyott a tudatomban, mert csak nehezen tudtam elképzelni, hogyan dolgozhatott Csehov a maga fülledt kispolgári jaltai dolgozószobájában, vagy Lev Tolsztoj a Jasznaja Poljana-i hűvös, alagsori helyiség boltívei alatt, a levágott lábú széken ülve, vagy Gorkij a pompás moszkvai villa teremnyi, óriási dolgozószobájában. Amikor kissé megkésve beléptem, és a zsúfolt szobában elhelyezkedtem az asztal végén, amelynél a halott rokonai ültek, valaki édes rizskását tett a tányéromra, és már beszédeket mondtak, s az asztalok különböző végeiről hallatszott a szó, mint ez a halotti torokon szokásos, miután megitták az első pohárka italt - és hirtelen szomorúan döbbentem rá, hogy valami óriási, valami fontos omlott le a világban, a kontinens egy része tört le, s minden szó, amelyet arról mondtak, akit fél órával ezelőtt a saját kertjében temettek el, ezen a napfényes, kék egű, tavasz előtti napon, a februári meggyfák alatt, ezek a szavak kicsiny vattacsomókként úsztak az asztaloknál ülő emberek feje fölött, akik arra voltak ítélve, hogy a sors által számukra rendelt időt még leéljék, de ne értsék meg azt, amit ő megértett, ez a gyarló és zseniális ember, akinek a lelkében a gyöngeség jól megfért a lelkes bátorsággal, amely rajongó szeretetet és ádáz gyűlöletet keltett. Jól emlékeztem arra, amikor megismerkedtem vele Moszkvában, miután telefonált nekem és meghívott magához, s ez az akkor látszólag még erős, energikus ember kijött elém az előszobába, a Szivcev Vrazsek-i szerény lakásában, mosolygott és katonamódra megcsókolt, barátian átölelt:- Hát ez vagy te! Én meg azt hittem, még fiatal a főhadnagy, és tessék, már ősz a halántéka!- és bevitt a szobába, ahol néhány vendég ült az asztalnál. Eszembe jutottak a telefonbeszélgetéseink és az üdvözlő táviratai, állandó jelenléte az irodalomban, mintha mellettünk élt volna, bár ő nem a fővárosban, hanem egy kozák faluban lakott, néhány látogatásom Rosztov- ban, amikor ő már öreg és beteg volt, a lába alig mozgott, hangja elveszítette hajlékony csengését, és erőtlen, tipegő járása fájdalmat keltett bennem. Feledhetetlenül emlékezetembe vésődött a néma könnye, a szaporán rázkódó, ősz feje, hetvenedik születésnapján, bár karon fogva vezették, alig tudott kijönni a színpadra és meghatottan tekintett a nézőtérre, ahol lelkes ünneplés zúgott. Azon a napon úgy tűnt, az akaratereje cserbenhagyta, s a betegségek okozta szenvedés és egész, nehéz életének súlya (hogyan viselte el a temérdek képtelen rágalmat, az irodalom jelentéktelen napszámosainak rosszindulatú sértéseit, akik irigy és politikai színezetű hazugságot terjesztettek róla keleten és nyugaton?) felőrölte utolsó erejét, világos volt, hogy régóta nem írt, nem ült megszállottan - mint merész fiatalkorában- az íróasztalnál, nem érezte magában a korábbi vágyakat, nem fűtötte irodalmi ambíció, most csupán a szépséges és szenvedő világ szemlélésének örült, amelyet Istenhez hasonlóan ma— ...... I * ga teremtett éveiben. Arra öcsi hang csendü zokogásba f észre egy ka fit az asztal keresztül be ruári napsül volt, alezred állt, kezét üj emelte, és kuszán besz' - ... Ő m a maga saj; ta... a sajál hatóságoktól a saját gye nak meg sok szerepet ő csak egyet - önmagát, talán nincs csak nagy ín volt... Kev senki, senki. Nem feje csuklóit, zol nyerét az a kiszaladt a s: Mindenki Én a vidá tavaszi nap a kerten túl ragyogott, s hogy ez az ember rajiéi; lágon, mint a nagy orosz rr ben a logika Gi
