Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-10-04 / 40. szám

Aki akarja, elhiszi Ilyesmikről évtizedekig hallgattunk Sandra Hettich Alexandra Schránilova- ként született 1940-ben, s apja nyomdokába lépve (apja híres cseh színész), a színművé­szeti főiskolán eltöltött egy év után a Sema- for Színház tagja lett. De csak rövid ideig, mert 1961-ben orvos férjével Afrikába uta­zott. Ott kezdett érdeklődni az okkult tudo­mányok iránt. 1966-ban hazajöttek, de 1968-ban az NSZK-ba emigráltak, ahol el­vált a férjétől. Művészettörténetet tanult az egyetemen, intenzíven foglalkozott az ok­kult tudományokkal. Ma Münchenben él, Németország legismertebb jósnője. Könyve jelent meg En Sandra, a boszorkány címmel. « Sandra azt állítja, hogy mindannyian ha­sonló adottságokkal születünk, de nem min­denki fejleszti ezt a képességét. A mai fiatal generáció, amely 1958 után született, a Plú­tó hatása alatt, a spiritizmus felé hajlik. A cseh származású jósnő kellékei nem a macska és az üveggolyó. Az adott problé­mára összpontosít, és a pozitív gondolkodás segítségével keresi rá a választ. Ezt az ősrégi technikát a világ 72 országában alkalmaz­zák. A mexikói Jósé Silva dolgozta ki — ezért nevezték el róla Silva-féle agykont- rollnak. A teljes név és' születési dátum ismeretében megmondja a múltat és a jövőt, de csak 72 éves korig. A hit természetesen nagy szerepet játszik - mondja Sandra, hiszen a Bibliában is az áll, hogy „a te hited meggyógyított téged“. Ha valaki erősen hisz valamiben, az bekövetkezik, mivel a hit az. önhipnózis bizonyos fajtája. Képes volna mások életét befolyásolni, de nem teszi, mert mindenkinek joga van a szabadságra. S amikor hatok az emberekre, csakis pozití­van. tehát a helyzetre, vagy az egészség­re. .. Az alvás első fázisában bárkire bárhol hatással lehetek, anélkül, hogy az illető tudna róla. Gyógyítok is távolból. A telepá­tia számára nem létezik távolság". Amikor valakit vizualizál, lebegő érzése van, úgyne­vezett alfa-szintre kerül. Ebben az. állapot­ban bárkire hatással lehet, de éppen ez a program akadályozza meg a negatív hatá­sokat. Sorsunkon nem változtathatunk- csak enyhíthetjük. ..Ha például tudom, hogy sorsom szerint súlyos balesetem lesz. vigyázhatok ugyan, de a baleset ennek elle­nére bekövetkezik, csupán a mértékét és a következményeit enyhíthetem." Sandra a reinkarnációban is hisz, ismeri öt korábbi életét. Kétszer élt Németországban, kétszer Oroszországban, s utoljára Indiában. Még emlékszik rá, hogy mint kislány milyen szívesen öltötte magára a szárit, s mennyire szerette az indiai zenét. Egy amerikai pro­fesszor 2000 gyerekkel végzett kísérleteket, s arra a megállapításra jutott, hogy a gyere­kek ötéves korukig emlékeznek korábbi életükre! Ha életveszélyben vagyok, azt mondom: nem baj. ha meghalok, mert úgyis újra szülétek. A látnokok azonnal újraszü­letnek". A többi ember pedig először kőben születik újra, majd növényben, állatban, s csak azután emberben. Bizonyítható-e, hogy a köveknek és a növényeknek valami­féle „lelkűk“ van? — kérdezték a jósnőtől. Vannak emberek, akik érzik a kő és növény lelkét, válaszolta. Omaga minden útjáról haza visz egy követ, amit nem ö választ ki, hanem a kő választja ki őt. Otthonában beszélget a növényeivel, s azok gyorsabban fejlődnek, hogy örömet szerezzenek neki. Ha valamelyiknek lehull a levele, meg­szidja ... A világ és Csehszlovákia jövőjéről Sand­ra nem sok jót mondott. A novemberi eseményekről előre tudott - és arról is, ami utána következett. Csehszlovákia helyzete 1993-ig egyre rosszabb lesz. A kiadások nőnek, és még jobban csökken az életszín­vonal. Nagyon sokan emigrálnak. Szlovákia nem szakad el, de ha mégis rászánja magát erre a lépésre, ismét csatlakozik Cseh­országhoz. A helyzet 1993 után kezd javul­ni. A világ sokkal rosszabb sors elé néz. Az 1958 után, a Plútó hatása alatt született generáció a pusztulásba kergeti a világot. Ismét a kőkorszaktól kezdjük majd az éle­tet. Ezt az eseményt 2000 körül várhatjuk. Egyvalami aggasztó: Sandra jóslatai 95 százalékban beválnak... A Signál nyomán: K. Cs. „Hamvadó cigarettavég... “ Káros, sőt kóros szenvedély, mégis annyian hódolnak neki. Én az Idősek rossz példáját követve kaptam rá a dohányzásra. Köröttem mindenki szívta: az apám, az öccse, a sógor, a koma, a szomszédok, ismerősök. Abban az időben, az első köztársaság idején, a szegény emberek a Zora nevű cigarettát vásárolták. Ha jól emlékszem 10 darabot adtak egy koronáért. A tehetősebbek Egyiptomit szív­tak. Ez bizony jóval drágább volt mint a Zora. Leginkább azonban vettek egy pakli dohányt, cigarettapapírt, és „tekertek“. A papírba be­leszórták a dohányt, szivarka formájúra csa­varták, a szélét megnyálazták, és már pöfékel­hettek is. A cigarettacsavarásban némelyek olyan gyakorlatra tettek szert, hogy szinte pillanatok alatt elkészítették füstölnivalóju­kat. Egy Pichler nevű ember szemkápráztató ügyességgel, félkézzel tekerte meg cigarettá­ját. Néhány pipást is ismertem, ezeknek min­dig szájukban csüngött a pipa. Akkor is szor- tyogtatták, ha nem volt benne dohány. Az igényesebbek, főleg a polgári foglalkozást űzők - szivaroztak. Sokat nevettek akkoriban egy mániákus parasztasszonyon, aki annyira kedvelte a szivarfüstöt, hogyha szivarozó férfi ment előtte, nyomon követte. Mint a holdkó­ros, megbűvölve lépegetett utána. Akadtak öregek, legtöbben a cigányok között, akik viszont bagóztak. Szomszédunkban egy idős parasztember is kedvelte a bagót. Viszo- lyogva néztem, amikor szája szögletéből ál­lóra szivárgott a sárgásbarna nyál. Divatban volt a papírhüvelybe, vagyis a hülznibe való töltögetés, apám, sőt később én is műveltem. Gyerekkorunkban a hülzni szipókáját meg- nyálaztuk, földobtuk a mennyezetre, és az szépen odatapadt. Úgy lógtak lefele, mint a jégcsapok. Nagyszerű szórakozás volt. Szó­val gomolygott a cigarettafüst köröttem, csoda-e, hogy rákaptam a dohányzásra. Mi, rossz példán nevelkedett falusi gyerkő­cök alig vártuk, hogy rágyújthassunk. Azt gondoltuk: amit a felnőttek olyan élvezettel szippantgatnak, nekünk is élvezetet szerez majd. Loptunk egy kis dohányt apánktól, selyempapírba tekertük, és ráfüstöltünk. Úgy szédelegtünk tőle, mint a részegek. Ha nem akadt dohány, megfelelt a haraszt is, sőt a diófalevél. De az nagyon büdös volt. A pipát is kipróbáltuk, nem ízlett. Tizenhárom éves lehettem, amikor először vásároltam ciga­rettát a vasúti állomás standján. Rögtön rá­gyújtottam, és vidáman pöfékeltem. Pe- chemre éppen arra jött a tanítóm. Hirtelené- ben nem tudtam mit tenni. Zavaromban zsebre dugtam az égő cigarettát és nagyot köszöntem. Ő rám mosolygott és tovább vo­nult. Nekem meg kiégett a nadrágom. Otthon azt hazudtam, hogy tüzet raktunk az erdő alatt, és az egyik fiú parazsat csempészett a zsebembe. Jól összeszidtak. Vagy negyven éven át pöfékeltem, végül magas vérnyomásom miatt lebeszélt az orvo­som. Egyik napról a másikra hagytam abba. Csak ilyen eltökélten lehet leszokni róla. Nem tagadom, szerettem a füstöt, különö­sen írás közben vagy társaságban. Élvezet volt jókat slukkolni. És persze, feketézés közben. Ma már csak a nosztalgia él bennem. Szabó Méry Gábor felvétele Lőrinc írja egyik versében a cigarettafüstről: Két akarat, két tett, az éber ész/ két villanás közt piciny szünet/ tán lankadás, tán előké­szület:/ a tetszhalott percben szélrezzenés,/ mely a tüdő szivacsbarlangjait/ gáztámadás­ként elönti s a jó/ meleg hús mélyét, szelíd riadó/ nyugalmából fölveri egy kicsit./ A töm­jéntől ördögök megszaladnak:/ a semmitől irtózva csöndesen/ cigarettázom s halkan ne­vetem,/ hogy e kis füst, kék öncsalás, akármi,/ tartalmat ad egy üres pillanatnak,/ melyben nem tudnék semmit sem csinálni. “ A hazai magyar toliforgatók között Bábi volt a legnagyobb füstölő, gyakran két ciga­rettát szívott egyszerre, az egyik a hamutál­cán füstölgött, a másik a szájában. Elfelejtette, hogy egy perccel előbb már rágyújtott. Füstölt Gyurcsó Pista, Mács Jóska, Monoszlóy Dezső, Dobos, Veres János, Ozsvald, Tóth Tibor, Szabó Béla, Rácz Olivér, Tóth Elemér, Zs. Nagy Lajos, stb. Tözsér viszont hiába írta a Férfikor-ban, hogy „Cigarettára: gyújtok a dalra.“ Nem volt, s nem lett élvezője a nikotinnak. Nem dohányzott sem Turczel Lajos, sem Egri Viktor, sem Cselényi, de Csontos Vilmos és Duba Gyula sem. Az utóbbiak tették jól. Trócsányi Zoltán egyik könyvében olvas­tam: „ Wilhelm Richter Magyarországról írott könyvében, 1844-ben följegyezte, hogy a ma­gyar szenvedélyes dohányos és gyakran látni közöttük hétéves gyermekeket, akik szájuk­ban pipával szaladgálnak a pusztán. A francia Beudant-nak is feltűnt már, hogy magyar férfiak hölgyek jelenlétében is dohányoztak, sót meg is kínálták őket pipával. Szépen kiszítt tajtékpipa és a kostök a magyar legna­gyobb gyönyörűsége és a látogatót - mint keleten - legelőször egy jól megtömött pipá­val kínálták meg... “ Lám, lám, a dohányzás hagyományaiban nálunk sincs hiány. „, „ .. ' Denes György * Emőkével éveken át egy osztá­lyon dolgoztunk. Már özvegyként ismertem meg. Férje korán el­hunyt. Csinos, harmincon felüli fia- talasszosny volt. Tele életkedvvel. Tudtuk róla, hogy nem él apácaéle­tet. miért is tette volna. Azért nem volt valamiféle kika­pós nőszemély. Tartósabb kapcso­latot tartott, hol fiatalabbak hol idősebbel. Mi tagadás, néha nősek­kel is. Ez az életmód megfelelt neki, férjhezmenetelre nem gon­dolt, ezért több házassági ajánlatot is visszautasított. Közben múltak az évek. Túllép­te a negyvenet, s ki tudja, a korral jár-e, belehabarodott egy nálánál fiatalabb nős férfiba, aki számára kapcsolatuk csupán futó kaland volt. Esze ágában sem volt a felesé­gétől elválni. Emőke, az életvidám, özvegyi sorsával eddig elégedett asszonyka hirtelen megváltozott. Ki tudja, mi válthatta ki benne a tartós családi tűzhely utáni vágyat. Talán a sza­porodó évektől vagy az egyedül­léttől való félelem. Esetleg a női dac azzal a, férfival szemben, aki semmiképp se akarta hozzáláncol­ni sorsát? Vagy épp a diadalra vágyó női hiúság. Végeredményben egyre megy. Csakhogy a férfi számára kapcso­latuk mind terhesebbé vált és sza­badulni próbált. A nő nem lenne nő, ha könnyen beletörődne ku­darcába. Beviharzott a hosszabb idő óta nem mutatkozó szerető munkahelyére, ahol rövidebh csendes szóváltás után szokásától eltérően éktelen patáliát csapott. A kedvese azonban karonragadta. és udvariasan kitessékelte őt az utcára. De lám, mit nem hoz az élet! Két hónap se telt bele, s az utóbbi napokban lehangolt Emőke egy reggel csillogó szemekkel szá­molt be új ismerőséről. Vele egy­korú elvált férfi, akivel a véletlen hozta össze. Elegáns, figyelmes, minden találkára virággal érkezik és ki tudja még mennyi kiváló tulajdonsággal rendelkezik. Ő, Emőke nem is érti, miért vált el a feleség egy ilyen nem minden bokorban termő férjtől... Nem is olyan sok idő múlva kitörő örömmel újságolta:- Megkérte a kezem!- Nem korai kissé? - kockáztat­ták meg a kérdést a (talán irigy­kedő) munkatársnők. Egy szó, mint száz, néhány hé­ten belül egybekeltek. Elragadta­tással újságolta, hogy a férjjelölt eljegyzésükkor arany nyaklánccal és karpereccel kedveskedett. Emőkét a szerencse istenasszo­nya fogadta volna kegyeibe? Ám a mézeshetek nektárja is elcsorog. Kinél előbb, kinél később. Emőkét az első csalódás akkor érte. amikor férje meghozta az első fizetését.- Csak ennyi?- Tudod, drágám, a törlesztés...- Miféle törlesztés?- Hát a kölcsön...- Kölcsön?- Mit gondolsz, miből vettem volna neked a drága ékszert?!- Ékszert? Nekem? Kölcsönre? Amit majd én fogok törleszteni?- Nem te. hanem mi. Valahogy még ezzel is megbé­kélt volna, de azzal már nem, hogy a férj mind gyakrabban ki-kimara- dozott és ilyenkor mindig ittasan tért haza. Majd az ételekben is válogatni kezdett. Egy alkalommal az elébe tett marhapörköltet a sze­métládába dobta lábasostól. Emőke minderről hallgatott. Nem akarta bevallani házassági baklövését. Egyszer azután nagy lila folttal a karján jelent meg a munkában. Még ezt is próbálta szépítgetni és a linóleum rovására írni. amelyen megcsúszott és az asztallap sarkának esett. De ami­kor másnap már az arcán is jókora folt éktelenkedett, kitört belőle.-Minden nap részeg... Már a fizetését se adja haza. És durva... Emőke így is türelmesen viselte sorsát. Csakhogy a lila, zöld foltok egyre gyakrabban jelentek meg hol a karján, hol a nyakán és ki tudja, a ruha mit takarhatott. Munkatársnőnk is megsokall- hatta a dolgot, mert egyszer igen megleckéztette öt.- Te asszony, nagy szamár vagy ám! Miért hagyod magad verni?! Vágd pofán valamivel, ami csak a kezed ügyébe kerül!- Agyoncsapna!- Ne félj te attól! A férj is csak a gyáva feleséggel szemben hős- ködik. Emőke alaposan elgondolkoz­hatott a tanácson, mert vagy két nap múlva nagy vidáman újsá­golta.-Jól elbántam vele. Ki akarta önteni az ebédet, én meg a lábassal jól képen teremtettem...- És visszaütött? - kérdezte a kolléganő.- Dehogy! Csak bámult kime­resztett szemmel. Tenyémi folt dí­szeleg a szeme alatt!- Na látod! Nem megmondtam? Nem tudom, a házassági tanács­adó szakemberei egyetértenek-e a házastársak közötti nézeteltéré­sek megoldásának eme módszeré­vel, de tény, hogy a férj azóta Emőkére nem emelt kezet. Pedig az eset jó néhány évvel ezelőtt történt. Emőke azóta meggyőződéssel vallja, hogy a férj csak azt a felesé­get ütlegelheti, aki hagyja magát. Zsilka László 1991. X. 4.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents