Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-04 / 40. szám
fl Iíasdmap é SZ LOVÉNIA ÉS HORVÁTORSZÁG FÜGGETLENSÉGE ÉS A NÉGYEK KONFEDERÁCIÓJA? • A BELSŐ HATÁROK REVÍZIÓJA 0 Ml LESZ KRAJINÁVAL ÉS KELET-SZLAVÓNIÁVAL? # KÉNYES VILÁGPOLITIKAI PROBLÉMA Az utóbbi hetek háborús hangulatában és a rendezést célzó nemzetközi diplomáciai-politikai események forgatagában mintha hajlamosak lettünk volna arra, hogy megfeledkezzünk a jugoszláv válságot kirobbantó alapvető ellentétekről. Márpedig ezek megoldása nélkül nem lesz tartós nyugalom a délszlá- voknál, s látni kell azt is, hogy a rendezés nagyon hosszadalmas folyamatnak ígérkezik. 91 \ szlovén 3 * horvát 2 \ szerb 1 % bosnyák 1 \ magyar 2 \ jugoszláv és egyéb 75 \ horvát 11 % szerb 1 \ magyar 1 \ szlovén 1 * bosnyák 11 \ cseh,- olasz, jugoszláv és egyéb 40 \ bosnyák 32 \ szerb 18 \ horvát 1 *s crna gorai 9 \ jugoszláv és egyéb 55 * szerb 19 \ magyar 6 % horvát 4 \ szlovák \ román % crna gorai 12 \ ruszin, jugoszláv és egyéb 85 \ szerb 3 H bosnyák 1 \ crna gorai 1 \ albán 1 \ horvát 1 % bolgár 1 \ macedón 7 \ szlovén, román, magyar, szlovák, jugoszláv és egyéb 77 % albán 13 \ szerb 4 \ bosnyák 2 \ crna gorai 4 % török, jugoszláv és egyéb 67 % macedón 20 \ albán 2 \ szerb 2 \ bosnyák 9 \ jugoszláv és egyéb Túlzott leegyszerűsítés lenne két egymással szembefeszülő nacionalizmusnak (szerb és horvát) tekinteni a polgárháborút, bár tagadhatatlan: meghatározó szerepet játszott abban, hogy a dolgok idáig fajultak. A nacionalizmus mesterséges felszítását ezúttal is gazdasági, ideológiai és (napi) politikai érdekek egyaránt motiválták. A lavinaszerű kelet-európai változások törvényszerűen sodorták magukkal Jugoszláviát - a sztálini szovjet birodalom kicsinyített, némileg korszerűsített vagy inkább titósított mását. S mivel nem az a lényeg, hogy mit szeretnénk, hanem az, ami van, ki kell mondani: nincs mindenképpen ellentmondás a nyugati integrációs és a keleti dezintegrációs folyamatok között, bizonyos értelemben és mértékig valami sajátos dekolonizá- ciós folyamat megy térfelünkön végbe. Nagyon veszélyes, ingoványos talajra vihet minden általánosítás. Néha igen nehéz különbséget tenni az elvakult nacionalizmus és a szovjet birodalom által csatlóssorba és mesterségesen létrehozott, illetve konzervált államalakulatokba kényszerült nemzetek függetlenségi törekvései között. Mindezt csak a mélyreható történelmi elemzések, újraértékelések világíthatják meg, persze egyetlen feltétellel: ha nem akarják a történelmet minduntalan a pillanatnyi politikai érdekekhez igazítani. Jugoszlávia esetében a mikroim- perialista jellegű titói föderációt csak a halálra ítélt hamisan univerzális ideológia továbbélése tarthatná fent. De eme eszmerendszer elbontása a gyakorlatban tavaly itt is megkezdődött, ezért egyszerűbb, ha innen datáljuk a válság kezdetét (bár erről hosszas elméleti vitákat lehetne folytatni). Mind a hat köztársaságban tavaly tartották - elég nagy szórással, áprilistól decemberig - az első szabad választásokat. Áprilisban Szlovéniában és Horvátországban az ellenzéki, jobbközép irányzatú koalíciók mindkettőben súlyos vereséget mértek a kommunista pártra. Jugoszlávia két legfejlettebb, gazdaságilag legerősebb köztársaságáról van szó, ezekben volt mindig a legmagasabb az életszínvonal. Soha nem tekintették magukat balkániaknak, kultúrájukat, hagyományaikat, értékrendjüket, a műveltségi szintet szemlélve inkább kötődnek Európához, pontosabban Közép-Európá- hoz, mint a többi jugoszláv köztársasághoz. Mindezek az összetevők nagyon rövid idő alatt szembeállították a két új demokratikusan megválasztott kormányt a négy kommunista kormányzattal, valamint a szövetségi vezetéssel. Az év folyamán a legnagyobb és legerősebb, mindig is hegemóniára törekvő Szerbiában a kommunisták taktikai húzást hajtottak végre: átvedlettek szocialista párttá - természetesen a régi garnitúra maradt hatalmon, Milosevics pártvezérrel az élen. És ez a párt decemberben meg is nyerte a parlamenti választásokat, ráadásul Milo- sevicset a köztársaság elnökévé is megválasztották. Győzelmét horvát- ellenes nacionalizmusának köszönhette, akkor még nem volt komoly ellenzéke. És ami volt, az semmi másban nem tudott rálicitálni, csak a nacionalizmusban. Szlovénia és Horvátország szűknek érezte a titói föderációt, nagyobb szabadságot követelt, egy lazább konföderációt. Erről Szerbia- gazdasági érdekei is így kívánták- hallani sem akart. Időközben módosultak az erőviszonyok, mert a három másik köztársaság, Bosznia-Hercegovina, Crna Gora (Montenegro) és Macedónia közül csak Montenegróban tudtak nyerni a posztkommunisták. Lassan Bosznia-Hercegovina és Macedónia is a konföderáció híve lett. Viszont a legfelsőbb irányító szervben, az államelnökségben patthelyzet alakult ki, mert a hat köztársaság mellett a Szerbiához tartozó két tartománynak, a Vajdaságnak és Koszovónak is van a testületben egy-egy képviselője. Tehát a felállás négynégy lett. Az alapkonfliktus ekkor még a föderáció vagy konföderáció. valamint a szerb és horvát szembenállás volt. 1990 decemberében Szlovénia és Horvátország is deklarálta jogát az elszakadásra. Ez év márciusában a hat köztársaság elnökei megkezdték tárgyalásaikat az ország jövőjéről. Az álláspontok megmerevedtek, semmire sem jutottak, méltán nevezték e konzultációkat a süketek párbeszédének. Június 25-én Szlovénia és Horvátország kinyilvánította függetlenségét, ekkor avatkozott be először a hadsereg Szlovéniában, de súlyos presztízsveszteség után ki kellett onnan vonulnia. Más a helyzet Horvátországban, ahol jelentős lélekszámú szerb él, s a tavasz óta lappangó erőszak fokozatosan polgárháborúba csapott át. A korábbi, föderáció-konföderáció vita mára módosult; konföderáció vagy teljesen független államok. s ha ez utóbbi, akkor milyenek? A jugoszláv egységről hangoztatott szerb szólamokról lehullott a lepel, és alatta csupán a nagyszerb álmokat lehetett látni, azok meztelen valóságában A szerbek álláspontja most már az, Szlovénia mehet, és mehet Horvátország is, de csak akkor, ha Szerbiához csatolják a szerbek lakta horvátországi területeket, Krajinát és Kelet-Szlavóniát. Viszont a horvátok egy talpalatnyi földről sem akarnak lemondani, megindult hát a mindinkább egyszínű szerbbé vált néphadsereg és a horvátországi szerbek együttes területrabló háborúja. Szerbia érve: a szerbeknek egy államban kell élniük. Ha nincs Jugoszlávia, akkor Nagy-Szerbiában. De mindenütt élnek szerbek, jelentős számban Bosznia-Hercegovinában és kisebb mértékben Macedóniában is. A recept: Milosevics szerint ezért fel kell darabolni Bosznia-Hercegovinát is. Egyébként ez a legjugoszlávabb köztársaság, a legnagyobb a muzulmán (bosnyák) népesség, majd a szerb és a horvát következik. Ezért beszéltek pár haté egy állítólagos megállapodásról Milosevics szerb és Tudjman horvát elnök között Bosznia-Hercegovina felosztásáról. Ahhoz, hogy Milosevics Szerbiához csatolhassa a horvátországi Krajinát (amellyel nem határos), valamint a boszniai Krajinát, (amellyel ugyancsak nem határos), óriási területeket kell bekebeleznie A muzulmánok viszont nem kívánják Bosznia-Hercegovina feloszlatását, nem akarnak a horvát és a szerb malomkő közé kerülni - tehát ók is felfegyverkeztek. Egy hónappal ezelőtt, harmadikként, a legdélibb és legszegényebb köztársaság - Macedónia nyilvánította ki függetlenségét. Szerbia reagálása: szó sem lehet az elszakadásról, ha Macedónia erre gondol, akkor a hadsereg gondoskodik arról, hogy Szerbia határai Görögországig terjedjenek ki. Ez világos beszéd. A Macedóniában élő albánok (19-20 százalék) és szerbek szintén ellenzik az önálló Macedóniát. Egyébként ez a köztársaság inkább híve valamilyen közös államformának, egyedül nem lenne életképes, hiszen külső szomszédaira sem számíthat. Bulgáriában azt mondották, a macedónok valójában bolgárok, s a macedón nemzet a Komintern mesterséges szüleménye. Görögország sem ért azzal egyet, hogy egy olyan független állam alakuljon, amely a történelmi görök nevet, a Macedónia nevet viseli. Egyedül Törökország (az egykori hódító) ismerné el fenntartások nélkül, csakhogy vele Macedónia nem határos. Egyetértek azokkal, akik szerint Jugoszlávia, mint olyan, halott. De hogy mi lesz helyette, azt senki sem tudhatja. Azt viszont igen, hogy mi kellene: béke. Tárgyalni csak békében lehet, s megpróbálva érdemben, előítéletek nélkül odafigyelni a másikra. Nem tudom, miként lehetne megoldani az ennyire elmérgesedett szerb-horvát viszályt, megszüntetni a gyűlölködést. Valami megoldást kellene találni arra az ellentmondásra, hogy azok, akik a határ egyik oldalán nemzetnek, államalkotó nemzetnek érzik magukat, pár kilométerrel arrébb nemzetiséggé degradálódjanak. Mert, sajnos, ezt a kifejezést kell használni tájainkon, ahol a demokrácia, az egyetemes emberi értékek vállalása csak távoli célnak tűnik. Mahnák István 1991. x. 4. Hétvégi délutánon, többórás út után, fáradtan, két útitáskával felpakolva érkeztem a mohácsi autóbusz-pályaudvarra. Első utam, természetesen, az információs irodához vezetett. Úgy látszik, valóban nyúzott lehettem, mert amikor megkérdeztem, hol' találom a menekülttábort, sajnálkozó tekintettel és részvétüket kifejezve mutatták meg az utat. „Milyen a helyzet odaát?“ - kérdezték többen, s mivel éppen a szerb-horvát határról érkeztem, autentikus hírekkel tudtam szolgálni. A táborba vezető úton többen is segítettek, néhányan elkísértek a következő kereszteződésig, hogy ne tévedjek el. A táborba érkezve kiderült az igazság. Rövid útlevélellcnőrzés után Koós András, a Belügyminisztérium Menekültügyi Hivatalának munkatársa fogadott.- Ön ma a harmadik csehszlovák újságíró - mondotta. Saját szemével tapasztalhatja: Mohács toleránsán viselkedik a menekültekkel. Sokan közülük családtagokat, ismerősöket, barátokat — s nemcsak magyar nemzetiségűeket — fogadtak be. Ez a város vegyes lakosságú, a magyarokon kívül szerbek, horvátok is lakják. Augusztus elején nyílt meg a tábor, és szerencsére még nem kaptunk hírt arról, hogy valahol visszautasító, ellenséges magatartást tanúsítottak volna lakóival szemben. — Pedig, ha jól tudom, az államkassza számára nem kis megterhelést jelent.- Magyarország százkettedikként, 1989- ben csatlakozott a genfi konvencióhoz. Addig inkább Magyarországról menekültek a nyugati államokba, a mi állmpoigáraink. 1989 fontos határkő volt, az önök olvasói bizonyára emlékeznek az NDK-s menekültekre. A genfi konvenció aláírásával nemcsak a jogi, hanem az anyagi alapot is megteremthettük a menekültek fogadására. — Tehát nem csak kormánypénzből élnek?- Anyagi fedezetünk nagy része valóban az állami költségvetésből származik. Ezenkívül különféle humanitárius szervezetektől kapunk anyagi vagy egyéb támogatást. Fedezetünk nagyjából szeptember végéig elegendő, de számítok arra, hogy a genfi konvenció többi tagországa is támogatni fog bennünket. Magyarország 1989 óta nagyon is nagyvonalúan viselkedett menekültügyben, hiszen az NDK-s roham után jöttek az erdélyi menekültek. Most pedig Jugoszláviából érkeznek.- Honnét jönnek az emberek?- Szeptember elejéig elsősorban Horvátországból jöttek. Hatvan-hetven százalékuk nő és gyermek, de ez az arány az események felgyorsulásával megváltozott. Természetesen, több férfi jött, elsősorban a mozgósítás miatt, amely a Vajdaságot is érintette. Ami a nemzetiségi összetételt illeti, az érkezők 90 százaléka horvát, 8 százaléka magyar, a többi szerb, szlovén, szlovák, rutén. Ez ügyben jó kapcsolatunk volt a vajdasági és a horvát hivatalos szervekkel, s ennek köszönhetően, egy hét késéssel ugyan, de megszerveztük a horvát és a szerb nemzetiségű gyermekek számára a tanítást. A tantervckel az Eszéki Városi Tanácstól sikerült beszerezni. Ugyanitt sokat segített a Vöröskereszt, a Máltai Szeretetszolgálat és más humanitárius szervezetek. Szeptember elején könnyebb volt megszervezni a menekültek életét és a gyermekek számára az iskolát, mert kevesebben jöttek, és nagyjából állandósulta létszám. — Az anyagiakon kívül milyen gondokkal küszködnek még?- A legrosszabb azok helyzete, akiket nem tekinthetünk menekültnek. Az ideérkezők nagy része, tudniillik, nem állandó jelleggel hagyta el hazáját, amint a helyzet lehetővé teszi, vissza szeretnének menni, így viszont a konvenció értelmében nem tekinthetők menekülteknek. Ugyanez a helyzet a hadseregből szökött vagy a hadkötelesség elől menekülő fiatalokkal. MENEKÜLTEK MOHÁCSON — Mit tehetnek ilyenkor?- Mi jóformán semmit. A menekülteknek kell eldönteniük, milyen indokkal érkeznek. Ha egy hadköteles fiatal azt állítja, hogy nem hajlandó fegyvert fogni lelkiismereti vagy vallási okokból, már menekültnek számít és fogadható.- Felkészültek arra, hogy további táborokat nyissanak? Az állandó feszültségnövekedés mintha ezt diktálná. — A mohácsin kívül a környéken további négy tábort nyitottunk, hogy hol, azt nem szeretném elmondani. Tapasztalhatta, hogy lakóink nem szívesen nyilatkoznak, félnek. És higgye el, nem minden ok nélkül. Ahhoz viszont, hogy egy újabb emelkedő hullámra felkészüljünk, komoly nyugati segítségre volna szükség. Tudom, Csehszlovákia nem áll olyan jól, hogy adakozhatna, de a konvenció többi tagországa valóban segíthetne. Menekültügyben Magyarország minden tőle telhetőt megtett, további anyagi forrásaink nincsenek. Amikor augusztusban kitört a szovjet puccs, vigyázzban álltunk a keleti határoknál és egy nagy menekültáradatra számítottunk. Szerencsére, az események kedvezőbb fordulatot vettek, mert ki tudja, miből fedeztük volna a még egy válságterület miatt létesített menekülttáborok költségeit. Azt hiszem, a jelenlegi magyar külpolitika - minden esetleges hibája ellenére - békés politika, elismeri szomszédai határait és nem óhajt konfrontációs megoldásokat támogatni. Az igazi pedig az lenne, ha a szomszédoktól inkább csak turisták jönnének hozzánk. , . .... Lovász Attila
