Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-20 / 38. szám
Vasárnap 1991. szeptember 22. A Nap kel - Kelet-Szlovákia: 06.24, nyugszik 18.38 Közép-Szlovákia: 06,31, nyugszik 18.45 Nyugat-Szlovákia: 06,37, nyugszik 18.51 órakor A Hold kel - Kelet-Szlovákia: 17.22, nyugszik 03,33 Közép-Szlovákia: 17.48, nyugszik 04.47 Nyugat-Szlovákia: 17.54, nyugszik 04.53 órakor Névnapjukon szeretettel köszöntjük MÓRIC, valamint Marót, Maurícia, Mór, Zelinda, Zella, Zöldike nevű kedves olvasóinkat • Móric - a latin Mauritius rövidüléséből keletkezett. Jelentése: mór, szerecsen • 1791-ben született Michael FARADAY angol fizikus, kémikus (f 1867) • 1901-ben született Charles Brenton HUGGINS Nobel-díjas amerikai orvos, sebész, rákkutató. A VASÁRNAP következő számának tartalmából A FULEKI K0V0SMALT A TALPON MARADÁSÉRT KÜZD Petrőci Bálint riportja FEL KELL RÁZNI A VILÁG LELKIISMERETÉT Somogyi Mátyás koppenhágai riportja ÁLDOZAT: AGYEREK Péterfi Szonya írása CSAK A SZÉL TUD VÁLASZT ADNI Johannes Mario Símmel novellája ÁLLANDÓ ROVATAINK Gyermekvilág Házunk tája Humor Hogy mik vannak? Sport Nem jön senki? Méry Gábor felvétele Tisztelt Bodnár Úr! Igazán szép, megható a Hazamenni című írása a Vasárnap augusztus 2-i számában. Csupán egyetlen mondatával nem értek egyet - az elsővel. Tagadom, hogy „ha eltűnik egy könyv, egy kés, egy kép végképp, eltűnik mindegyikkel egy-egy érzés is, örökre“. Lehet, hogy a gazdagoknál, a kiskoruktól jómódban élő, semmiben hiányt nem szenvedő egyéneknél találó az Ön feltevése. De az egyszerű falusi embereknél, kimondom, mert nem szégyen a szegénység, csak egy „kicsit“ kellemetlen, a szegényeknél pontosan az ellenkezője az igaz! Valaminek az elvesztése ezerszer több érzést ébreszt fel bennük (bennünk), mint amennyit az alatt az idő alatt, artiíg övék (miénk) volt. Aki még nem ízlelt — mondjuk — mézet, hiába olvasna át egy könyvtárat is, ahol minden könyvben a méz édességét, zamatát írnák le, még megközelítőleg sem tudná elgondolni, átérezni, milyen is lehet valójában. Ugyanez áll a szegénységre is. Aki nem próbálta, elképzelni sem tudja, mit jelent. Egri Viktor írta Szabó Béla halála után, hogy Szabó gyakran megfordult náluk. Krumplit a legfinomabban elkészítve sem volt hajlandó megenni, mert élt olyan „szegénységben“, hogy „csak“ krumplival táplálkozott. Megírtam Egri Viktornak, ha Szabó Béla „még“ krumplit ehetett, a tájékára sem jutott el a szegénységnek, az éhezésről fogalma sem lehetett. Gyermekkoromban apám 8-9 hold földecskén gazdálkodott. Anyai öregapám olyan fúró-faragó ezermester volt, kedvence voltam. Vett nekem a zselizi vásáron — amikor már nagyobbacska, olyan hétéves lehettem — a bosnyák házalóktól egy vasnyelű bicskát, mindkét oldalán „Sarajevo“ felírással. Ugráltam örömömben. Másnap megfentük. Én forgattam a fenőkövet, öregapó hüvelykujjával érintgette, elég éles-e már. Amikor megfelelőnek találta, adott egy öreg óraszíjat, amelyre rá lehetett kapcsolni a bicska karikáját. A mellény (lajbi) gomblyukába rugós kapoccsal rögzítettük a szíjat, a bicska az alsó zsebben lapult. Még a templomban is megtapogattam, megvan-e. Évekig használtam. Ki tudná megmondani, hány fűzfasípot „keltettem“ vele. (Ha elrepedt a fűzfakéreg a lehúzáskor, azt mondtuk: „nem kelt ki“. (Sokszor elvágtam az ujjaimat, sok-sok ceruzát megfaragtam az iskolában. Ki tudná számon tartani, mennyi kenyeret, hagymát, szalonnát szeleteltem fel a mindig éles Sarajevóval?.... Lehettem már tízéves, amikor leveles fűzfaágakból „kerítőt“ kötöttünk a Garamnál. Ezzel a 4—5 m hosszú kerítővei sok szép halat fogtunk. Ilyen alkalommal lekapcsoltam a szíjról a bicskát. Bár ne tettem volna! Amint egy szép lombos ágat akartam levágni, megcsúsztam, beleestem a vízbe, a bicska kiesett a kezemből. Mély volt a víz, tele volt a part menti fák gyökereivel, hiába búvárkodtam ott hosszú ideig, nem találtam meg. Dehogyis szűnt meg, dehogyis tűnt el az elveszett bicskával a hozzáfűződő sok-sok emlék! Inkább csak most éreztem igazán, mennyire „összeszoktunk“ a három év alatt. Szinte belebetegedtem a „veszteségbe“, ezernyi esemény kötött hozzá. Katonakoromban már nemcsak olvastam, hanem gyűjtögettem is a könyveket. Komáromban katonáskodtam. Gyakran megfordultam Nagy László könyvkereskedésében. Nála vettem meg G. Bemard Shaw: Vissza Matuzsálemhez című könyvét is. Ennek már csaknem ötven éve. öt—hat évvel ezelőtt hiába kerestem, nem találtam sehol. Mindig felírtam, ha valakinek kölcsönöztem. Most elfelejtettem volna? - tűnődtem. Órákat töltöttem tépelődéssel. Felvillant előttem egy jelenet a könyvvel kapcsolatban! Kivettem belőle egy képeslapot, unokaöcsém küldte Amerikából, a Los Angeles-i delfinakvárium színes fotója volt. Ki is volt, aki megcsodálta a cirkuszi attrakciókat bemutató delfineket? Ki is volt?... Megvan! Pedig már kérdeztem tőle, nincs-e nála a könyv. Dehogy van - felelte. Váratlanul látogattam meg őket, estefelé, amikor már a szobában tartózkodtak. A könyvszekrényhez lépve láttam, ott a Shaw- kötet! A 134. oldalon alul, a margón egy bevágás van — mondtam. Kiesett a faragókés a kezemből, megsértette. Legyen szíves, nézze meg, „hátha“ az enyém — kértem. Még akkor is tagadta, nekem kellett kivenni és kinyitni az említett oldalon. Ott volt a bevágás. Örömömben nem pofoztam fel - ahogy megérdemelte volna - csak ennyit mondtam: „Szégyellhetik magukat!“ Az eltűnésétől eltelt idő alatt számtalanszor eszembe jutott a könyv. Különösen szerettem a második részt, Ádám, Éva, Káin feleselését. Eszembe jutottak a vásárlás körülményei is. Billnitzer Ernő vezérőrnagy volt Komárom helyőrségi parancsnoka. Hintóval „grasz- szált“ a városban, osztogatta a laktanyafogságot a katonáknak, még a tiszteknek is! Az utcán! Éngem is odakiáltott a hintóhoz. „Szakaszvezető! Holnap jelentkezik kihallgatáson és kér két heti laktanyafogságot!“ Vezérőrnagy úr, Tóth János szakaszvezető alázatosan jelentem, nem ácsorogtam. Két hete ígérte a könyvkereskedő, hogy meghozatja G. Bemard Shaw: Vissza Matuzsálemhez című könyvét, már láttam kitéve a kirakatban, érte indultam. De Billnitzer Ernő vezérőrnagy úr parancsára holnap jelentkezem kihallgatáson és kérek két hét laktanyafogságot - ácsorgásért‘ — fejeztem be. Mintha valami mosolyféle suhant volna át a komisz, irgalmat nem ismerő, félőrült tábornoknak az arcán. „Maga ismer engem? — csodálkozott. — És Shaw-t olvas? Hm, hm. Elengedem a laktanyafogságot. Hajts! Szólt a kocsisnak. Földbe gyökerezett lábbal bámultam utána sokáig. Eszembe jutott az is, hogy többen kölcsönkérték, többen be is csomagolták. Mindenki visszahozta, csak a leggazdagabb nem, a szemétláda! Bujkál is azóta előlem. Bizony, Bodnár Úr, nagyon nagy tévedés volt cikkének első mondata. És nem szoktam hipotéziseket gyártani, amit leírtam, átéltem az utolsó betűig. Különösen akkor sántít az állítása, amikor érzelmek- barátság, szerelem - elvesztéséről van szó. Nem is beszélve a szabadság, szülőföld elvesztéséről... Menynyi vers, dal, nóta bizonyítja, hogy - igenis emlékezünk! Évekig, sokszor halálunkig hordozunk egy-egy emléket... Még egy cserebogárról is... És amikor hozzánk közelálló személyt veszítünk el, már szinte nevetségesnek, vagy inkább brutálisnak tűnhet ez a mondat. Nincs veszélyesebb dolog egy író (cikkíró) számára, mint mikor olyasmiről ír, amit nem élt át. Ön sem próbálta meg a szegénységet, csakis így kerülhetett ilyen „hánya-veti“ feltevés — kakukktojásként — a minden kultúrigényt kielégítő cikkének élére. Tisztelettel Tóth János, Szódó ★ ★ ★ Tisztelt Tóth Úr! Mindenekelőtt köszönöm szép levelét, mely - elnézést érte, de mint sok gyatra kézirattal találkozó szerkesztőnek, jólesik leírnom — alig szorult redaktori beavatkozásra. Hogy én mit nem éltem, illetve éltem át, főként attól a pillanattól kezdve, hogy tizenhárom éves koromban elvesztettem apámat, annak elősorolásával nem akarom terhelni sem Önt, sem olvasóinkat. Még kevésbé azért, mert az ember érzelemvilágának alakulása, lelkisége, érzései nem elsősorban és nem csupán szociális helyzetének függvényei. Ha játszani akarnék a szavakkal, akkor mondhatnám, amit bizonyára Ön is jól tud: vannak (lelkiekben) gazdag szegények, szegény gazdagok, amiként szegény szegények és gazdag gazdagok is. De én nem erről írtam, és nem arról, hogy kiben milyen érzéseket vált ki „valaminek az elvesztése“. Hanem arról: ha eltűnik valami életünkből, végképp, eltűnik vele egy érzés is, örökre, mégpedig az, melyet addig éreztünk, míg az a bizonyos valami valamiképpen hozzátartozott mindennapjainkhoz. A kettő nem ugyanaz. Különösen, ha az utóbbi esetben az utánunk született és majdan születő nemzedékekre gondolunk, akik legfeljebb már csak elbeszélésekben, könyvekben, fényképeken találkozhatnak azokkal a természeti és tárgyi értékekkel, melyek az elmúlt évtizedek esztelen, romboló környezet- és természetvédelmi, valamint településfejlesztési politikájának következtében pusztultak el (erdők, bozótosok, vizek, állatvilág, épület, régi utcasor, a népi alkotófantázia megannyi „köztéri“ remeke), ők már nem érezhetik azt, amit az idősebb nemzedék tagjai érezhették a szűkebb környezetükben annak idején még létező természeti és tárgyi elemek iránt, minthogy azok már nincsenek. Akár Önt is idézhetném: „Aki még nem ízlelt — mondjuk — mézet, hiába olvasna át egy könyvtárat is, ahol minden könyvben a méz édességét, zamatát írnák le, még megközelítőleg sem tudná elgondolni, átérezni, milyen is lehet valójában“. Pontosan ezt akartam közölni az Ön által kifogásolt mondattal. Tisztelettel: Bodnár Gyula a különválásról A politikában a szeparatizmus igen került, sőt megbélyegző szó. Jelentése elkülönülés, különválásra törekvés, valamely népnek nemzetiségnek elszakadási igyekezete történelmi folyamatokban mindig jelenlévő, élő jelenség. Amikor az újságokban a baszk, a tamil, a szikh szepara- tisták terrorista akcióiról olvasunk, libabőrös lesz a hátunk. De még kellemetlenebből érint bennünket, ha a szeparatizmus egyik napról a másikra felüti a fejét a mi régiónkban. Pedig akár tetszik, akár nem, a volt európai kommunista országokban tombol a szeparatizmus. Mozgatóerői, történelmi gyökerei különbözőek, de akárhogy is szépít- getik, akármilyen hazafias jelszavakkal, történelmi érvekkel köritik a cél mindig ugyanaz: a különválás, az önállósulás. Napjainkban ilyen önállósulási folyamatnak vagyunk részesei Csehszlovákiában, mi az itt élő magyarok. Jó lenne, higgadt, semleges szemlélőkként átélni ezt az egész bonyolult folyamatot, a gyakran szélsőségekbe fulladó szlovák—cseh politikai vitákat. A két testvémép parlamenti hadakozásai, az újságcikkek százainak szemrehányó vádaskodásai igen kellemetlenül érintenek bennünket és még rá gondolni is rossz, hogy esetleg Csehszlovákia két önálló részre szakad. Ebben az országban születtem, és magyar létemre egyformán hatott rám a cseh és szlovák kultúra, egyformán vannak cseh és szlovák barátaim. Számomra ez az ország. így ahogy van, egy egész. Szerintem ez a keret nem lehet akadálya egyik nép identitása kiteljesedésének sem. Nem tudom, egyes politikai erők miért várják el, miért remélik, hogy a csehszlovákiai magyarság támogassa Szlovákia teljes függetlenné válását? Hiszen a magyar kisebbség ellen a nacionalista piszkálódások. szemrehányások és szélsőségek kizárólag Szlovákiában fordulnak elő és többnyire azok a politikai erők szítják, akik a szlovák nemzeti állam megteremtését tűzték programjukra. A két nemzet a demokrácia és a tolerancia alapján türelemmel rendezheti vitás problémáit, a szlovákokat sértő politikai és gazdasági egyenlőtlenség megoldható. Ennek ellenére a helyzet annyira kiélezett, hogy Ha vei köztársasági elnök szerint csupán két megoldás lehetséges: föderáció vagy két önálló állam, amelyről népszavazás dönthet. A nyári felmérések szerint ugyan Szlovákiában a lakosság hetven százaléka az egységes Csehszlovákia fennmaradását óhajtja, azonban egyes politikai pártok zavaros, kétértelmű programja olyan helyzetet teremthet, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács kikiáltja a függetlenséget. Ha már Frantisek Miklosko, az SZNT elnöke kijelenti, hogy „a kialakult politikai színtér egy hajszálon függ? Tucatszámra jelennek meg gazdasági elemzések, amelyek azt bizonygatják, hogy az önálló Szlovákiában a gazdaság katasztrofális helyzetbe kerülne és körülbelül további 300 ezerrel növekedne a munkanélküliek száma. Persze számos eszmefuttatás ennek az ellenkezőjét bizonygatja. Sajnos, a napokban kezdődő parlamenti viták előtt a helyzet kritikus. Szerencsére csak szópárbaj folyik, de ez is kiéleződhet és olyan helyzet alakulhat ki, hogy a szlovák követelések elfogadhatatlanok lesznek a csehek számára, és ők fordítanak hátat a föderációnak, még akkor is, ha tudják, hogy a kérdés nem az: ki nyer? Hanem: ki veszít többet? Egy dolog biztos. Az ország kettészakadásával a kisebbségek csak veszítenek majd. Akik az önálló Szlovákiáért harcolnak, megnyilvánulásaik szerint nem barátai a nemzetiségeknek. Szűcs Béla 1991. IX. 20
