Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-20 / 38. szám
ilasárnap 0 B et eg gyereknek születtem, nem is tudom, mi volt pontosan a bajom. Az elbeszélésekből csak arra emlékszem, hogy három hónapos koromban azzal adtak haza a kórházból, hogy meghalok. Akkor találkozott az anyám egy javasasszonnyal, aki azt mondta neki, hogy minden etetéskor a tejembe tegyen egy leveseska- nál konyakot. Ő a tanácsát meg is fogadta, valóban túléltem, meggyógyultam, de évekkel később, amikor már mint alkoholistát kezeltek, a szakemberek úgy vélték, ebben keresendő alkoholizmusom gyökere, no meg a génekben, mert az apám sem vetette meg az italt. Igaz, nem volt részeges, de ahogy mondani szokás, megitta a magáét. Az anyám is - kezdi tragikus élet- történetét Rózsa Rafael. A szeszes italt már gyermekkoromban szerettem. Amikor például a szüleim kikísérték a vendégeket, hamar felhörpintettem mindent, ami a poharakban maradt. A szipózást „beat- lesmaniámnak“ köszönhetem, akkoriban csodáltuk John Lennont meg Mick Jaggert és rájuk akartunk hasonlítani - mindenben. Sajnos, nemcsak külsőnkkel majmoltuk őket, hanem életmódjukat is utáznozni akartuk, s mivel nálunk nem lehetett kemény droghoz jutni, szipóztunk. Serdülőkoromban rájöttem, milyen mámorító az alkohol kombinálása a szipózással meg különböző gyógyszerek fogyasztásával. A RÓZSASZÍNŰ ÁLMOK 1968-69-ben Pozsony belvárosában sok „magán diszkóklub“ létesült. Persze, ez csak álcázása volt a pincékbeni kábítószerezésnek, miközben böm- böltettük kedvenc zeneszámainkat, énekeseinket. Akkoriban rengeteget olvastam, tanítóim és szüleim elégedettek voltak velem -, de senki nem nézte meg, mit olvasok. Csak narkósok életét ecsetelő írásokat vettem a kezembe, nem azért, hogy megismerjem életüket, hanem azért, hogy megtudjam, mit lehet fogyasztani, mit mivel kell kombinálni. Hát ez aztán be is jött... Bejártam a város összes drogériáját még gyógyszertárát és pontosan tudtam, mit kell vásárolnom. Azért ingáztam le-föl, hogy ne figyeljenek fel rám. Italt is vásároltam, abból, amit szorgalmammal kerestem: papírt, vasat, üveget gyűjtöttem, zsákoltam, szenet hánytam, utcát söpörtem. Meg is voltak velem elégedve, mondogatták: „Milyen szorgalmas ez a Rafael.“ Utáltam a munkát, de kellett a pénz. Már nem tudtam meglenni a rózsaszínű álmok nélkül. Délelőtt tanultam, délután dolgoztam, este kábítóztam a cimborákkal, éjszakánként festeget- tem, csak azért, hogy magamba szívhassam a kábító festékhígító illatát. Szóval: tudatosan romboltam egészségemet és azzal vigasztaltam magam, hogy akkor hagyom abba, amikor én akarom. Nagyot tévedtem! A különböző vegyszerek sokkal erősebbek voltak nálam. A „rózsaszínű álmok“ nagyon kellemesek. Az ember könnyű lesz és gondtalan. Olyan csodálatos tájakat jár be, amilyeneket egy józanul élő egyén el sem tud képzelni. Minden színes M. Marton felvétele Rafael vallomása és illatos. Bármire lehet gondolni, minden szép, csodálatos. Az összes probléma köddé válik. A kábítószeres ekkor kezdi növelni az adagokat, mert még vonzóbb világba akar jutni. Csakhogy valójában az ellenkezője történik. Lázálmában békák, kígyók, egerek, patkányok, pókok támadják meg, mászkálnak a testén, harapdálják és ő borzalommal figyeli vérző sebeit, miközben hadonászva védekezik a legborzalmasabb szörnyek ellen. Ez nem mese, ez színigaz, százszor, tán ezerszer megéltem. Mindannyiszor, ahányszor izzadtan, fáradtan és meggyötörtén kijózanodtam, megfogadtam, soha többet nem iszom, nem kábítószerezek. Fogadalmamat egy-két napig be is tartottam, sőt, néhányszor három hónapig is álltam a szavamat. Akkor én voltam a legfigyelmesebb férj — mert közben megnősültem -, szüleim legjobb gyermeke, a legproduktívabb munkaerő. Az emberek kedvesek és figyelmesek voltak, elkényeztettek. De csak én tudom, hogy számomra ez az önmegtartóztatás milyen kínokkal járt. Ha egyedül voltam, bezárkóztam a fürdőszobába vagy lementem a pincébe és ott összekötöztem a lábamat, hogy ne tudjak elmenni hazulról és úgy zokogtam, mint egy elhagyott árva gyerek. Ilyen állapotaimban a rózsaszínű álmokat kívántam vissza, meg voltam győződve róla, hogy körülöttem mindenki csak alakoskodik, valójában senki sem szeret, senki nem bocsájt- ja meg azt, amit magam mögött tudok. Végül is mindig a kocsmában kötöttem ki. Amikor berúgtam, nem mertem hazamenni, árokban vagy kapualjakban, a parkok padján töltöttem az éjszakát, persze, bevettem még néhány tablettát, hogy „jobban aludjak“. ELHAGYTAK, KIDOBTAK A feleségem hamarosan rájött, kivel is kötötte össze az életét. Jó családból származott, egyetemet végzett, és én egyáltalán nem haragszom rá, hogy elhagyott, elvált tőlem. A szüleim aznap azt mondták: többet ne tegyem be hozzájuk a lábam. Másnap kirúgtak a munkámból is. Mi történt? Ismét a kocsmába mentem. Elittam az összes pénzemet, az utolsó néhány koronáért némi szipóznivalót vettem a drogériában és kimentem a városszéli erdőbe. Vagy két hétig nem ettem, nem mosakodtam, nem borotválkoztam. Amikor már minden kábítószerem elfogyott és én úgy szenvedtem, mint a kivert kutya, gondoltam egyet és elmentem az alkoholelvonó tanácsadóba. Csak rám néztek és azonnal beutaltak gyógykezelésre. Ott jól éreztem magam és hittem, hogy meggyógyulok. Ekkor találkoztam Rózsával, szakácsnő volt az intézetben. Belémhabarodott, én is kedveltem. Ő hordta be titokban ' az italt és a tablettákat. Rájöttek, mindkettőnket kidobtak. A lánnyal szakítottam, ő másutt talált munkát, de én ismét a bontás előtti házak falai közé szorultam. Pénzem nem volt, így elcsentem ezt-azt, leginkább csak italt, cigarettát, kenyeret. Nem akartam én lopni, sőt, nagyon is szégyeltem, mire vetemedtem. Ekkor történt, hogy meghalt az egyik kábítószeres barátom. Saját apja sem ismert rá, amikor sor került az azonosítására. Ez az eset annyira megrázott, hogy megfogadtam: én ilyen sorsra nem jutok. Munka után néztem, szerencsém volt, egy építkezésen fel is vettek. Minden jól ment, újranősültem, beköltöztem a háromszobás szépen berendezett lakásba, és nem hiszi el, ismét főiskolát végzett nő lett a feleségem. Hamarosan kislányunk született — Annuska. Nagyon boldog voltam. Egy évig. Nagy kínokat éltem meg, mert az ital mindig hiányzott, de nem akartam elveszíteni szép otthonomat, feleségemet. Ha úgy éreztem, „ihatnékom“ van, felöltöttem a melegítőt és elmentem kocogni. Egyszer, amikor hazafelé igyekeztem, volt cimborámmal találkoztam. VISSZAESTEM Megörültünk egymásnak. A kocsmába invitált, mondván, meg kell ünnepelnünk találkozásunkat. Azt gondoltam, nyugodtan mehetek, én már túljutottam a veszélyen. Mit mondjak? Részegen dobtak ki. Aztán már csak lefelé csúsztam a lejtőn. Egyre erősebb drogot kerestem, ittam, csavarogtam, agyba-főbe vertem a feleségemet meg a gyereket, otthagytam a munkámat. Ismét bekerültem az ördögi körbe. Amikor a feleségem egy deli- rium trémenses állapotomban bevitetett a kórházba, azt mondtam, minden igyekezetük fölösleges, én ilyennek születtem, ilyen is maradok - kábítószeres. Fél év múltán hazaengedtek az intézetből. Akkor aztán tudatosan jártam az italboltokat és azt magyaráztam az italozóknak, mennyivel egészségesebb a gyümölcslevek fogyasztása. Kiröhögtek. Senki se akart szóbaállni velem. Azt elfelejtettem mondani, hogy közben a második feleségem is elvált tőlem. Az én „káderlapommal“ meg sehol sem kaptam munkát. Mégis megfogadtam: véget vetek ennek a kálváriának. Felkerestem egy volt barátomat, neves festőművész. Ószintén elmondtam neki, milyen helyzetben vagyok. Tulajdonképpen ő' mentett meg. „Itt maradsz, modellt állsz majd, ezért nálam lakhatsz és ehetsz is. Hogy te milyen hülye vagy! Hát nem fogtad fel, hogy szabadnak születtél és önként rabságot vállalsz?! Akármilyen ital, tabletta, drog erősebb nálad. Rafael, te rongy ember vagy!“- Tucatnyi orvos, pszichológus, pszichiáter foglalkozott velem, de senki nem mondta meg ezt így - érthetően, kerek-perec. Ez három évvel ezelőtt történt. Egy ember nyújtotta felém azt a bizonyos szalmaszálat. Belé- kapaszkodtam. Megmentett. Ő mondta azt is, mit jelent a nevem, hogy az Isten azt üzeni: meggyógyítalak. Hívő lettem. Munkát és lakást szereztem, An- nuskát is rendszeresen, hetente legalább háromszor látogatom. Megbecsülnek és ez jó. Ismét fontos vagyok. Sokak számára. SINEAL Rafael tulajdonképpen nem azért keresett fel, hogy elmondja élete történetét. Inkább azért, hogy megkérjen, propagáljam azt a folyóiratot, melyet néhány barátjával éppen most indított útjára. Sineal a neve, havonta jelenik meg húszezres példányszámban és az alkoholistákon akar segíteni. A sine latin szó és jelentése: nélküle, az al az alkohol rövidítése. Vagyis: alkohol- mentes, másként, absztinensek lapja.- Úgy véli, hogy az alkoholisták az öt koronát erre az olvasmányra adják? Hogy borgőzös állapotukban el is olvassák?- Nem is nekik szántam, inkább családtagjaiknak, munkatársaiknak. Nem receptkönyv ez, hanem egy kapaszkodó. Szlovákiában vagy százezer alkoholista^ van, és mindegyikükhöz tartozik valaki, akit boldogtalanná szerencsétlenné tesznek. Saját tapasztalatomból tudom, hogy nem az elfordulás a megoldás, hanem a megértés, a segítőkészség. Nekem a művészbarátom dobta be a mentőövet, meg az Istenbe vetett hitem, akivel, sajnos, csak harminchét éves koromban „találkoztam“.- Rafael! Már soha többé? Úgy érzi? Esküszik?- Biztos vagyok benne. A józan élet sokkal könnyebb, mint az alkoholistáké. A kábítószerektől függők örökké zaklatot- tak, kötekedők, elégedetlenek, szenvedők. A drogtól függetlenek felszabadultak, kedélyesek, kiegyensúlyozottak. Hát mi a jobb? Ma már ezt tudom. Igaz, sok szenvedés árán jutottam el idáig. Úgy vélem, a halál torkából jöttem vissza, mert amikor utoljára bevittek, alig voltam negyvenkilós és végtagjaim görcsbe ugrottak, egész testemben remegtem, mindenem fájt.- Meglepett, hogy a siralmas múltjáról már első találkozásunkkor olyan nyíltan beszélt...- Én mindenkinek megmondom, hogy alkoholista vagyok, sőt, kábítószeres. Az emberek elcsodálkoznak, elnémulnak, de egy idő múltán respektálják, hogy nekem nem szabad elfogyasztanom egy korty sört sem. Ha a munkahelyemen valamit ünnepelnek, italt vesznek, de nekem mindig bekészítik a citromlevet. Látom, örülnek, hogy nem iszom, hogy jól végzem a dolgomat. Tudom, ha egyetlenegy korty szeszt fogyasztanék, ott lennék, ahol három évvel ezelőtt. Mert az alkoholista haláláig alkoholista... Ozorai Katalin 1991. IX. 20. 555 ^ S ==sr ¡Ex = ~ — ~:=r\ i "—^=^3=----I5^^;^Sá5^Lj=¡-~^s=:
