Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-09-20 / 38. szám

ilasárnap 0 B et eg gyereknek szület­tem, nem is tudom, mi volt pontosan a bajom. Az elbeszélésekből csak arra emlékszem, hogy három hóna­pos koromban azzal adtak haza a kórházból, hogy meghalok. Akkor találkozott az anyám egy javasasszonnyal, aki azt mondta neki, hogy minden etetéskor a tejembe tegyen egy leveseska- nál konyakot. Ő a tanácsát meg is fogadta, valóban túléltem, meggyógyultam, de évekkel ké­sőbb, amikor már mint alkoho­listát kezeltek, a szakemberek úgy vélték, ebben keresendő al­koholizmusom gyökere, no meg a génekben, mert az apám sem vetette meg az italt. Igaz, nem volt részeges, de ahogy mondani szokás, megitta a magáét. Az anyám is - kezdi tragikus élet- történetét Rózsa Rafael. A szeszes italt már gyermek­koromban szerettem. Amikor például a szüleim kikísérték a vendégeket, hamar felhörpin­tettem mindent, ami a poharak­ban maradt. A szipózást „beat- lesmaniámnak“ köszönhetem, akkoriban csodáltuk John Len­nont meg Mick Jaggert és rájuk akartunk hasonlítani - minden­ben. Sajnos, nemcsak külsőnkkel majmoltuk őket, hanem élet­módjukat is utáznozni akartuk, s mivel nálunk nem lehetett ke­mény droghoz jutni, szipóztunk. Serdülőkoromban rájöttem, mi­lyen mámorító az alkohol kom­binálása a szipózással meg kü­lönböző gyógyszerek fogyasztá­sával. A RÓZSASZÍNŰ ÁLMOK 1968-69-ben Pozsony belvá­rosában sok „magán diszkó­klub“ létesült. Persze, ez csak álcázása volt a pincékbeni kábí­tószerezésnek, miközben böm- böltettük kedvenc zeneszámain­kat, énekeseinket. Akkoriban rengeteget olvastam, tanítóim és szüleim elégedettek voltak ve­lem -, de senki nem nézte meg, mit olvasok. Csak narkósok éle­tét ecsetelő írásokat vettem a ke­zembe, nem azért, hogy megis­merjem életüket, hanem azért, hogy megtudjam, mit lehet fo­gyasztani, mit mivel kell kombi­nálni. Hát ez aztán be is jött... Bejártam a város összes drogéri­áját még gyógyszertárát és pon­tosan tudtam, mit kell vásárol­nom. Azért ingáztam le-föl, hogy ne figyeljenek fel rám. Italt is vásároltam, abból, amit szor­galmammal kerestem: papírt, vasat, üveget gyűjtöttem, zsá­koltam, szenet hánytam, utcát söpörtem. Meg is voltak velem elégedve, mondogatták: „Mi­lyen szorgalmas ez a Rafael.“ Utáltam a munkát, de kellett a pénz. Már nem tudtam meg­lenni a rózsaszínű álmok nélkül. Délelőtt tanultam, délután dol­goztam, este kábítóztam a cim­borákkal, éjszakánként festeget- tem, csak azért, hogy magamba szívhassam a kábító festékhígító illatát. Szóval: tudatosan rom­boltam egészségemet és azzal vigasztaltam magam, hogy ak­kor hagyom abba, amikor én akarom. Nagyot tévedtem! A különböző vegyszerek sokkal erősebbek voltak nálam. A „rózsaszínű álmok“ na­gyon kellemesek. Az ember könnyű lesz és gondtalan. Olyan csodálatos tájakat jár be, amilye­neket egy józanul élő egyén el sem tud képzelni. Minden színes M. Marton felvétele Rafael vallomása és illatos. Bármire lehet gondol­ni, minden szép, csodálatos. Az összes probléma köddé válik. A kábítószeres ekkor kezdi nö­velni az adagokat, mert még vonzóbb világba akar jutni. Csakhogy valójában az ellenke­zője történik. Lázálmában bé­kák, kígyók, egerek, patkányok, pókok támadják meg, mászkál­nak a testén, harapdálják és ő borzalommal figyeli vérző se­beit, miközben hadonászva vé­dekezik a legborzalmasabb ször­nyek ellen. Ez nem mese, ez színigaz, százszor, tán ezerszer megéltem. Mindannyiszor, ahányszor izzadtan, fáradtan és meggyötörtén kijózanodtam, megfogadtam, soha többet nem iszom, nem kábítószerezek. Fo­gadalmamat egy-két napig be is tartottam, sőt, néhányszor há­rom hónapig is álltam a szava­mat. Akkor én voltam a legfi­gyelmesebb férj — mert közben megnősültem -, szüleim legjobb gyermeke, a legproduktívabb munkaerő. Az emberek kedve­sek és figyelmesek voltak, elké­nyeztettek. De csak én tudom, hogy számomra ez az önmegtar­tóztatás milyen kínokkal járt. Ha egyedül voltam, bezárkóztam a fürdőszobába vagy lementem a pincébe és ott összekötöztem a lábamat, hogy ne tudjak el­menni hazulról és úgy zokog­tam, mint egy elhagyott árva gyerek. Ilyen állapotaimban a rózsaszínű álmokat kívántam vissza, meg voltam győződve ró­la, hogy körülöttem mindenki csak alakoskodik, valójában sen­ki sem szeret, senki nem bocsájt- ja meg azt, amit magam mögött tudok. Végül is mindig a kocs­mában kötöttem ki. Amikor be­rúgtam, nem mertem hazamen­ni, árokban vagy kapualjakban, a parkok padján töltöttem az éjszakát, persze, bevettem még néhány tablettát, hogy „jobban aludjak“. ELHAGYTAK, KIDOBTAK A feleségem hamarosan rá­jött, kivel is kötötte össze az életét. Jó családból származott, egyetemet végzett, és én egyál­talán nem haragszom rá, hogy elhagyott, elvált tőlem. A szüle­im aznap azt mondták: többet ne tegyem be hozzájuk a lábam. Másnap kirúgtak a munkámból is. Mi történt? Ismét a kocsmába mentem. Elittam az összes pén­zemet, az utolsó néhány koroná­ért némi szipóznivalót vettem a drogériában és kimentem a vá­rosszéli erdőbe. Vagy két hétig nem ettem, nem mosakodtam, nem borotválkoztam. Amikor már minden kábítószerem elfo­gyott és én úgy szenvedtem, mint a kivert kutya, gondoltam egyet és elmentem az alkoholel­vonó tanácsadóba. Csak rám néztek és azonnal beutaltak gyógykezelésre. Ott jól éreztem magam és hittem, hogy meggyó­gyulok. Ekkor találkoztam Ró­zsával, szakácsnő volt az inté­zetben. Belémhabarodott, én is kedveltem. Ő hordta be titokban ' az italt és a tablettákat. Rájöt­tek, mindkettőnket kidobtak. A lánnyal szakítottam, ő másutt talált munkát, de én ismét a bon­tás előtti házak falai közé szorul­tam. Pénzem nem volt, így el­csentem ezt-azt, leginkább csak italt, cigarettát, kenyeret. Nem akartam én lopni, sőt, nagyon is szégyeltem, mire vetemedtem. Ekkor történt, hogy meghalt az egyik kábítószeres barátom. Sa­ját apja sem ismert rá, amikor sor került az azonosítására. Ez az eset annyira megrázott, hogy megfogadtam: én ilyen sorsra nem jutok. Munka után néztem, szerencsém volt, egy építkezé­sen fel is vettek. Minden jól ment, újranősültem, beköltöz­tem a háromszobás szépen be­rendezett lakásba, és nem hiszi el, ismét főiskolát végzett nő lett a feleségem. Hamarosan kislá­nyunk született — Annuska. Na­gyon boldog voltam. Egy évig. Nagy kínokat éltem meg, mert az ital mindig hiányzott, de nem akartam elveszíteni szép ottho­nomat, feleségemet. Ha úgy éreztem, „ihatnékom“ van, felöl­töttem a melegítőt és elmentem kocogni. Egyszer, amikor haza­felé igyekeztem, volt cimborám­mal találkoztam. VISSZAESTEM Megörültünk egymásnak. A kocsmába invitált, mondván, meg kell ünnepelnünk találkozá­sunkat. Azt gondoltam, nyugod­tan mehetek, én már túljutottam a veszélyen. Mit mondjak? Ré­szegen dobtak ki. Aztán már csak lefelé csúsztam a lejtőn. Egyre erősebb drogot kerestem, ittam, csavarogtam, agyba-főbe vertem a feleségemet meg a gye­reket, otthagytam a munkámat. Ismét bekerültem az ördögi kör­be. Amikor a feleségem egy deli- rium trémenses állapotomban bevitetett a kórházba, azt mond­tam, minden igyekezetük fölös­leges, én ilyennek születtem, ilyen is maradok - kábítószeres. Fél év múltán hazaengedtek az intézetből. Akkor aztán tudato­san jártam az italboltokat és azt magyaráztam az italozóknak, mennyivel egészségesebb a gyü­mölcslevek fogyasztása. Kirö­högtek. Senki se akart szóbaállni velem. Azt elfelejtettem monda­ni, hogy közben a második fele­ségem is elvált tőlem. Az én „káderlapommal“ meg sehol sem kaptam munkát. Mégis meg­fogadtam: véget vetek ennek a kálváriának. Felkerestem egy volt barátomat, neves festőmű­vész. Ószintén elmondtam neki, milyen helyzetben vagyok. Tu­lajdonképpen ő' mentett meg. „Itt maradsz, modellt állsz majd, ezért nálam lakhatsz és ehetsz is. Hogy te milyen hülye vagy! Hát nem fogtad fel, hogy szabadnak születtél és önként rabságot vál­lalsz?! Akármilyen ital, tabletta, drog erősebb nálad. Rafael, te rongy ember vagy!“- Tucatnyi orvos, pszicholó­gus, pszichiáter foglalkozott ve­lem, de senki nem mondta meg ezt így - érthetően, kerek-perec. Ez három évvel ezelőtt történt. Egy ember nyújtotta felém azt a bizonyos szalmaszálat. Belé- kapaszkodtam. Megmentett. Ő mondta azt is, mit jelent a ne­vem, hogy az Isten azt üzeni: meggyógyítalak. Hívő lettem. Munkát és lakást szereztem, An- nuskát is rendszeresen, hetente legalább háromszor látogatom. Megbecsülnek és ez jó. Ismét fontos vagyok. Sokak számára. SINEAL Rafael tulajdonképpen nem azért keresett fel, hogy elmondja élete történetét. Inkább azért, hogy megkérjen, propagáljam azt a folyóiratot, melyet néhány barátjával éppen most indított útjára. Sineal a neve, havonta jelenik meg húszezres példány­számban és az alkoholistákon akar segíteni. A sine latin szó és jelentése: nélküle, az al az alko­hol rövidítése. Vagyis: alkohol- mentes, másként, absztinensek lapja.- Úgy véli, hogy az alkoholis­ták az öt koronát erre az olvas­mányra adják? Hogy borgőzös állapotukban el is olvassák?- Nem is nekik szántam, in­kább családtagjaiknak, munka­társaiknak. Nem receptkönyv ez, hanem egy kapaszkodó. Szlovákiában vagy százezer al­koholista^ van, és mindegyikük­höz tartozik valaki, akit boldog­talanná szerencsétlenné tesznek. Saját tapasztalatomból tudom, hogy nem az elfordulás a megol­dás, hanem a megértés, a segítő­készség. Nekem a művészbará­tom dobta be a mentőövet, meg az Istenbe vetett hitem, akivel, sajnos, csak harminchét éves ko­romban „találkoztam“.- Rafael! Már soha többé? Úgy érzi? Esküszik?- Biztos vagyok benne. A jó­zan élet sokkal könnyebb, mint az alkoholistáké. A kábítósze­rektől függők örökké zaklatot- tak, kötekedők, elégedetlenek, szenvedők. A drogtól függetle­nek felszabadultak, kedélyesek, kiegyensúlyozottak. Hát mi a jobb? Ma már ezt tudom. Igaz, sok szenvedés árán jutottam el idáig. Úgy vélem, a halál torká­ból jöttem vissza, mert amikor utoljára bevittek, alig voltam negyvenkilós és végtagjaim görcsbe ugrottak, egész testem­ben remegtem, mindenem fájt.- Meglepett, hogy a siralmas múltjáról már első találkozá­sunkkor olyan nyíltan beszélt...- Én mindenkinek megmon­dom, hogy alkoholista vagyok, sőt, kábítószeres. Az emberek elcsodálkoznak, elnémulnak, de egy idő múltán respektálják, hogy nekem nem szabad elfo­gyasztanom egy korty sört sem. Ha a munkahelyemen valamit ünnepelnek, italt vesznek, de nekem mindig bekészítik a cit­romlevet. Látom, örülnek, hogy nem iszom, hogy jól végzem a dolgomat. Tudom, ha egyetle­negy korty szeszt fogyasztanék, ott lennék, ahol három évvel ezelőtt. Mert az alkoholista halá­láig alkoholista... Ozorai Katalin 1991. IX. 20. 555 ^ S ==sr ¡Ex = ~ — ~:=r\ i "—^=^3=----I5^^;^Sá5^Lj=¡-~^s=:

Next

/
Thumbnails
Contents