Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-20 / 38. szám
Ordódy Vilmos felvétele A két bíborsügér szerelmi táncot lejtett az akváriumban, olykor összeért a szájuk. Aztán hirtelen formát és ritmust váltottak, űzni kezdték egymást nyílsebesen az amazonasi kard füvek, vízi- kelyhek között, melyek szárai megremegtek, leveleik, mint lebegő zöld szalagok. Gyökértájon elmozduló kavicsok, alóluk homok robbant elő, mintha bomba csapódott volna be. Ekkor felszakadt az egyik vízikehely, és felszállt, levelei lágyan szétterültek a víz színén. Vissza kellett volna nyomni a talajba, de nem törődtünk vele. Napok múlván arra lettünk figyelmesek, hogy a növény gyökerei ugyancsak megnyúltak. Elindultak lefelé, amerre a talaj húzódik, vagy negyven centiméter mélyen. Tizenötöt már megtettek, megteszik a többit is. Nem messzire akváriumunktól millió köbméter betont öntöttek a természetre. Aztán a gigantománia újkori fazekasmesterei hatalmas edényt formáltak belőle, sok kilométer hosszan elsimították az alját is. Élet többé se ki, se be, se fel, se le. Gondolták a fazekasok. Tévedtek. Egy szép tavaszi napon először halk neszeket lehetett hallani a vastag betonréteg alól, aztán mintha valami roppant volna, itt is, ott is, majd repedés hangjai, igen, az áttörhetetlennek, legyőzhetet- lennek hitt beton szakadozni kezdett, nyílások, s a nyílásokban növények fejecskéi, karjai. Zsengék még, és mégis... Találkozni akarnak az éggel, mint évezredek óta, és úgy is lesz, a horizonton már közelednek az esőfelhők. ni. És mennyi virág van?! És, fordulva ismét a víz felé, mennyi ikra tenyérnyi halban is? És, közeledve az emberhez, hímek és nőstények, férfiak és nők szerelmi játékának ama végső, legcsodálatosabb pillanatában csupán egyetlen alkalommal is mennyi hímivarsejt indul - mit indul? -, rohan nyomban bevenni a méltóságteljes mozdulatlanságban vá„Az Élet él és élni akar. “ Csak azért is, vagy egyszerűen: mert az a dolga. Egyetlen és örök törvénye. Ezért védekezik, ha kell, támad, visszavág, alkalmazkodik, elbújik, menekül, visszatér, miközben magvak millióit hinti el, így biztosítván be magát, nehogy valahol megszakadjon a szál, termékenyít és terméke- nyül szüntelenül. Gondoljunk csak bele, egyetlen kukorica virága önmagában képes egy kisebb táblát megtermékenyíterakozó petesejtet. Sok százezer fős fürge hadsereg, szabad szemmel láthatatlan, pedig elég egyetlen mikrogaméta. És él tovább az élet. Faj- és létfenntartó ösztönei fűszálban, hársfában, pici bogárban, nagy elefántban, emberben egyaránt bámulatos erővel, optimizmussal, következetsséggel működnek. Igen, az emberben is, égszakadás ide, földindulás oda, vagy legyen szó „csupán“ olyan átmeneti időszakról. mint ez a mostani. Élni kell, meg kell élni, túl kell élni. Kapaszkodik, keres, vállalkozik, alkalmazkodik az ember, kutatja az új helyzetben az új lehetőségeket. Új gyökereket ereszt, átszakít betonfalakat, ha kínok-keservek közepette is, ha kap is sebeket. Közben szánt, vet, arat. A tavalyi vagy az idei, bőséges termést hozó földek láttán ki mondta volna meg, mi zajlik itt a társadalomban, a politika színterein. A lelkekben? És az ember mindenek ellenére szántani, vetni fog, majd aratni újra, noha a józan ész számára az is felfoghatatlan, ami az idén történt és történik: szegénységben hogyan okozhat gondot gazdag termés? Ó, politika. Kedvét szegjük az életnek, ahelyett, hogy kedvet adnánk neki. Ráférne. Ránk férne. Még akkor is, ha az akváriumban megannyi apró bíborsügér úszkál már; az égbolt, eső formájában beszivárogva a repedésekbe, a vízi növényekkel ösz- szefogva szétfeszíti a hatalmas betonedényt; az ember pedig elindul a földek felé, betakarítani az őszi termést és előkészíteni a talajt - a jövőnek. Bodnár Gyula
