Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-06 / 36. szám
B ilasírnap ♦ Hosszú évek óta dédelgetett kívánságom teljesült idén, eljutottam Londonba. Nem az a célom, hogy bemutassam az olvasónak a nevezetességeket, a műemlékeket, bár oldalakat lehetne írni például a Szent Pál katedrálisról vagy a windsori kastélyról, a Parlamentről vagy a British Museum egyiptomi gyűjteményéről. Az ott töltött tíz nap alatt alkalmam volt alaposan és módszeresen minden figyelemre méltó műemléket és látványosságot megnézni. Igaz, reggeltől estig talpaltam az utcákon, és próbáltam eligazodni a nagy nyüzsgésben. Azokról a benyomásaimról szeretnék beszámolni, amelyek megragadtak, és amelyekről úgy érzem, érdemes továbbadni, másokat is érdekelhet. Azzal kezdeném, hogy ebben a 12 milliós városban rengetegféle és -fajta ember él. A legkülönbözőbb színű, öltözetű, hajviseletű, egzotikus, feltűnést keltő embert láttam, de rajtam kívül senki meg nem fordult utánuk. Egyszerűen senki semmin nem csodálkozik, és nem érdekli, mit csinál a másik, hogy milyen az arcszíne, vagy mi van a fején. A Metro, amit az angolok földalattinak (underground) neveznek, óriási földalatti hálózat. Egy tucat vonala van egymás fölött, alatt, mellett, olyan mélységben is, hogy az utasokat felvonó szállítja le és föl. Az útmutatókon minden vonal más színű, és az átszállás külön kaland. Nemcsak a külföldiek, hanem gyakran a bennszülöttek is a földalatti mindenütt rendelkezésre álló térképével közlekednek. Miután villamos nincs, és az emeletes autóbuszok elég lassúak, s minden utcasarkon megállnak, a metró London fő közlekedési eszköze, meg kell tanulni használatát, különben lehetetlen a hatalmas távolságokat áthidalni. A földalattival kapcsolatban még két dologról szeretnék említést tenni. Az egyik, hogy potyázni nem lehet. Az előre megváltott zóna-, napi-, hetijegy vagy bérlet tulajdonképpen mágneses kártya, amelyet az utas behelyez a bejárati automaták egyikébe, és csak azután nyílik ki előtte az elzáró korlát. Kiszálláskor az elektronika ismét jelen van. Az automata másodperc töredéke alatt leolvassa, mi van a jegyre nyomtatva, a zónajegyet elnyeli, a többit visszaadja, és csak aztán mehet ki az utas. Nagy meglepetés volt számomra, hogy nem szokás átadni az idősebbeknek a helyet. Nem tudtam ezt összeegyeztetni a közmondásos angol udvariassággal, és megkérdeztem barátaimat, mi az oka.- Az angolok annyira tapintatosak- mondták hogy még ily módon sem akarják a másiknak tudtára adni idős korát, hátha az illetőt ez megbántaná. Őszintén megvallva, nem tudom, mi a jobb, ez a nagy tapintatosság, vagy ha az idős hölgynek vagy úrnak nem kell vé- gigállnia egy félórás utazást. Nos, mindettől eletkintve az angolok tényleg hallatlanul segítőkészek és előzékenyek. Nem tolonganak, nem lökdösődnek és bámulatosan türelmesek. A kormánykerék mögött éppúgy, mint gyalogosan. Egész idő alatt egyetlen karambolt sem láttam, és mint ahogy a barátaim mondták, ha valaki nem ad előnyt a másik autónak, vagy gorombán tülköl, az biztosan külföldi. Már maga a „balra hajts“ is kicsit jelképezi, hogy a szigetország tudatosan őrködik a régi szokások, hagyományok fölött. A látogató a La Manche csatornán hajózva és a hatalmas Dower kikötőben érzékeli igazán az ország tökéletes elszigeteltségét. Nemhiába próbálta Margaret Thatcher a végsőkig elodázni az Európai Közösségekbe való teljes beolvadásukat. A Westminster katedrálisban az idegenvezető szerepét papok veszik át, és ők mutatják be az ország leghíresebb és rengeteg látnivalóval zsúfolt nevezetességét. A mi csoportunkat kísérő pap, úgy látszik, még a szokásosnál is jobban tiszteli a királyi családot, mert magyarázatában a leg- hosszabban a koronázási ceremónia pontos és részletes leírásával foglalkozott, amit sokan, különösen a hazai turisták odaadóan hallgattak. A papok reverendájából rövidhullámú adó kukucskált. Nem tudom, mást nem rejtett-e, -mert bárhol jártam, múzeumokban, képtárakban, a Towerben, de még a közönséges áruházakban is felfegyverzett felügyelők hada vigyázott a rendre. Egyáltalán nem halottak lehangolóan, sőt, megnyugtató biztonságérzetet árasztottak maguk körül. ízléses és ötletes emléktárgyakat árulnak a templomokban éppúgy, mint az utcán. A választék olyan nagy, hogy mindenki talál az erszényének megfelelőt. A királyi családot körülvevő tisztelet és szeretet lépten-nyomon érezhető. A Szent Pál katedrális alagsorában lévő állandó jellegű fényképkiállítás még tíz év után is emlékeztet a trónörökös és Diana esküvőjére. Nem tudom, mire büszkébb e csodálatos székesegyház, rengeteg kincsére, álomszép díszítésére, Nelson és Wellington hatalmas kriptáira, Henry Moor lenyűgöző szobrára, avagy arra, hogy 510 esztendő után Károly herceg kívánságára a templom ismét királyi esküvő színhelye let. Ez a hagyománytisztelet, ha néha meg is mosolyogtatja a kívülálót, az angol mentalitásnak pozitív és elismerést érKellemes emberek — szép élmények Londoni utcarészlet (A szerző felvétele) demlő megnyilvánulása. Még most is magam előtt látom a hatalmas londoni parkok káprázatosán zöld, egyenletes, nem agyontaposott, gumiszerűen rugalmas gyepét. Pedig naponta százak, ezrek hevernek, járkálnak rajta. Nem tudom, hogy csinálják. Az ember olvas, hall a híres angol fűről, a valóság mégis meglepi. Kedves szokás, hogy még ma is egész családok plknikeznek a parkokban. Amikor éppen a Regent’s parkban pihentem, a városi rendőrség fúvószenekara szórakoztatta a közönséget. Az utolsó szám után, mint ahogy a színházakban szokás, eljátszották a himnuszt. Csak bámultam, a nyugágyakon és a fúvón heverők magától értetődően felálltak és úgy hallgatták végig a himnuszt. A londoni Cityben dolgozók valóban úgy festenek, mint akiket skatulyából húztak ki. Arra viszont nem számítottam, hogy a taxisofőrök, autóbuszvezetők, kalauzok, ellenőrök a nap minden szakában ragyogóan tiszta, kimondottan elegáns, frissen vasalt öltözetükkel nem maradnak el mögöttük. Az is igaz, hogy a régimódi, fekete, méltóságteljesen sikló taxiba egyáltalán nem illene a farmemadrágos, kockásinges gépkocsivezető. Beszámolómat eléggé keserű megállapítással kell befejeznem. Itthon azt hisz- szük, hogy Csehszlovákia a világ közepe, és hogy gondjaink mindenkit foglalkoztatnak. Elég volt tíz nap, hogy ebből a hiedelemből kigyógyuljak. Rendszerint este kilenckor néztem a tévé félórás híreit. Egyetlen mondat sem hangzott el soha a mi kis országunkról. t^jg ÉVB Ha eladósodott is, de csodálatos ország Lassan István, a Rimaszombati Sör- és Malátagyár részlegvezetője, húszévi fáradhatatlan munkája eredményeképpen a brazil fél meghívására háromtagú küldöttséggel eljutott Dél-Amerika legnagyobb országába, Brazíliába. Sörgyári tol<- Jószerivel szolgálati útra utaztunk, mert hát igaz ugyan, hogy mint régi, megbízható malátaszállító cégek képviselői érkeztünk ide, mégis az ott eltöltött tizenkét nap alatt több üzemet meglátogattunk, tárgyaltunk, számoltunk, tervezgettünk a termelés és kereskedelem ottani szakembereivel - kezdte a sörgyári szakember brazíliai útibeszámolóját. A rimaszombati malátagyár évek óta rendszeres és megbízható szállítója a brazíliai sörgyáraknak. Ebben az évben már 1555 tonnát exportálunk ide, ami mindhárom söripari nagyhatalomhoz, a Brahmá- hoz, a Kaiserhez és az Antarctichoz is eljutott. Ez a három, számos üzemmel és palackozóval rendelkező társulás látja el a hatalmas ország egész területét az egyre keresettebb nedűvel.- Meglepett az üzemek háza táján tapasztalt rend és tisztaság, s a termelést elősegítő automatizáció magas foka, hisz idehaza úgy ismerjük Brazíliát, mint egy évek óta vajúdó, maximálisan eladósodott, szegénységben vergődő országot. Ami fura volt számomra, hogy ott a termelésben nőket nem láttam, és a sörgyári munkásokat meglepően jól fizetik. Az üzemi étkezdét nemcsak megmutatták, de mi is ebédeltünk ott. A dolgozók fizetésükhöz képest csak szimbolikus összeget fizetnek az ebédért, amely svédasztal-szerű, a tálalás négy fogásából mindenki étvágya és kedve szerint fogyaszthat. Persze itt sem minden rózsás, mint ahogy az a gyárak vezető dolgozóival történt találkozásokon is kiderült. A 66 millió hektoliter sört gyártó cégek maximális terheléssel üzemelnek, a maláta tárolásához mai napig nem rendelkeznek a célnak megfelelő silókkal és egyéb hiányosságok is vannak. A gyárlátogatások legszebb élménye persze az volt, amikor Manau- sében megláttam a tőlünk származó teli zsákokat. Természetesen meg is kérdeztem, mennyire elégedettek a rimaszombati malátával? Elismerőleg szóltak a tőlünk érkező nyersanyagról, és arra kértek, továbbra is szállítsunk nekik. ncsíi #< tárgyaitaík Nézve a sok-sok képeslapot, a különböző helyszíneken készült felvételeket, olvasva a Koospol-BMC részvénytársaság Vladislav Zaloudek mérnök által gondosan kidolgozott, á háromtagú küldöttség minden útját, tárgyalását felelevenítő jelentését, egy csodálatos világ képei rajzolódtak ki bennem. Többet elárulnak azonban a közvetlen résztvevő szavai:- Óriási élmény volt a 8 milliós Sao Paolo látványa, és végigjártuk a riói karnevál utcáit, hűsöltünk a pálmafák árnyékában, élveztük Élménybeszámolóféle Lassán István brazíliai napjairól Rio de Janeiróban Jézus Krisztus monumentális szobránál. A csoport jobb szélén Lassán István a tenger vizét. Két helyszín örökre emlékezetemben maradt. Az egyik Amazonas tartomány. Ez tulajdonképpen egy félsziget, melyet a szárazföldből vadregényes, áthatolhatatlan őserdő vág el, a partjait pedig az óceán vize mossa. Ide, az indiánok földjére a Rio Negro folyón végighajózva vagy repülővel lehet csak eljutni. Mi a repülőutat választottuk. Gyönyörű ez a táj, lépten-nyomon az indián kultúra remekműveit, megannyi tárgyi, történelmi értékét csodálhattuk. Feledhetetlen marad számomra a riói Krisztus-szobor látványa. Azt hiszem, ezt egyetlen ideérkező turista sem hagyja ki. A nyolcszáz méter tengerszint feletti magasságban lévő szobor 1934-ben készült és 1145 tonnát nyom. A távolban füstölgő tűzhányó és a monumentális szobor kulisszái előtt minden turista le akar fényképezkedni. A százhatvan lépcsőfok megtétele után, miközben alig tudtunk betelni a látvánnyal, a zsúfoltság miatt még egy jó félórát kellett vámunk a fényképezésre. De láttam a szegénységet, az analfabetizmust is. Szomorú látványt nyújtottak a hidak alatt lakó elesettek és nincstelenek viskói. De hát ez is Brazília. Élmények, benyomások A háromtagú delegáció hű istápolójától, kalauzától és tolmácsától, az évek óta Brazíliában élő Jifí Vajcnertől kapott információk még teljesebbé tették a képet, melyet tizenkét nap alatt egy ily hatalmas országról ki lehetett alakítani. Lassán István tarsolyában sok feledhetetlen élmény van.- Aki a papayát, a dinnyefa mézédes gyümölcsét megkóstolja, az, gondolom, hozzám hasonlóan rögtön megszereti. Talán soha az életben nem fogok olyan szertartásosan, ráérősen reggelizni, mint a brazilok. Itthon erre ideje sincs annak, aki már reggel hat óra előtt a munkahelyén van. Ananásszal kezdtük, dinnyével, szőlővel folytattuk, majd jött a sonka, szalonnaféleségek, sajtok vagy amit éppen kiválasztottunk. Talán a mesebeli terülj, terülj asztalkán van annyi finomság, mint ott volt. Kávé, üdítőitalok, gyümölcslevek mindenféle változata és hatalmas mennyisége volt az asztalon. Még ennél is hosszabb az ebédidő. Bizony néha két órát is eltartott a kényelmes, szórakozás melletti lakmározás. Megfigyeltem, a helybéliek milyen komótosak az evésben. Teljesen más az életfilozófiájuk, a gondolkodásuk az ottaniaknak. És mennyire temperamentumosak! A gondtalan tengerparti fürdőzés közepette mindig pengett a gitár, szólt a zene és ropták a táncot. Sokszor irigyeltem őket jókedvükért, vidámságukért. A Churrascariá- ban, az ottani étteremben pedig megfigyeltem és ezt Jifí is megerősítette, hogy ha például egy apa három gyermekével egyetemben jól beebédel, akkor is csak egy adagért fizet. Az idősebbek, a 10-15 évesek pedig ötven százalékos kedvezményt kapnak. A Rióban eltöltött május elseje szintén emlékezetes élmény marad. Napközben igazi népünnepélyt láttunk, amit a 35 fokos melegben is élveztünk. Az igazi élet, az önfeledt szórakozás viszont csak este fél kilenc után veszi kezdetét. Az éjszakát, a reggelbe nyúló jókedvű mulatozást nehéz szavakkal kifejezni, ezt látni kell, át kell élni. Szerintem Brazília a maga nyomorúságával és pompájával, a maga mélységeivel és egyediségével csodálatos ország. Polgári László ■V Hl 1991. IX. 6.
