Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-09-06 / 36. szám

A SÁMÁNÉNEKTŐL A MODERN REGÉNYIG ibéria, ahová a szovjet Távol-Ke­letét' is sokszor számítják, föld­résznyi területen húzódik az Uraitól a Csendes-óceánig, északon a Jeges-tenger, délen a Belső-Ázsiától elválasztó hegységek, fennsíkok határol­ják... Szibéria úgy él tudatunk­ban, mint a hideg, a fagy, a tél országa“ - olvassuk egy kitűnő magyar antológiának (Sámán­dobok, szóljatok) az utószavá­ban. Az antológiát Bede Anna fordította, Kőhalmi Katalin gon­dozta és Szibéria őslakosságá­nak népköltészetét tartalmazza magyarul, gazdag megközelí­tésben. Ennek nyomán próbá­lunk kiragadni néhány fontosabb jelenséget, s minthogy ez csu­pán a népköltészetet tartalmaz­za, kiegészítjük a műirodalom fontos jelenségeivel. Kezdjük a legtávolabbiakkal, a csuk- csokkal. „Messziről, ó, ki érkezett? Szél ellen, ó, ki érkezett? Kevevtegin biz az ottan, rénbőrökkel megrakottan. “ „A csukcsok részben nagycsordás nomád rénte- nyésztők és vadászok, részben tengeri vadászok és halászok, az ázsiai kontinens legészakke- letibb részén élnek... A csukcs Szibéria őslakosságának egyik legerőteljesebb része“- tudjuk meg az idézett antológiából. Ezt bizonyítja az is, hogy mára, a huszadik század végére világ- irodalmi rangú alkotójuk is van, Jurij Ritheu. „Mert ez a föld nem kell senki másnak“. Ez a címe Ritheu ma­gyarul is olvasható, eredetileg 1972-ben megjelent világhírű re­gényének. „1930-ban születtem, Uelen- ben. Ez a városka már a sarkvi­dék; a Bering-szoros partján fek­szik, szép időben odalátszanak Alaszka hegyei. Apám vadász volt. Amikor iskolába jártam, még szinte nem is léteztek csukcs nyelven szépirodalmi művek. Eljártam a felső tagoza­tosok irodalomóráira: így ismer­kedtem az orosz és szovjet iro­dalommal“ - írja Ritheu önvallo­másában, s így folytatja: „Még a hétosztályos iskolá­ban eltökéltem, hogy bejutok a leningrádi egyetemre. Pén­zem, persze, nem volt. Halász- bárkákon utaztam. Időnként si­került pénzt keresnem, s olykor egy darabig jeggyel utaztam. Az ilyen utazások általában sokáig tartanak. De azért nem egészen haszontalanok; rengeteg él­ményt szereztem... Ezt a könyvemet megtörtént esemé­nyek alapján írtam. A hősöket valóságos személyekről mintáz­tam. Am ez a könyv mégsem a múlt rekonstrukciója, nem tör­téneti munka. Legfőbb célom, hogy elmondjam, hogy ezen a bolygón testvérnépek élnek. Honfitársaimat a valóságnak megfelelően akartam ábrázolni, le akartam rombolni az egzoti­kus Északról szóló mendemon­dákat.“ Egy másik, a csukcsokhoz hasonlóan isten háta mögötti népnek, a giljáknak is támadt mára világhírű alkotója, az 1935-ben született Vlagyimir Szangi. A letelepült halász és fókava­dász giljákok, saját nevükön nyivhek, az Amur torkolata körül és Szahalin partjain élnek, egy kis csoportjuk pedig a második világháború végén Japánba, Hokkaido szigetére is átkerült. Nyelvüknek rokonsága ismeret­len, számuk a Szovjetunióban 1970-ben négyezer négyszáz volt. Szangi regénye (Hogyan há­zasodtak a kevongoK) 1975-ben jelent meg Moszkvában, s mi szlovák fordításban olvashatjuk. Pompás népköltészetükből pedig íme egy gyöngyszem, íze­lítőnek: „Ngozmpi kis tundrám, kankéle! prémes sível siklóm, kankéle! bodzapuskát hordok, kankéle! síbotot tartok, kankéle! siklóm, lengek, kankéle! lúdlépésben, kankéle!“ Jelentős irodalma van a szov­jet Távol-Kelet hatalmas térsé­gein élő jakutoknak is. Őseik valószínűleg a XIV-XVI. század során húzódtak a Bajkál-tótól nyugatra fekvő területekről mai lakóhelyükre, ahol magukba ol­Szibéria vasztották a tunguz és jukagir őslakosság nagy részét. A jakut a török nyelvek szibériai ágába tartozik. Szibéria nem orosz la­kosságából a jakutok lélekszá- ma a legnagyobb: 1970-ben két- százkilencvenhatezren voltak. A jakut népköltészet legfonto­sabb műfaja a hősének, az úgynevezett olongho. Az olong- ho, bár sok tekintetben egyezik a dél-szibériai török hősénekek­kel, bizonyos mértékig el is tér azoktól. A legismertebb jakut olongho, a Njurgun Bootur ugyancsak szlovákul olvasható, a Tátrán kiadó Panteon soroza­tában, Milos Krno válogatásá­ban és fordításában, Miroslav Cipár pompás illusztrációival. Egy további híres olongho, az Egyetlen ember pedig már idé­zett antológiánkban található, Bede Anna magyarításában. Ebből idézünk egy rövid rész­letet: „Kilencszer kilenc fényes égből érkezett, föld alatti világból fölemelkedett, mégis bajban bánkódott ő, kinek neve volt Egyetlen Ember. Külsejére tíz nagy arasz hosszúságú, négy nagy arasz szélességű, öt arasz vállszélességű, három arasz csípejű, vastag vörösfenyő lábszárú, úszó fenyőtömb combú, száraz nyírfa kemény karokkal, zablakarika kerek szemekkel, állatvállcsont széles orrával, félre-nem-lövő kezű, nem-tévedő hüvelykű, célba-találó ujjú, szabadon választó mutatóujjú, szabályos szájú, fényes fogsorú férfi volt. “ A jakut-szovjet irodalmat az 1920-as évek végén alapította meg Platón Ojunszkij (1893-1939), Amma Accsigija (1906) és Ellaj (1904) s ma is jelentős írók művelik. Nincs módunk végigpásztázni Szibéria és a szovjet Távol-Ke­let jelentős irodalmainak még a legfontosabbjait sem, így csu­pán egy jelentős nép, a mongol nyelvcsaládhoz tartozó kalmü­kök világirodalmi rangú eposzá­ra, a Dzsangar-énekre hívnánk föl még a figyelmet, mint olyan­ra, amelynek a meg nem említé­se megbocsáthatatlan hiba len­ne. „A Dzsangar-ének fejeze­tekből áll, amelyeket maga az énekes határolt el egymástól, s ezek egyúttal történethatárok is. Az énekes minden ének vé­gén megszakította előadását, s vagy megpihent rövidebb- hosszabb időre, vagy .pedig csak a következő alkalommal folytatta. Belső-Ázsia igen hosz- szú, sok ezer soros hősénekei tehát tulajdonképpen hősének­ciklusok. Ez a ciklizáció aztán szinte a végtelenségig folytatha­tó, ismerünk több tízezer soros énekciklusokat is. A hosszú énekek tehát úgy épülnek fel a rövidebb, egy-két történeté hősénekekből, mint a lánc a láncszemekből“ - írja a Dzsangar-ének kapcsán Lő- rincz L. László. Távolabbi rokonaink, a sza­mojédek, ugyancsak nem dicse­kedhetnek, máig legalábbis, vi­lágirodalmi rangú műköltővel. Annál gazdagabb a népkölté­szetük. Dehát valójában kik is a szamojédek? „A szamojéd név összefogla­ló elnevezése számos kisebb- nagyobb, részben élő, részben kihalt szibériai nyelvnek. Óriási területeken szétszórt apró né­pek összessége a szamojéd- ság“ - írja Domokos Péter. Leg­jelentősebb képviselőik a nye- nyecek, az enyecek és a szül- kupok. A szomszéd népek irodalmá­ból, sajnos, mindmáig kevés ol­vasható magyar nyelven. A már említett két antológia, a Bede Anna és a Domokos Péter gyűj­teményein kívül szinte csak a Népek meséi sorozatban meg­jelent, Hajdú Péter válogatta Tundraföldi öreg című, szamo­jéd meséket tartalmazó kötetet említehetjük. S ha már szót ejtettünk a sza­mojédekről, nem kerülhetjük el Szibéria egy másik, az eddig említettek egyikébe sem tartozó, így nehezen osztályozható né­pét, az evenkiket. Az evenkik (vagy tulajdonképpeni tungu- zok) a hatalmas tajga- és tund­raterületek tipikus vándorló ha­lász-vadász népe. Zömük rén­szarvasokat tart, hátasállatnak és teherszállításra. A legésza­kibb csoportok kutyás, gyalogos vadászok, a legdélibb, Bajkálon túli csoportok nomád ló- és mar­hatartók. Nyelvük a mandzsu- tunguz nyelvek tunguz, vagy északi ágába tartozik. Az 1970- es népszámlálás szerint huszonötezren voltak. Egy jel­legzetes eveni dallal búcsúzunk tőlük: „Tunguzok, hej, gyertek, gyertek, degiel-degiel! Ifjúság, hej, vigadozzál, oszorojkoj-oszoroj! Boldogságos ünnepünket, degiel-degiel! napsugárka csillogtatja oszorojkoj-oszoroj!... ... Víg leányok, víg legények, degiel-degiel, táncot járjunk, szállva szálljunk oszorojkoj-oszoroj!“ Cselényi László Madárijesztő (Könözsi István felvétele) A spiclikről Eörsi István magyar író a „168 óra“ című közéleti lapban fejtette ki véleményét a feddhetetlenségi vizsgálatokról, amely va­lamennyi volt pártállamban időszerű prob­léma. Nálunk is folyik a huzavona, vita, bizonytalanság körülötte. Már készül a tör­vény is lebonyolításáról, azonban haté­konysága igen kétséges, hiszen a parlament­ben még mindig ott ülnek a titkosrendőrség jegyzékében besúgókként szereplők. Állító­lag nem tudják, hogyan kerültek oda. Le­gyen „lusztráció“, vagy felejtsük el az egé­szet, bocsássunk meg az ellenünk vétőknek? Eörsi István írónak erről ez a véleménye: „... Az Illetékes Férfiak meg-megismét­lődő nyilatkozatai szerint nincsenek egzakt ügynöklisták, és a létezett papírok tetemes része megsemmisült. Az efféle kijelentések igazságérzetünkre apellálnak: ha nem csíp­hető fiilön minden besúgó, akkor igazságta­lan lenne lefülelni azokat, akiknek papírjai véletlenül rendelkezésünkre állnak. Érde­kes: még soha nem olvastam, hogy a zseb­tolvajokat (sikkasztókat, kéjgyilkosokat stb.) ne üldözzük, mert mindegyikre úgysem tehetjük rá a kezünket. Ehhez a hi­vatali érveléshez járul az emberjogi abraka­dabra. Mivel a besúgás a régebbi, sőt a mostani törvények szerint sem bűncselek­mény, a spiclik emberi jogait csorbítanánk, ha feltárnánk a rájuk nézve hátrányos csele­kedeteiket. Ezt a nézetet a legösszefüggőb­ben Szente Zoltán alkotmányjogász fejtette ki: „Egy demokratikus jogállam és egy civi­lizált társadalom nem engedheti meg, hogy az állam ne jogi alapon ítélkezzék, hanem fenyegessen, vagy egyéb úton-módon hoz­zon hátrányos helyzetbe embereket.“ Szen­te maga is méltánytalannak mondja, hogy „olyanok, akik a múltban tisztességtelenül szerepeltek, vagy alkalmatlanságukat bizo­nyították, köztiszteletre jogosító funkciókat töltsenek be, pusztán azért, mert rovott múltjukat a választók nem ismerik.“ Mi akkor a megoldás? Szente szerint az állam erkölcsileg semleges, „mert polgárai között jogegyenlőség van“, ezért nem ő, hanem csak a sajtó leplezheti le a régi rendszer besúgóit. De hogyan szerezheti meg a sajtó a szükséges információkat? Mivel ezek az állam féltve őrzött titkai, a sajtó csak kor­rupció, kiszivárogtatás vagy más illegális eszközök útján juthat hozzájuk... ... Egyetlen besúgót sem csuknék be, szakmai bimbózásukat, prosperitásukat sem gátolnám. De ha a besúgónak emberi joga, hogy korábbi tettei homályban maradjanak, akkor hogyan érvényesítsem én, egykori megfigyelt az emberi jogomat, hogy meg­tudjam; mely ismerősömtől kell megvon­nom — erkölcsi okból, de a fölöttébb bi­zonytalan jövőre való tekintettel is - a bi­zalmamat? ... Gyakran olvasom és nemcsak kies hazánkban, hanem német földön is, hogy az igazság a kis besúgókat leleplezi, amíg mun­kaadóiknak a hajuk szála sem görbül... Megszokott látvány, hogy a kádárista mi­niszter a nemzet centrumának centrumá­ban, vagy egy főbelügyes a vádlottak padján moshatja kezét. A spicli azonban most is mosolyogva csenget be hozzád, akárcsak pár éve, amikor ajándékot hozott a gyerek­nek, megdicsérte a karácsonyi bejglit, majd jelentette megbízójának, hogy Kádár-vic­cekkel szórakoztatták kávézás közben. Per­sze az ilyen emberek között sem tehetünk egyenlőségjelet. A becsületes spicli azt to­vábbította, ami csakugyan elhangzott. (Hogy áhítoztam a börtönben az efféle tisz­tességes besúgók társaságára!) Mások jó pontot akartak szerezni, így hát provokál­tak. Ezek az erkölcstelen spiclik, rájuk való­ban neheztelek. “ Eddig a hosszú idézet. A feddhetetlenségi vizsgálatok körüli bizonytalanság tovább tart. Nyolc főbűn Most, hogy a piacgazdaság megteremté­sén fáradozunk, talán nem éppen ildomos dolog hírt adni arról, hogy a modem fo­gyasztói társadalomnak nemcsak kommu­nista és baloldali kritikusai vannak. II. János Pál pápa nemrég figyelmeztette a hívők sokmilliós táborát, hogy a földi javak kímé­letlen harácsolása és hajszolása, a szegény­ség gyors terjedésének figyelmen kívül ha­gyása nem lehet a földi boldogság alapja. A pápán kívül azonban más világhírű kriti­kusai is voltak és vannak a kapitalizmusnak. Most került a kezembe a német Konrad Lorenz (1903-1989, Nobel-díjas etológus, a társadalom életének és szokásainak fizio­lógiai és szociológiai elemzője) könyve, amelyet a Panorama kiadó jelentetett meg „8 smrtelnych hfíchű“ (Nyolc halálos bűn) címmel. Ebben keményen kritizálja a ma mindenre csodaszernek minősített szabad piacot. Talán azért van a mű körül olyan halotti csend. A tudós a következőkben foglalja össze az emberiség nyolc bűnét: amely nemcsak a civilizációt, hanem az emberi létet is fenyegeti: 1. Túlnépesedés, 2. Környezetszennye­zés, 3. Önmagunk agyonhajszolása, 4. Érzé­seink kialvása, 5. Genetikai hanyatlás, 6. A hagyományok elhagyása, 7. Kritikátlan behódolás, 8. Atomfegyverek. Az első hetet tartja a súlyosabbaknak, mivel akik felismerték, nem tudják, hogyan harcoljanak ellene. Lorenz szerint a tömegek a zsúfolt nagyvárosokba özönlenek, ahol begubóz- nak, elszigetelődnek és emberi kapcsolataik elsatnyulnak. Az üzleti érdekek lassan a ter­mészet által létrehozott minden értéket tönkretesznek. Az ember meg csak rohan, versenyez, hogy le ne maradjon. Infarktus­ban főleg azok halnak meg, akik együtt rohannak a korral. Az ember leszokik a ne­hézségekről, a küzdelmekről, és mindenütt csak az élvezeteket, a jólétet hajszolja. A még 1972-ben papírra vetett bölcs megállapítások egyelőre csak pusztába kiál­tott szavak maradnak. Talán egyszer még az emberiség rádöbben igazukra. (szűcs)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents