Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-09-06 / 36. szám
jfy Tevemre hozott csomagot a posta szerkesztőségünkbe. A cso- 1 \ magban öt felbélyegzett nagy boríték volt, mindegyikben Brezináné Tömöri Erzsébet Makramé című könyve. A feladó maga a szerző. Levélben arra kért, szerény ajándékát küldjem el a Gyermekvilág rovatunkban megjelent rejtvény heti megfejtőinek. Nekem nincs gyermekem — írja s mivel magyar vagyok, szeretném legalább ilyen szerény figyelmességgel segíteni a magyar gyerekeket, szeretnék egy kis örömet szerezni. S hozzátette még: Nem lehet olyan szívtelen, hogy visszautasít. Küldeményét azóta szerkesztőségi jutalomkönyvünkkel együtt postáztuk a gyerekeknek. A kedves gesztus engem is meghatott. Kíváncsi voltam, ki az ajándékozó. Találkoztunk. Brezináné Tömöri Erzsébet a gyermekkoráról beszélt a legtöbbet. Nem mondta ki, de mondhatta volna, ha meghallgat, megérti, miért küldtem el a könyvemet gyermekolvasóiknak, miért érzem fontosnak, hogy jót tegyek másokkal, miért kell úgy élnem, hogy szeretetet adjak. Brezináné Tömöri Erzsébet textilművész vallomása „Nagyszelmencen születtem földművescsaládban, két fiúgyermek után. Szüleim rengeteget dolgoztak, mégis azt mondom, nyugodtabban éltünk, egyszerűbben, de egészségesebben. Nem volt az a hajtás, ami manapság. Az ember töri magát, néha csak azért, hogy egy ruhával több legyen neki. Nehezebbek voltak a körülmények: nem volt villany, anyukám petróleumlámpánál varrt. Emlékszem, nyáron, száraz idővel feketék voltunk a portól, többnapos eső után meg nyakig sárosak, mert nem volt betonút. De nem ez volt igazán nehéz, hanem hogy alig cseperedtem, észre kellett vennem, hogy emberi sorsokat miként bélyegezhet meg a történelem. A háború után a falut kettészelte az országhatár: egyik része a Szovjetunióhoz került, így emberek, akik egy faluközösségben éltek, egyszer csak elszakadtak egymástól. Szerencséseknek hihettük magunkat, mert mi itt maradtunk. Aztán kiderült, a szerencse is bajjal járt, mert jött az az időszak, amikor az otthonunkat veszélyeztette a magyarságunk. Egyik este apukánk, aki józan észjárású ember volt, leültetett bennünket az asztalhoz és azt mondta: gyermekeim, holnaptól szlovákok lesztek, mert én hajlandó vagyok aláírni bármit. Itt születtetek ti, itt születtem én, apám is itt született, nagyapám is, magyarok voltak ők is, mi is azok vagyunk, de holnaptól szlovákok leszünk, mert én nem akarok kitföltözködni. Másnaptól, bár a nyelvet se tudtuk, szlovákok lettünk. De milyen szlovákok? Emlékszem, jött hozzánk, az isten háta mögötti faluba, ahová senki sem akart jönni, egy fiatal szlovák tanító. Apukám befogta az ökröket, ment elé a vonathoz. Finom fiúcska volt, lakkcipőben jött, elmerült a sárban. Kukoricakórót raktak le az útra, hogy be tudjon jönni az iskolába. Ö magyarul nem tudott, mi, gyerekek meg szlovákul nem. Ennyit ért a szlovák nemzetiségem, de nem kellett kiköltözködnünk. Később Nagykaposra jártam magyar középiskolába. Soványka, vézna kislány voltam, apukám féltett, hogy mi lesz velem, mert csak korán reggel ment tőlünk busz, és este jött vissza. S apukám attól óvott volna, hogy ne kelljen a téli hidegben egész délután kint fagyoskodnom az utcán. Nem is kellett, mert engem még azok a régi jóságos pedagógusok tanítottak, ma is hálával emlékszem rájuk. Osztályfőnököm, Kövendi Margó tanító néni elhívott a lakására, és odaültetett a kályhája mellé. Kívülről a parázs meg a forró teáscsésze melengetett, mindig aromás teákkal kínált, belülről meg Margó néni jósága. Ha a gyerek a felnőttekben a jóságot érzi, a megbocsátást, a szeretetet, azt átmenti önmagába. Vén eperfa volt az udvarunkon, öreg nagyapám az alatt szokott pihenget- ni. A térdére ültetett, és soha nem a rosszról beszélt, mert, ahogy mondta, az elpusztul, hanem a jóról, mert az marad meg. Nagyanyám, a vén nana meg a tornácon szokott üldögélni, imakönyvvel a kezében. Mindenkinek megbocsátott, csak az oroszokra haragudott, mert elvitték a falu felét. Én meg, hogy még bosz- szantsam is, mindig azt mondtam neki, hogy zdrávsztvujtye, nagymama. Ő csak mosolygott, mindig mosolygott, így él bennem, és azt mondta, hogy jól van, na, jól van, nem vagy te rossz, csak templomba nem jársz, de imádkozom én helyetted is a rózsafüzért. Nem szabad azt hinni, hogy a falusi embernek a lelke is olyan kérges, mint amilyen a tenyere. Gyöngédségüket nem hízelgéssel mutatták, hanem a magatartásukkal. A szüléimét mindig dolgozni láttam, nem volt idejük arra, hogy szavakkal, simogatásokkal szeret- gessenek, de az valahogy természetes volt, hogy apukám erős kézzel véd bennünket. Este meggyújtotta a lámpát, és a napi munka után gyalogolt a metsző hófúvásban a bátyám elé a vonathoz. Ez nem szeretet? Magamban őrzöm a jót, amit kaptam. De volt bennem rossz is. Én voltam az, aki a bátyáimat a rosszra tanítottam, sőt a barátnőmet például egyszer lelöktem a fa tetejéről, mert felmászott az én ágamra. Anyukám szokta mondani: kislányom, benned három fiú lakik. Úgy igaz, ahol két fiú verekedett, ott én voltam a harmadik. De hát mindenkiben van jó és rossz is, a kettő vetekszik egymással, ezáltal formálódik az ember jelleme. Persze a rosszaságom azért nem volt olyan bűnös rosszaság, inkább azt mondanám, túl élénk voltam. El is neveztek Motorinak, mert nem tudtam, ma se tudok tétlenül ülni. Nem volt nagy házunk, mert apukám azt mondta, minek a hivalkodó ház, azt, ha ellensége van az embernek, felégetheti, de a földet nem tudják felégetni, az az igazi gazdagság, mert az kenyeret ad. Végtére azt is elvették, be kellett adni a szövetkezetbe. Mint amolyan gyerek, a padlásunkat nagyon szerettem. Szerettem oda felmenni, amikor senki se volt otthon, és órák hosszat böngésztem az ócskaságok között. Ott ismertem meg, hogy van egy más világ, amelyben minden valódi, semmi sem játék, amelyben minden a munkából, apukám vgy anyukám keze nyomán jött létre. Fogdostam a régi ruhákat, így tanultam meg érezni, érzékelni az anyagot. Azóta tudom, hogy az anyagi világ ott van az ember ujjaiban, tapintással meg lehet állapítani például a textília minőségét. Micsoda fogásuk volt azoknak a régi ruháknak, mert természetes anyagból szőtték őket, de fogjon meg ma egy textíliát, mindenben ott a műszál. Mindent, ami a kezembe került, alaposan megtapogattam, sokáig forgattam az ujjaim között. Például gombokkal el tudtam játszani egész délután. Minden izgatott rajtuk. A formájuk, a színük, az anyaguk, töprengtem, miért kisebb az egyik, nagyobb a másik. Miért van az egyiken kisebb lyuk, a másikon nagyobb, vagy hogy miért van kettő az egyiken, négy a másikon. És ez nem volt haszontalan dolog, mert ezzel is fejlődött a megfigyelőképességem. Ha valaki sokáig együtt él valamilyen dologgal, ha évekig foglalkozik valamilyen anyaggal, akkor érintéssel meg tudja állapítani a minőségét. De ugyanígy van ez a szaglással is. Az illatokból is következtethetünk a minőségre. Persze erre a laikus nem képes. Micsoda illatai vannak a természetnek! Esténként, amikor apukám jött haza a kaszálásból, hozta a marokra fogott szamócát. Talán kedvesebb volt az illata, mint maga a gyümölcs. Sokszor bementem a csűrbe, csak úgy, a száraz széna miatt, csodálatos illatokat adtak a füvek. Jaj, és mennyire szerettem én a tüzet! Ot éves lehettem, amikor egyszer, hogy letettek aludni, nem tudtam elaludni, mert odakintről nagy-nagy fényesség világlott be a szobába. Odalopakodtam az ablakhoz, néztem a fényességet. Anyukám azt mondta, ne nézd, mert ott háború van, mindent tönkretesznek, felégetnek. A szomszéd falut bombázták. De a gyerek lelke még any- nyira tiszta, olyan érintetlen, hogy a felfedezéseiben nem érzi a veszélyt. Számomra a tűz fénye mást jelentett, mert amikor Margó néni kályhájában vagy odahaza szilvafőzéskor nézhettem a rostélyon izzó fahasábokat, akkor én a melengető, minden rosszat és bajt feledtető otthonosságot éreztem. Ezért szerettem és vártam mindig a kenyérsütés napját. Mint egy kis inas, ott strázsáltam apuka mellett, amikor fűtött a kemencében, azt el nem mulasztottam volna soha. Meg is tanultam tőle, hogy illatos fával kell fűteni, akkor sül jól a kenyér, akkor lesz jó íze. Félek az öregségtől, mert a rokonaim messze vannak,’ nekünk pedig nincs gyerekünk. Sokáig nagyon-na- gyon rossz volt, de aztán beletörődtem abba, ha Isten nem adott, akkor biztos nem érdemiem meg. Csak ne tudnám, hogy hány helyütt születik, ahol nem kell, s otthonba kerül! Úgy gondolkoztam, ha saját gyermekemben nem élhetek tovább, valami olyasmit kell csinálnom, ami megmarad utánam. így kezdtem el komolyan foglalkozni a textiles szakmával. A kézimunkára, a szövésre, a hímzésre még anyukám tanított. Ö nagyon meg tudta szerettetni, amit csinált. Mindig azt mondta, ha csinálod, akkor igazán akard csinálni, szeresd is meg a munkát. Most jól érzem magam. A panelházat nem tudtam megszokni, hiányzott a kert. Vettünk egy családi házat, itt, Pozsonyban, ebben férjemmel együtt mindent a saját munkánkkal teremtettünk meg. Nem hiányzik a falu, mert magammal hoztam mindazt, ami szép és jó volt. Nagyon fontos, hogy körülvegyen a szép, mert attól finomulok.“ Erzsébet asszony a pozsonyi Gyógyszerészeti Kar laboránsa. Furcsa, de ez a sors iróniája, másodállásban művész. Főiskolai képzettsége nincs, saját erőből tanulta mega textilművészet mesterségét, s ma már nemcsak műveli, tanítja is. A csomózással, a makramékészítéssel kezdte. E technikát olyan sajátos műfajjá fejlesztette, amely a keze nyomán túlélte az erős, s a mára letűnt divathullámot. Ő ugyanis e műfajban nem könnyen utánozható sémákat, egy kaptafára készíthető üres díszeket teremtett. A csomózással Erzsébet asszony ujjai nyomán a szépet és a gondolatot egyaránt kifejező műtárgy születik. A textiltervezés és -készítés gyakorlatán kívül annak elméletével is foglalkozik. Több könyve jelent meg a különféle technikákról. Újabban vert csipkéket és kombinált technikájú művészi kompozíciókat készít. A közönség három önálló kiállításán láthatta munkáit. Tallósi Béla l fád Mihállyal és Keres Emillel Szlová- V kiát jártuk hármasban. Megnéztük Madách Imre egykori kúriáját, Tompa Mihály aprócska házát, Losonc, Bátyi és Fülek is műsoron volt. Hányban? Még fiatalok voltunk! Váci akkoriban kapta a Kossuth- dijat. Nem kérkedett vele, Inkább azzal, hogy jobban bírja a bort, mint társai. Keres Emil nem szerette a poharat, ha teli volt!- Én meg? Ezt inkább hagyjuk... - nem fogom magamat eláztatni. Losoncon Szabó Gyula festőművész vendégei voltunk, már nagyon későre járt, amikor Keres elkezdte Vácit ugratni.- Miskám, hogy is volt az a diskurzus apád és a pártfőtitkár közt, ott a parlamentben, mikor a díjat átadták? - Váci egy darabig csak hallgatott, aztán mesélni kezdte:- Ugyan csak közvetve, de alaposan rámpirított apám. A nagyfontosságú hatalmasság hízelkedve kérdezte édesapámat- ,,No, Váci elvtárs, aztán mit szól Mihály verseihez, no meg a megtisztelő kitüntetéséhez?“ Apám egy darabig csóválgatta- csóválgatta a fejét, aztán amolyan parasztosan kipakolt:- Kérem alássan, minden rendben lenne, csak ne magyarázná a fiam azokban a fránya verseiben, hogy mi milyen szegények voltunk, mert azért az nem egészen úgy volt: az én munkám után nálunk mindig volt mit az asztalra tenni. De Simon Pista papájával is megjárta a hatalmasságok egyik reprezentánsa. Ge- ró, a hídverő, ahogy akkortájt hívták Rákosi jobbkezét, az ugyancsak Kossuth-díjas Simon Pistát Keszthelyre mentében Pestről, fekete lakkozott, nagy, miniszteriális kocsijával levitte Simonék falujába. A költő besietett a szülői házba, hogy köszöntse édesanyját. Gerő a sofőrrel kinnmaradt. A történetet különben Simon Pista barátom 1968. augusztus 20-án, a magyarországi kisebbségiek keszthelyi találkozóján mondta el nekem és dr. Szabó Rezsőnek.-Ahogy ott kettesben álldogáltak, pont akkor szekerezett a ház elé édesapám, az öreg Simon, megnézte a fene nagy autót, az egyenruhás államvédelmis gépkocsivezetőt, meg a civil elvtársat, aki ugyan gyanús volt neki, de nem ismerte benne fel a Hídverőt. Sercentett egyet, jelezve, nincs fogalma, kik az idegenek, s az ő tanyája előtt mi járatban vannak. De akkor Gerő már odaszólt a még bakon ülő idős apámhoz: ,,No, bácsika, cserélné-e szekerét az én autómmal? - „Már miért tenném“ - jött az öreg magyar válasza ,,az elvtárs, vagy úr, nem tudom, minek tiszteljem, már rég nem fog kocsijában ülni, mikor én még mindig ennek a szekérnek bakján fogok járni. “ Igaza lett az öreg Simon bácsinak, mert 1956 tavaszán esett meg ez a találkozás, és Gerő rövidesen kiesett a rendelkezésére álló luxusautóból. Azon az előbb említett napnak estjén Simon István nagy lelkesedéssel és optimizmussal szólt a csehszlovákiai tavaszról és az azt követő pozitív eseményekről. A költő s egyben országgyűlési képviselő véleményét magnószalagra mondta. Az események gyors változása miatt - etikai okokból nem akartam kompromittálni barátomat, hiszen egészen más politikai viszonyok közt nyilatkozott Simon, s mindig is úgy véltem, az újságíró ne éljen vissza a véletlen adta helyzetével - betyárbecsületből nem adtam le lelkes szavait. Hosszú hónapok múltán Pesten, a tévé melletti presszóban, összefutottam Hegedűs Andrással és Simonnal. A kölcsönös üdvözlés után Simon így: „Jaj, Jenőkém, augusztus 21-e után úgy rettegtem, hogy beszélgetésünket leadod, de te okos voltál - köszönöm! Tudod, én akkor felhajtottam a garatra, s ostobaságokat mondtam mikrofonodba!“ Mintha villám csapott volna belém. Hegedűshöz fordultam, elnézést kértem tőle, hogy mennem kell, és Simonnak hátat fordítottam. Később megdöbbentett halála, de ez az utolsó találkozásom vele még ma is marja lelkemet: emberségemben bántott meg - nem volt akkor italos, abszolút józan volt... % 1991 IX. 6. „A világ ott van az ember ujjaihan...“ Mérv Gábor felvétele
