Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-12 / 28. szám
<r t #• Frantisek Dostál felvetele CSONTOS VILMOS Ó, nyárnak tüze, nagy forrósága, Be felhevíted zaklatott szívem. Kalásszá kell érnem nemsokára. S rendre borulni kaszák fényiben. Érlelj hát szépre, életnek nyara, Legyek acélos magja a földnek, S a szélnek, mielőtt elhordana, Piros mosollyal, vígan köszönjek. 1959 A politikai rendszerváltás egyebek közt felveti a művészetek, az irodalom, ezen belül a csehszlovákiai magyar irodalom átértékelésének a sürgető igényét is. Az ideológiai bilincsek lehulltával válik igazán izgalmassá a helyzet: képes-e megújulni kisebbségi irodalmunk, ki tudja-e vetni magából a talmi értékeket, az avítt irodalomszemléletet, a szervilis kritika „termékeit“. A kissé patetikusan hangzó merre kérdésnél tehát egyelőre fontosabb a honnan kérdése, már csak azért is, mert az egyik feltételezi a másikat, az önmeghatározás nélkül nem lehet irányokról, modellekről, a szellemi szabadság és sokszínűség lehetőségeiről beszélni. Az első és legfontosabb teendő tehát kisebbségi irodalmunk önazonosságának a meghatározása, egy egyetemesebb, tágabb kontextusban való „behelyezése“ lenne. Hogy ez mennyire nem egyszerű feladat, kiderült azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a szerkesztőségünkbe meghívott irodalmárok, kritikusok részvételével rendeztünk május 28-án. Kiinduló témánk a lassanként kirajzolódó érték- és szemléletváltás körüljárása lett volna, amelyet legmarkánsabban az Irodalmi Szemle legutóbbi számai tükröznek, ám hamarosan kiderült, hogy ez a beszélgetés inkább csak a problémafölvetés lehetőségét vállalhatja. A „zárójeles években“ született irodalmunk átértékelése nehezen képzelhető el néhány kerekasztal melletti beszélgetéssel. Ennek ellenére szándékunk, hogy a jövőben több hasonló beszélgetésre kérjük fel az irodalmárokat, immár pontosabban meghatározott témakörökben. Kövesdi: Tőzsér Árpád vetette fel a gondolatot, hogy nemzedékváltás zajlik irodalmunkban, amely az Irodalmi Szemle legutóbbi öt-hat számában tükröződik. Bár én, szívem szerint, inkább értékváltásról beszélnék. Tőzsér szavaiból, ha jól értettem, az aggodalom volt kiolvasható, hogy az új nemzedékváltás esetleg új kizárólagossággal párosulhat, amire volt néhány példa irodalmunkban. A jelenség fölvet sok problémát, az egyik, hogy újra kellene gondolnunk az elmúlt negyven évet, s lehetőség szerint kialakítani az értékeknek egyfajta pluralizmusát. De talán kerülve az általánosságokat, induljunk ki a nemzedékvagy értékváltásból. Ki hogyan látja, érzi ezt? Egyáltalán, lehet-e leszűkíteni a jelenséget e fogalomkörre, vagy valami másról van itt szó? Duba: Nemzedékváltásról szerintem joggal beszélhetünk. Azért, mert így mutatkozik meg leglátványosabban az az irodalmi értékváltás, amely az Irodalmi Szemlében tükröződik. A nemzedékváltás a valóságban leszűkítő fogalom és folyamat. Tény, hogy a társadalomváltással visszaszorult bizonyos közösségi gondolkodás és előtérbe került az individuális gondolkodás, amely az irodalomban is azokat a szempontokat helyezi előtérbe, amelyek az írót, mint személyiséget, egyéniséget, s az alkotást, a szöveget, a stílust „istenítik“. S ez nem egyszerű dolog, különösen nem, ha az én nemzedékemet nézzük, amely az elmúlt negyven vagy harminc év alatt (s most ne ítéljünk politikailag vagy társadalmilag) azt az alap- koncepciót vallotta, hogy az irodalom egyrészt magát (is) építi, másrészt a kisebbségi kultúrát, tudatot, szellemiséget. Tehát az irodalomnak közösségi funkciója is volt. Ez elfogadott tézis volt, az írói alapállást is sok esetben ez határozta meg. E koncepciótól nem könnyű szabadulni, még akikor sem, na az uj toreicveseK ezt nem támogatják. Azért sem, mert a közösségi gondolkodás és a közösségi érdek továbbra is meghatározza életünket. Ez az egyik szempont, az irodalom közösségi értékvédő funkciója. A másik probléma abban rejlik, hogy ha egészen végletesen előtérbe helyezzük az írónak, mint alkotónak a személyiségét, ez nem feltételezi, hogy ne gondolkodjon közösségi kötődésekben. Nem tudok elképzelni egy írót sem, aki csak arra gondolna, hogy most regényt vagy verset ír, hogy ne gondolná végig, milyen létszemléletet, életprogramot kíván az írással kifejezni. Mihelyt pedig alkotói programról vagy létszemléletről beszélünk, tehát széleskörűen ható s közös ügyről, akkor máris közösségi vonatkozásokról beszélünk. Adódik tehát az ellentmondás: az alkotó csaknem isteni szabadságjogai, másrészt a mű utóéletével való törődés. Az író mit és milyen módon szeretne kifejezni. Ezzel egy nemzedéki dilemmát is próbáltam jelezni, s azt, hogy a válaszadásnál sokféle szempontot kell figyelembe venni. Tőzsér: Kövesdi bevezetőjére válaszolva: annak idején nem nemzedékváltásról beszéltem, hanem őrségváltásról, ami lényeges különbség, mert a nemzedék- váltás lehet mechanikus természeti aktus is, míg az őrségváltás mindenképpen föltételezi az „őrhelyet“, azaz bizonyos eszméket, irodalommodellt, amelynek jegyében az író „őrt áll“, azaz ír. Ilyen őrségváltás érezhető az Irodalmi Szemlében úgy tavaly novembere óta. Ha az azóta megjelent számokat föllapozzuk, az idősebb nemzedékekből alig találunk bennük egy-két szerzőt. Dubának egy novelláját, nekem néhány publicisztikai írásomat és egy Holan-fordításomat, Dénes György egy-két versét, Gál Sándor írását, és ezzel vége is a sor(Folytatás a 10-11.
