Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-23 / 34. szám
mlékszem egyetlen tél- i, se a szélre, semmire! 1: ifjúságom... a Nap garak oldják, bontják 1 fűvel borított lankák, :ve futnak a láthatárig, Ihők bámulnak reám. nyakam pedig úgy sül így anyám azt mondja, mint egy sült malac... k, a cseléd, ki liszttel ircát vasárnaponként, - Ejha - mondja -, íeg kell feszítenem az ámétert kérni és felje- iba, amelynek az élén jkszoló muszklimérete hogy mennyi centi és ges ahhoz, hogy világegyenek. al sincs árnyék, sötét- ika sem lett volna szá- ;orban. A folyó vissza- :t, és a sugarak fénye életemből soha. elca Bécsi úton, kemé- umtha valami célom cs semmi, csak ver- nmal. Aztán megállók árkán egy szemeteslá- kerítés mögött három kucskál kifelé. Nevetm, mit nevetnek ezek i, mikor egyszerre az a elmosolyodik, s tudn, de nekem is nevet- még jobban nevetgél- ján megvakarom a fe- :g jobban nevetgélek, ékruhás leány kinyitja bátran megnéz. Majd átnő is, és ők is meg- íosolygok, gondolom, nultok rajtam. - Erre, a gondolataimat, beráfordítják a zárat, másik után, fel a kert- •anda felé. Haladnak ér ruhában, bebújnak iába, a zöld vadszőlő- nintha én már semmi :gyik hímez, a másik ladik kibontja a haját íd. A kékruhás fésüli ; a foga közé veszi 'arja kis kontyba a ha- isszony lenne, s amint en azt mondja a benső em. - S erre közelebb r 1#* ^mintha rám zne melegen. Aztán a káprázat elhágy, és én veszettül szerelmes vagyok. Vagyis azonnal fellépek a városi szemetesládára, a kezem a hátam mögé vetem, s ringatom testemet, mint valami brigadéros. A szememmel beszélek, pedig ilyen távolságból nem lehet látni a tekintetet, és azt se tudom, hogyan szólítsam meg őt, akit oly nagyon szeretek. Hintázom magam, közben alattam elgördülnek a téglásszekerek, kétkerekű úri kocsik, sőt rám köszön az apám borbélya is, akinek minden hajaszála ősz már, de a bajuszát koromfeketére festi. Én pedig nem tudom, mit csináljak. Hintázzam-e tovább mara mellett ballagott. Ez a szamár nagy kedvencem volt, mert olykor meg- megállt egy kocsma előtt, s utána a gazdája hiába űzte, hogy menjen tovább, csak állt, reszkettette a borét a súlyos furkósbotcsapások alatt, de nem mozdult, bár a gazdája magyar, német, lengyel nyelven nógatta. De egyszer csak a szamár fülére szállt egy picike légy s az elkezdte egymásba törölgetni az ujjacskáit vagy a szárnyával azt mondta, hogy süsüsü... s erre a szamár mintha megőrült volna, futni kezdett s az ezüsthajó gazdája utána a furkós- sal, s a szódásüvegek négyszögű ketreNagyot sóhajtott, s ebből rögtön láttam, hogy igen okos, finomelméjű lehet s jóságosán gúnyoros. Ó, éppen nekem való.- Melyik iskolába jár? - kérdém.- Most... a semelyikbe - és kinevetett. Hű, de mérges lettem.- Ne tessék nevetni - mondtam pipa- csosan.- Nem nevetek - felelte oly visszahúzódó, engedelmes hanggal, mint aki nem akar velem haragot, hanem rémlésem szerint inkább az örök szerelmet. GELLÉRI ANDOR ENDRE magam, mint egy brigadéros, tartsam-e hátul összefonva egybezsibbadt ujjaimat? S egyáltalában, szálljak-e le a városi szemetesládáról, s próbáljak meg választottam felé közeledni? Majd ha ilyen módon elérem a kerítést és becsöngettem, mivel kezdjem, mit mondjak, mit akarok, kit keresek? Nagy, igen nagy problémák voltak ezek akkor! Egy rossz szó, egy sértő válasz, vagy ügyefogyott kopogtatás, s vége mindennek!.Hirtelen egy sovány kutya tűnt elém, amint ügetve futott utcáról utcára, szagolgatva itt és ott, s aztán ismét tovább ügetett, és e pillanatban rájöttem, hogy ez a szegény, hetekkel ezelőtt látott kutya a szerelem bolond vándora volt, és ilyenné válhatok én is, ha most butára nyitom a szájamat. Leszálltam hát a városi szemetesládáról, s kettőt-hármat köhögtem, hogy a torkom nyitva legyen. Megnyomtam a kilincset is, noha biztos voltam abban, hogy a hölgyecskék lezárták az imént. Aztán jobbra néztem, mintha valakit várnék onnan, pedig amonnan nem látszott más a fényövezte úton, mint a lengyel szódagyártó kordája s ő maga, amint ezüstös hajjal, furkósbottal a szaceikbe zárva, a rázástól összekoccanva, hasas, üvenghangon röhögtek. Sőt olyik- másik szódásvüveg még pisszentett is egyet, sőt volt egy szódásüveg, amely kacagtában szétpukkadt. Csöngettem a hölgyecskéknek azon a kis harangon, amely ott függött, a veranda árnyékában. S a kékruhás hölgy elindult felém, a hosszú margaréták, mint a kopasz agglegények, meg-meg- fogdosták a szoknyáját, a zöld füvek is utána-utánahajoltak, csókolgatva szép, barna lábszárait. Megállt a kertajtóban, s oly vékony volt a szemöldöke. Pillái, mint a hajlékony tündérlándzsák, rám szegeződtek, s mögülük mint két külön élőlény, a szeme nézett rám.- Tetszik? - kérdezte, s e szó szissze- nésétől rögtön tudtam, hogy hegyes lehet a nyelve vége, nem olyan gömbölyű, mint általában, hanem kígyóeredetű. S a fogai, bizony mintha egymás kezét fogó, táncoló porcelánbabák lennének. Nagy baj nem érhet - gondolta a szívem - elmondok neki mindent, kérdezem, akar-e a feleségem lenni? Mást nem is kérdek elsőre, a többit majd aztán.- Hát - mondtam, és sohase hittem volna, hogy milyen kőgombóc lehet egy Ugyanis láttam itt magát - kezdtem- Csakugyan? - kérdezte, s már ismét olyan gúnycsiklandós volt a hangja.- És hogy én miért jöttem ide? - folytattam titkosan - azt találja ki! Hát ennél jobbat igazán nem mondhattam volna neki. Amennyit mostig értek a női nemhez, arra való hivatkozással is csak helyeselhetem, hogy ilyen fondorlatosán, a női rejtélykedvelést kielégítően tettem fel a kérdésemet. Hogy ő találja ki, mert akkor legalább nem kell nékem megmondanom. Olyan fülledt, lázas, sőt süket állapotba kerültem, annyira csak a kékruhás lányka válaszára hegyeztem a füleimet, hogy meg sem hallottam, hogy mögöttem kordékerék recseg, s megreszketnek ama, előbb látott szódavizes üvegek is. Nem láttam, amint a lengyel szódás éppen a hátam mögött fogta a szamara fülét, s cibálni akarja arrébb. Csak arra eszméltem fel, hogy a kékruhás leányka szája felnyílik, kiömlik rajta a féktelen röhej, „hühü“, s megint csak azt neveti, hogy „hühühü“, és erre kirepülnek a társnői a verandáról, s azzal ők is elkezdik „hihihi, hühühü“, s mikor kérdezni óhajtám: min kacagnak úgy a tisztelt hölgyek, egyszerre csak keservesen, hogy majd megreped a fülem, beleszól a női kacajba a szamár azzal, hogy „i-i-iááá!“. Megfordulok, s a szamár merevgörcsben direkt csak engem néz, az orrlyuka felém reszket, hajlott fogait nékem mutatja s mind a négy lábát megfeszítve, újból azt nyögi: „i-i-iááá!“. Nekem ordítja, kizárólag az én tiszteletemre. A lengyel pedig a furkóst forgatja, és morog rám, fekete fogakkal, és a lányok kacagnak, a szamár pedig egyre rám ordít, emberek gyűlnek, ismerősök, látják, miképpen állok itt három lánnyal szemben, hátam mögött a boldogtalanul ordító szamárral. Pirulok, ellépek a kerítéstől, a kaputól, hol egy angyalt véltem látni, aki kék ruhában sétált felém a fű között. Megyek, ó, csak ordíts nyomorult szamár, csak nevess utcai nép, csak kacagj női nem, ó, csak ne szeretném őt annyira, kinek még a nevét sem tudom. A homlokomról dűl a veríték, bemegyek a hűvös lépcsőházba, még a csontjaim is szomjasak, s ezért hát a vízvezeték alá tartom a számat, s úgy iszok, úgy hűtöm magam, hogy majdnem a csap is lecsúszik a torkomon. Majd a magányos pincelépcsőre ülök, öklömre támasztva csalódott fejem, nézem a méla homályt. Nézem, és fáj, rettentően fáj először a szívem. Nézem a pincelépcső-ho- mályt, és látom a dárdás pillákat, a két élőlényű szemet, egymásba fogódzott, táncoló, csillogó fogsorát. Ah, az egész sorsom a sír fenekén! Pénteken születtem, ah, balsorsnak leszek mindültig a fia! Megszerettem, megvallottam volna, együtt éltünk volna, míg csak hófehér hajunk nem lett volna, s míg csak együtt meg nem haltunk volna. S ekkor jön a lengyel szürke szőrű szamara, és belekiált, és jön még két kisasszonyka is és kikacag. És jövelnek emberek, marhák, utcai járókelők, állatok, nevetnek, gúnyolnak, kacagnak, s tolongnak majd anyámhoz, hogy az Ottó, mi a fene, már udvarol? Sokáig hevertem éberen. A Hold Napot játszott akkor éjjel, csak gyöngy- színűbben, hidegebben. Hosszasan sírtam, s közben megettem egy vederke szilvát, amit lekvárfőzéshez hozott haza anyám. Ha e pillanatokban nagyon undorodtam az élettől, világtól, akkor kiköptem a magot, ej, egye fene, majd összesöpri a Mámika cselédünk, ha pedig azt hittem, hogy holnap jóra fordulhat minden, akkor óvatosan, gyengéden egy tányérra raktam a szilvamagot. Aztán felmondtam magamnak minden más által írt verset, s úgy éreztem, hogy valamennyi mű az enyém, s felkeltem hajnalban, hogy egyik költőnk művét papírra vessem mint sajátomat. Majd a hajnal rózsafénye mellett, megpróbáltam lerajzolni a két csillogó szemet, kicsit később az orrocskáját, majd az ajkát, amelyet bűnös hajlamból meg is csókoltam a néma papíron. De később, mikor megkívántam az álmot, s ezzel a szenvedélyem is loha- dóban volt, hirtelen meghallottam a szamár jerikói trombitáját, s ettől szerelmem márványfala leomlott, s búsan áthúzta tündérem szemét, száját s az orrocskáját is. Majd eszembe jutva egy leírás, hol a csalódást enyhíti a pipá- zás, elhoztam a konyhából lábhegyen nagyápám pipáját, a számba vettem, majd meggyújtottam. Nemsokára, mintha a pipa kék füstje felemelt volna, míg az ágyam nem tudott követni, nyilván, mert vasból voltak a lábai. Aztán a pipafüst, mint egy kékszínű mackó, elkezdett a hasamban gurigázni, majd elrohant a fejemmel toronyiránt, s egyáltalán e büdös pipafüst szárnyán tagjaim szerteszálltak, de én csak szívtam rendületlenül, míg egy hányinger kiveté számból a pipámat s amit egyébként is benne talált. Reggel, mint egy savanyűkáposztá- ból egyberakott boldogtalan lény, ültem az asztal mellé. Anyám mosolygott, jó álma volt neki, s én e mosolyért szörnyen haragudtam rá. Drága apám szintén jókedvű volt, s őrá is nehezteltem. Mint férfi, érthetné, érezhetné a másik férfiú baját. Sündisznóként elmentem. A szemetesládához mentem, mogorván, rémes gondolatokkal. Vártam, a lábaim elzsibbadtak a várakozásban, a sok nyugtalan gondolat, mint a tű, ki akarta szakítani az agyam falát. Egyszer csak vállon érintettek engem, s az egyik kislány volt az, a három közül. A fehérruhás.- A Nánikát várja? - kérdezte, mint a róka.- Mert már elutazott. Hazavitte a papája - fejezte be csipkedve a lány. Lebiggyedt a szám - de nem sírtam.- Hát aztán? - mondtam, és könnyedén zsebre dugtam a kezem. - Na és aztán? A kisasszony talán azt hiszi, hogy ez a hír érdekel? Ugyan! Fütyülni kezdtem... S fütyülve mentem el az első szerelem elől... Furcsa szerelem volt. Egy szamár ordított mögöttem. Egy pillanatra agukat. Az is, :tóre felhangzik meg kollégáját- i ezt az egész i és vezeti, segíteni akart netlen érzések nben levő ház itét éjszakában ház történelmi illanatra mind- a gyér megvilá- alatt márvány- görnyedeztek re, a szemben dón elkészített elyek velencei :m szűrődött ki áltak, lépteik éptelen utcán, vezte elegáns, zhangját. Kissé az előbb látott 'dett beszélni, hallgatta, őt is hitektűrája. El- n házakat fog gasabbak lesz- ok és hatalma- ísok. is valami rendjegyezte meg rerzyik hozzá csak megtörte i munka... t akartak men- kereszteződés- eflektorai tűntek fel, és a szél hangját idegtépő szirénázás hangja nyomta el. Félre kellett ugraniuk. Egymásra néztek, de egyikük arca sem tükrözött félelmet, vagy riadalmat. Egyszerűen nem ismerték, mi a félelem, vagy a riadalom. Vajon kinek a feje fog holnap a porba hullani? Az autó gyorsaságában volt valami szemtelenség, valami gőg, valami megmagyarázhatatlan fölény. Szirénája hasonlított a sztyeppén működő banditák fütyülésére, s célja nemcsak a figyelmeztetés volt, hanem az is, hogy megfélemlítse, összetörje a lelkeket. Ezek az őrült kerekek a másodperc tört része alatt darált húst, vagy palacsintát csinálhattak volna belőlük, s ennek az autónak nem jelentettek volna mást, mint az éjszakai sétát kedvelő két különc járókelőt. A sofőr megérdemli a halálbüntetést, és ki is lesz nyomozva. Ki vette a bátorságot ezen az úton, melyen a vezér szokott sétálni, végighajtani?! Ez egy őrült lehet, vagy valami csavargó.- Sztálin elvtárs, tudja hogy hívják ezeket a kocsikat?- Nem.- Fekete varjak.- Szóval, ez a fekete varjú - és Sztálin a kocsi után nézett, de a teherautó hátsó lámpáinak rubinfénye rövidesen eltűnt a kanyarban. Tele van emberekkel. Az ágyból * hűzgálták ki őket. Lehet, hogy ártatlanok. — Maga téved. A nép ellenségei vannak benne. — ... vannak köztük ártatlanok is. A nagy velencei üveges ablakok mögött, és a szűk pincelakásokban már a hozzátartozók őrjöngenek a fájdalomtól és a félelemtől. Az elhurcolta- kat pedig megfosztották a legfontosabbtól - a szabadságtól. Világuk egy koporsónyi nagyságú térre zsugorodott össze. A teherautókban-tel- jes a sötétség, csupán a fejük felett van egy kis szellőző, csak azon keresztül látható a csillagos ég egy darabkája. — Szellőző, csillagos ég, ezek mind intelligens dumácskák, Dovzsenkó elvtárs - mondta Sztálin, de hangján az idegesség érződött. - A történelem nem ismer szentimentalizmust. Egyébként honnan tudja, hogy abban a „varjúban“ emberek vannak? — Tudom. S azt is tudom, hogy vannak köztük ártatlanok is. Az embernek van képzelőereje. — A művészeknek az a hibájuk, hogy mindent, ami körülöttük történik, a saját esztétikai szemszögükből néznek, szóval az egész világot. Azt hiszik, hogy a művészet mindennek a tetőfoka, és nincs erősebb és fontosabb, mint a művészet hatalma. A művészet hatalma valóban nagy, de nem a legnagyobb. Az életben létezik egy mindent átölelő hatalom. Határtalan hatalom... No, most hallgat?- Igen, hallgatok. A hideg őszi szél újra az emberi lábak kemény dobogását hozta.- Amint látom, Dovzsenkó elvtárs, maga nem azok közül való, akik félnek. A fekete varjútól sem riad meg?- Azt hiszem, nem.- Szóval, akkor maga semmitől sem fél?- De igen. Sztálin felélénkült:- És mitől konkrétan?- Attól, hogy elfelednek... Csak attól! A sarki villanyóra, mely alatt megálltak, már kora hajnalt mutatott. Sztálin úgy gondolta, hogy ideje lenne befejezni a sétát. Éles, átható tekintetét a művész nyugodt, fenn- költ arcára szegezte.- Tudom, mit gondol most magában, Dovzsenkó elvtárs... Hogy együtt sétált az éjszakai városban a zsarnok és a művész. De megmondtam neki szemtől-szembe az igazat...- Amit elmondtam, az valóban az igazság.- Csakhogy én nem vagyok zsarnok. Legalábbis nem annak születtem - s hangjából valami őszinteség áradt. Valami olyasmi, mintha a gyermekkor tisztaságából és a kaukázusi hegyek levegőjéből áradt volna. Olyasmi, amit még az anyja táplált belé. A magányra ítélt emberek szomorú tekintetével végigmérte még egyszer a művészt. — Hazavihetem?- Nem, köszönöm, Sztálin elvtárs. Gyalog is hazaérek. Egyébként is, egy kissé izgatott vagyok - és megfogta Sztálin feléje nyújtott, különösen kis kezét, melyben óriási hatalom összpontosult. A testőrök mintha az aszfaltból nőttek volna ki: két ajtócsapódás, s a művész egyedül állt a téren. Dovzsenko valóban izgatott volt a történtek miatt. Éjszakai séta az Arbaton. Ő és a vezér. Olyasmi történt, melyről már holnap számos munkahely ura tudomást szerez. Irigyelni fogják őt. A legapróbb részletekig kikérdezik. Nem tagadta, hogy Sztálin részéről ez a figyelmesség hízelgő volt számára. A zsarnok és a művész! Találkozott az erő és a művészet hatalma. Ez egy igazi filmtéma lehetne... A szél hűti felhevült arcát. Nem érzi magát fáradtnak. Igazuk van barátainak, akik sasnak nevezik. Egyenesen és büszkén lépked, ahogyan a sas repül. Az út közepén lépkedett, ahol a fekete varjak szoktak rohanni. A nagy házakat nézte, és sajnálta őket, hogy némelyik már halálra van ítélve, nemsokára lebontják, hogy helyet adjanak az újkori faragatlan, sablonszerű modern építészetnek. Ereje teljében érezte magát. Mint egy kiskölyök, örült, hogy az út közepén lépegethet. A távoli tér felől tankok dübörgése hallatszott. A házmesterek is előbújtak odúikból. Köszöntelek benneteket, házmesterek, gondolta, és szerette volna nekik elmondani, mi is történt vele az éjszaka. A bátorságot, s azt a vágyat, hogy mindig csak az igazat mondjuk, amit még Sztálin is meghallgatott. Meg kellett hallgatnia, hisz a művész beszélt! Kinek a hatalma a nagyobb? Maga azt állítja, Sztálin elvtárs, hogy a magáé. De miért van az, hogy néha magát is kínozza a magány, és valami titkos vágy, hogy őszintén elbeszélgessen valakivel. A művész emelt fővel lépked, s a csaknem süvítő szélben együttérez minden szenvedővel, talán még azzal is, ki mindig katonaköpenyben jár. A közeli kis parkban annak az élő embernek a szobrát látja, aki az imént mellette lépkedett; a közeli ház homlokzatán egy óriási vászon portrét csapkod a szél, egy képet, amelyet az egész világ ismer, azt a hideg tekintetet, amelytől rosszul érzi magát az ember. De Sztálin, a búcsúzásnál, mintha kissé megváltozott volna. Sűrű bajusza alatt kissé elmosolyodott, ami nem volt rá jellemző. Valami fájdalmas, behízelgő mosoly volt ez. Igen! Az ő hatalma korlátlan, de a művész előtt mintha megalázkodott volna egy pillanatra, mint aki együttérzést és támogatást keres. (1963) György Elek fordítása
