Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-23 / 34. szám
«£* • Hol kezdett el fotózni, Érsekújvárban vagy New Yorkban?-Itthon... már itthon. Volt egy vacak kis gépem, mindent tönkretett, csak úgy zabálta a filmet, de szerettem, mert karácsonyi ajándékba kaptam. New Yorkban az első években egyáltalán nem fényképeztem. Nem is lett volna pénzem rá. Tányérokat mosogattam egy magyar vendéglőben, szerintem minden itteni menekült ott dolgozott egyszer... és akkor megszólított egy magyar fiú, aki a Madison avenue legnagyobb fodrászatában hajat vágott, azt mondja: gyere hozzánk, hajat mosni mégiscsak jobb, mint edényeket súrolni. Tényleg jobb... ráadásul mindenkitől kaptam egy dollárt, amikor megmostam a haját. Ez a Vida) Sassoon volt akkor a legnagyobb fodrászszalon a Madison avenue-n, oda járt Twiggyés ott nyiratkoztak a Beatles- fiúk is. Egy vagy két év után, amikor már én is vágtam, sőt már sminkeltem is, bejött hozzánk egy szerkesztőnő, a Cosmopolitanből. Biztos, hogy elégedett volt velem, mert azt kérdezte, nincs kedved nálunk dolgozni sminkesként, fotósokkal? De igen, válaszoltam, és megint léptem egy nagyot. Akkor még mindig nem gondoltam arra, hogy én is fényképezni fogok, csináltam, amit csinálnom kellett; a frizurát és a sminket. Egyszer aztán, amikor Arizonában dolgoztunk, észbe kaptam. Három órán át dolgoztam a modellel, három órán át csináltam a frizuráját, az arcát, úgy, ahogy a fotós kívánta, erre hogy állította be a lányt? Háttal a lencsének. Kár volt pepecselnem, dünnyögtem, miért dolgoztatott, ha az arcból semmi sem látszik? Ha fotózni akarsz, vegyél magadnak egy gépet, de ezt most itt bízd rám és ne gyere ilyesmivel, felelte. Ha húszéves lettem volna, elsírom magam és hazamegyek, többé nem dolgozom vele, de pár évvel több voltam, és azt mondtam: miért ne? És aznap este, vacsora közben, szelídebb hangulatában azt is megkérdeztem tőle, milyen gépet vegyek. Azt mondta: Minolta 7000-set, mert az a legújabb. Vettem is egy Minoltát, és így kezdtem el fényképezni New Yorkban. Harmincöt éves voltam, amikor eladtam az első képemet. • Az itthoni emlékek súlyát hogy hordozta magában? Érzett még honvágyat akkoriban?- Nem, egyáltalán. Csak a szüleim hiányoztak, más nem. Az öcsémet nem ismertem, most láttam őt először, pár héttel ezelőtt... hazajöttem és egy szobában voltam egy húszéves, „idegen“ emberrel. Nem tudtam elaludni az érzéstől, hogy az, aki a másik ágyban fekszik, a testvérem. Érsekújvár egy eldugott kis hely volt, amikor ott éltem. Még a moziban is mindig, minden vasárnap ugyanazt az orosz vagy cseh mesefilmet vetítették, de jó volt, inkább oda mentünk, mint a templomba. A magyar iskola messze volt tőlünk, a szlovák kőhajításnyira, talán azért írattak abba a szüleim, meg aztán más idők voltak azok, bizonyára féltek is, azt gondolták: biztos, ami biztos. A gimnázium első évében három tantárgyból buktam meg. Matematikából, fizikából és kémiából. így kerültem Érsekújvárból Párkányba, és az volt szerintem a kerület legjobb iskolája, oda járt minden művészi hajlamú gyerek, akivel máshol csak bajok voltak. Én már akkor nagy csemadokos voltam, néptáncos, aki hosszú hajat akart, de hiába... ha elcsíptek a rendőrök, mindig az volt az első dolguk, hogy megnyírassanak. A legjobban azonban mégsem ez fájt, hanem az, hogy nem vettek fel a pozsonyi Színművészeti Főiskolára. Oscar Wilde- ot, Tennessee Williams-et és Arthur Millert mondtam, amikor mások Hviezdoslav-verssel felvételiztek. Milyen nemzetiségű, kérdezték a végén. Magyar, feleltem. Akkor próbálja meg valamelyik magyar színháznál. Hát persze, hogy elvigyenek katonának, gondoltam, aztán majd tizennyolc évesen ölni tanulhatok. Nem. Inkább elmentem. • És vett magának egy Minoltát...- Vettem, és akkor pár nap múlva Horst P. Horsttal, Cocteau, Jean Marais és Visconti barátjával, a világhírű német fotóssal dolgoztam, aki 87 évesen is szép volt és elegáns. Ő csinálta Creta Garbó egyik legismertebb képét, s még mielőtt a tanácsát kértem volna, azt mondta: a legnagyobb dolog az, hogy tudd, mit akarsz csinálni, mi akarsz lenni. A leghíresebb? Akkor írd le! Hogy én, Róbert Vano, a leghíresebb fotós akarok lenni, és meg is teszek ezért mindent. Aztán fogd a gépet, és minden nap fotózz ki két tekercs filmet, s amikor már egy éve dolgozol, válaszd ki a legjobb húszat, és vidd el egy galériába! Ott majd kiderül, mennyi tehetség van benned. Egyvalamiről feledkezett csak meg az öregúr; amikor ő kezdett, nem sok hivatásos fotós volt New Yorkban, ma körülbelül kilencezren lehetünk. Nekem az volt a szerencsém, hogy a lehető legtökéletesebb gépet vettem, hiszen olyan voltam, mint egy gyerek, aki azt kérdezi a mamájától, hogyan született. Mindent nem lehet elmondani neki, mert úgysem érti meg. Én a fényképezés műszaki oldalával voltam így, időbe telt, míg rájöttem a dolgok lényegére, de nem vesztettem egyetlen percet sem, mert naponta fotóztam. Reggeltől estig a munkahelyemen dolgoztam, hattól tízig viszont már a magam útját jártam. Semmi mozi, semmi szórakozás, csak a képek! • Fiúkról?- Igen. Nem akartam azt csinálni, amit egész nap, női divatot fényképezni, az idős embereket pedig meghagy„Mindennek ára van..." (Méry Gábor felvétele) Egy érsekújvári New Yorkban: ROBERT VANO * • Mint a gyorsan ölő méreg, olyanok a képei: azonnal hatnak. Lányokat és nőket is fényképez, de inkább fiúkat és férfiakat. Ablak előtt, trikó nélkül, félárnyékban, farmernadrágban, párnák között, elnyújtózva, egy szál fehér alsóban - vagy éppen anélkül, hogy a lehető legtöbbet mutathasson a szépből, a tökéletesből, a test nemes vonalaiból, lenyűgöző harmóniájából. New York-i, milánói, londoni, párizsi és madridi Dávidok egy amerikai fotóművész most megjelent albumában. Lőve you from Prague, ez a könyv címe. Szerzője, Róbert Vano 1967 őszéig Vanyó Róbertként Érsekújvárban élt. Tizennyolc évesen, hosszú hajra és szexuális szabadságra vágyva, pénz nélkül vágott neki a világnak. Mosogatófiúként kezdte New York 70. utcájában, eztán Andy Warholnak állt modellt, és Marlene Dietrichet sminkelte. Ma a legnevesebb egyesült államokbeli fotóművészek egyike, képeit sorozatban közük az amerikai magazinok, nemrég megrendezett milánói kiállítása valóságos szenzáció volt. Lőve you from Prague című albumát a prágai Radost adta ki húszezer példányban. tam másoknak. André Kertésszel úgysem tudtam volna felvenni a versenyt. A fiatalokban a legfinomabb érzékiség vonz, ezt akarom megmutatni. Elmentem a legjobb manökenügynökségekhez, s elkértem a pályakezdő fiúk címét. Nem akartam és ma sem akarok profikkal dolgozni, azok így szeretnék meg úgy szeretnék ... a kezdő teljesen rám bízza magát, s úgy fotózom őt, ahogy én akarom, azt hozom ki belőle, amit én látok, amit én érzek benne. Hogy aktokat csinálok, azt rögtön az elején megmondom, aki erre azt feleli, hogy nem, annak én csak annyit mondok, hogy sorry. Ha nem jön, hát nem jön, találok helyette mást, én senkit sem kényszeríthetek arra, hogy levetkőzzön. • Hogy választja ki az alanyait, és mit keres bennük, miközben fényképezi őket?- Az első szempont természetesen a fizikum. Az arc és a kéz rettentő sokat elárul az illetőről, a testében pedig a szépet keresem. Ha megérzem, hogy ez az!- már szeretem. Kint, az utcán nem szoktam leszólítani senkit, én azokkal szeretek dolgozni, akiknek ez a hivatásuk, akik örülnek, ha fényképezik őket. A lelki kapcsolatot többnyire mindig megtalálom velük... ezek a fiúk is, akik a könyvemben szerepelnek, meg a lányok is, mind a barátaim lettek. Ha fotózunk, akkor semmi, de semmi nem érdekel, csak a munka, minden magánjellegű érzelem ki van zárva. Nincs olyan, hogy szünetet tartunk a fotózásban, mert megszerettük egymást, és elutazunk egy hétre, a képnél nem lehet fontosabb semmi. Megmondom, miért. A szerelem elmúlik, de a fotó megmarad. • Amerika hogy fogadja ezeket a fotókat?- Amerikában sokan fényképeznek fiúkat, de nagyon kevesen mernek azt fotózni, amit akarnak. New Yorkban volt kiállításom hónapokkal ezelőtt, ott is ugyanúgy lelkesedtek a munkámért, mint most itt, Pozsonyban. Mindenki gratulált, biztatott, bár az az igazság, ha csak száz embernek vagy akár egyetlenegynek csinálnám azt, amit csinálok, akkor sem hagynám abba. • Könyve, a Lőve you from Prague az emberi test szépségének esszenciáját adja fekete-fehér fotókon. Hol a határ, meddig tud elmenni ebben a témában?- Nincs határ. Én legalábbis nem húztam határvonalat. De úgy gondoltam, előbb megcsinálom az utat, amelyen be lehet vonulni, aztán jöhetnek a merészebb képek, amikor a fiúk levetik az alsónadrágjukat és úgy mennek ki a természetbe. Fák, bokrok közé, a rétre, vízpartra, sziklákra... nem sietek, ami nekem csak egy lépés, az másnak húsznak tűnhet. Szerintem ebben az albumban is vannak már olyan fotók, amelyek láttán felszisszennek néhányan. Nem baj, ezzel is számoltam. Jó pár évvel ezelőtt, amikor elmentem a párizsi Louvre- ba, és láttam a régi római, görög és egyiptomi szobrokat, kedvem lett volna levenni egy-két fügefalevelet. Ki született azzal? Senki. Mentem emeletről emeletre, évszázadból évszázadba... volt idő, amikor csak a fiúknak volt ott a levél, a lányoknak nem, aztán a nők hármat is kaptak, a férfiak csak egyet, a XV -XVI. században pedig megint csak fiúknak tűzték oda, a lányok végleg elveszítették. Michelangelo miért nem takarta el Dávid ágyékát? Azért, mert tudta: úgy kell megmutatnia, ahogy megszületett. • ön meglelte már a maga Dávidját?- Egyszer, egyetlenegyszer. Ott van a könyvben, az indián fiú. Az ügynökségen keresztül ismertem meg őt, fényképeztem, elment és mikor újra szükségem lett volna rá, azt mondták: visszament a rezervátumba. Soha többé nem láttam őt. • Annak, aki a könyvéből próbálja megfejteni Róbert Vano titkát, mit üzen?- Hogy ez a könyv pontosan olyannak mutat, amilyen vagyok. Vagy ha úgy tetszik: ez a könyv én vagyok. Különben négyezer képből választott ki csaknem százhúszat a szerkesztő, aki az albumot összeállította. • A kötet sikerét, azt hiszem, az jelzi a legjobban, hogy a megjelenést követő első hét alatt hatezer darabot adott el a kiadó, és most egy német cég New Yorkban, Montrealban és Berlinben fogja forgalmazni. Következő kötete, gondolom, nem sokat várat magára.- Már készül. Néha paradicsom lesz a címe, és csupa olyan dologról szól majd, amelyről idehaza éveken, évtizedeken keresztül hallgatni kellett. A korrupcióról, a prostitúcióról, a kábítószerekről, a homoszexualitás- ról, a hippikről, a beatnikekről, a rockerekről... arról, ami a szemem előtt zajlott le Amerikában. Aztán az itthoni cigányok sorsa is érdekel, minden, ami a megszokottól eltérő, hiszen az is ember, aki máshogy él, máshogy gondolkodik, máshogy viselkedik, mint a többi. Miért baj az, hogy nem vagyunk egyformák? A hópelyhek és az esőcseppek is csak külsőleg hasonlítanak egymásra. • Itthoni gyökereihez ott kint, New Yorkban mennyire ködődik?- Nem nagyon, mert mindenütt úgy rendezem be az életemet, hogy ctt legyen a legjobb, ahol éppen vagyok. Nem irigylem azokat, akik a maguk Csehszlovákiáját vagy Magyarországját szeretnék megteremteni New Yorkban. Nehéz sorsuk lehet, mert ez az, ami nem megy. Ez egyszerűen lehetetlen, aki erre törekszik, annak minden egyes nap újabb fájdalmat jelent. Én úgy érzem, semmit sem veszítettem, hogy elmentem, legfeljebb a szokásaimat. Amíg itthon éltem, csiszolatlan kő voltam, amióta Amerikában vagyok, teljesen simává tett az élet. Ingrid Bergman nyilatkozta egyszer, hogy ő minden öt évben éghajlatot, országot és lakást változtatott, mégsem érzett honvágyat soha. Én is így vagyok ezzel. Ott teremtem meg a magam világát, ahol szabadon határozhatok, szabadon dolgozhatok. • Most tehát azt mondja: I’m happy?- A könyvet illetően valóban boldognak érzem magam, ezt akartam, ilyennek terveztem. A magánéletem? Reggel kilenctől délután ötig engem mindenütt szeretnek, haza mégis egyedül megyek. Mindennek ára van... még a fotózásnak is. Szabó G. László % 1991. Vili. 23 ilasárnap
