Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-23 / 34. szám
i/asârnap 0 A történelem elfelejtett lapjai Minden nemzet és ország életében vannak bizonyos események, amelyek örökre beíródtak történelmébe: a dicső győzelmek, a súlyos vereségek és a nagy tragédiák. Ilyen az eperjesi vértörvényszék vagy eperjesi mészárszék is, Magyarország történelmének egyik legszomorúbb eseménye. Jelentőségéről sokat mondanak a nagy kortárs, II. Ráckóczi Ferenc szavai: „... emlékezete nem márványtáblára, de minden élő magyarnak a szívébe vérbetűkkel maradt bevésve.“ Sajnos, ezen a megállapításon három évszázad múltán vajmi kevés változott. Annak ellenére, hogy az eperjesi vértörvényszék Magyarország népei, tehát a mai Szlovákia számára is azt jelentette, amit a cseheknek 1621, az Óvárosi téren a lefejez- tetés mégis sokkal kevésbé ismert, az iskolai történelemórákon alig említik. Ennek különböző - nemzetiségi, ideológiai és vallási - okai vannak, amelyek a múlt évtizedekben gyökereznek. S így ez a történelmi tragédia a mai napig a történészek szakszerű feldolgozására vár. kivégzése Prágában, s elhatározták, hogy a magyar rendekkel is hasonló kegyetlenséggel bánnak el. Az ország belső helyzete s a külföldi közvélemény is az ő malmukra hajtotta a vizet. A felkelést leverték és Thököly maroknyi hűséges hívével török területen már nem jelentett komolyabb veszélyt, a császár a keresztény Európa szemében Magyarország felszabadítójaként tetszelgett, s a kurucokat mindenki elítélte az oszmán birodalommal való kapcsolatukért. A másik oldalon nőtt az elégedetlenség az országban, s Munkács vára, a felkelők utolsó erődítménye, amelyet már több mint egy éve hősiesen védett Thököly Imre felesége, Zrínyi Ilona, Bécs számára állandó veszélyt jelentett. Egyike azoknak a tábornokoknak, akik a felkelés résztvevőinek példás megbüntetését szorgalmazták, a későbbi eperjesi véres események főszereplője, Caraffa generális volt. Caraffa jelentős nápolyi nemesi családból származott. Már fiatalon a császár szolgáltába lépett. Rövid bécsi tartózkodás után mint császári tiszt harcolt Európa különböző csata- taréin, főleg Magyarországon, a kurucok és törökök ellen. Gyűlölte a protestánsokat és a magyarokat, s kegyetlenségéről volt híres. Máig is ismertek egyes nyilatkozatai, pl.: „Ha tudnám, hogy van olyan ér testemben, mely rokonszenvvel viseltetik a magyarok iránt, kivágnám azt és elégetném“. 1686-ban a felső-magyarországi csapatok parancsnokaként Eperjesen tartózkodott, s igyekezett I. Lipót császárt meggyőzni a volt felkelők elleni bírósági eljárás megkezdéséről. Az uralkodó eddielrettentő például kellett szolgálnia mindenki számára: először levágják a jobb kezüket, majd a fejüket, azután felnégyelik a testüket, s Eperjes környékén az utak mentén kitűzik testrészeiket, a fejüket pedig a város előtt még karóra húzzák. Az ítéletet 1687. március 5-én a kollégium előtti téren végre is hajtották, pontosan úgy, ahogy elrendeltetett. Caraffa törvényszéke nem elégedett meg csupán ezekkel az áldozatokkal. További letartóztatások, kihallgatások, kegyetlenségek következtek. A vád mindenki ellen ugyanaz volt. Már március 22-én újabb „összeesküvőket,, végeztek ki: Keczer Gábor földbirtokost (András fiát), Sárossy Márton földbirtokost, Fleschhakker György volt eperjesi városbírót, Schönleben György és Medveczky Samu szenátorokat. Április 22-én a vesztőhelyen végezte életét további négy földbirtokos: Székely András, Bertók János, Palásthy Gábor és Kovács György. Bezzegh György földbirtokost, Weber Frigyes volt eperjesi jegyzőt és testvérét, Dánielt május 16-án végezték ki. Az utolsó exekúció szeptember 12-én volt; ennek áldozatai: egy református pap, Fazekas Rozsnyóról és Lányi Samu Kassáról. Az említetteken kívül nem bírta elviselni a kegyetlen kínzatásokat s a börtönben halt meg Rad- vánszky György, a besztercebánya melletti Radványból származó gazdag földbirtokos, és Feja Dávid kassai főbíró. Feldmayer Simon ÜT' 991. Vili. 23. A kurucok szabadságharca A történelemkönyvekből megtudhatjuk: az eperjesi vértörvényszék, amelyet Antonio Caraffa tábornok vezetett, 1687-ben halálra ítélt és lefejeztetett 24 nemest és polgárt az uralkodó elleni lázadásáért. Az események komplex értékelésekor azonban vissza kell térnünk a történelemben néhány évtizeddel. A Habsburgok a harmincéves háború befejezése után (1648) az eddig engedetlenkedő Magyarország leigázására összpontosították figyelmüket. Amikor I. Lipót 1664-ben a törökökkel vívott győztes csata után megkötötte a vereséggel felérő Vasvári békét (a törökök elfoglalták Érsekújvárt, Nógrádot és Nagyváradot), az ország legfőbb méltóságai is a Habsburg- udvar ellen fordultak. A Wesselényi-összees- küvést viszont elárulták és leverték, Nádasdy Ferenc országbíró, Zrínyi Péter horvát bán és Frangepán Ferenc a vesztőhelyen végezte életét, I. Ráckóczi Ferenc magas váltságdíj árán szabadult, több nemest vagyonelkobzásra vagy az ország elhagyására ítéltek. Az országot elfoglalta a császári hadsereg, az uralkodó eltörölte a rendi törvényeket, a nádori hivatalt és az országgyűlést. A hivatalok megkezdték a protestánsok üldözését, mivel őket tartották a nyugtalanságok fő okozóinak. Ezrek menekültek a határokon túlra, főnemesek, földesurak, katonák, protestáns lelkészek, tanítók, polgárok és egyszerű jobbágyok. A gazdagabbak menedéket találtak Erdélyben, a többiek a török határnál, vagy a Tisza középső folyásánál, ahova nem ért el a császár hatalma. Különböző nevekkel illették, bujdosóknak, malkotenseknek, de leginkább kurucoknak nevezték őket. Fegyveres csoportokba verődtek, s vezetőikkel gyakran portyáztak az uralkodó területén. Itt csatlakoztak hozzájuk az elégedetlenkedők a nép minden rétegéből. Megkezdődött a közel fél évszázadig tartó kuruc harcok időszaka, a magyar történelem egyik leghősibb s egyben legszomorúbb fejezete. 1678-ban az apró csatározások felkeléssé érlelődtek, amelynek az élére Thököly Imre gróf állt. Nyolc évig tartó viaskodás után a felkelőket leverték, a kurucok nagy része átállt a császári hadseregbe, amely a török uralom alól szabadította fel a birodalom középső és déli területeit. Ők is hozzájárultak Buda, Esztergom, Szeged és más erődítmények elfoglalásához. A másfél évszázada megosztott ország az egyesülés felé haladt, s úgy tűnt, hogy végre béke lesz a Kárpátok alatt. A császári udvar azonban másképp döntött. A helyzet rendkívül kedvezőnek bizonyult a renitenskedő Magyarország megregulázására s a Habsburg-birodalomhoz csatolására. A császár leszámol a lázadókkal Az ország törvényeit figyelmen kívül hagyva a császár és tábornokai 1687-től a korlátlan uralom politikáját kezdték megvalósítani, amelyhez az erőszakos katolizálás is társult. A császári hivatalnokoknak eszükbe jutott az 1621-es cseh felkelés 27 vezetőjének GRÓF ANTONIO CARAFFA TÁBORNOK gi tapasztalatai s a magyar nemesség elleni bizalmatlansága miatt ez bizonyára nem volt nehéz. Leveleiben Caraffa értesítette a császárt, hogy leleplezte Thököly egykori híveinek előkészületeit az újabb összeesküvésre, akik Zrínyi Ilona segíségével akarták lehetővé tenni a „kuruc királynak“ az országba való betörését, s a felkelés kirobbantását. Kérte egyúttal a császár engedélyét a letartóztatások megkezdésére, annak ellenére, hogy a császár a felkelés leverése után a kurucokat amnesztiában részesítette. Caraffa kegyetlen vérengzése Az engedélyt 1687 elején kapta meg, mint császári megbízott nyomban 12 tagú bírósági testületet állított össze s megkezdte a kivizsgálást. Az első bebörtönzöttek között volt Keczer András földbirtokos, sógora, Zimmermann Zsigmond, nagykereskedő, Thököly iskolatársa, szenátor és a kollégium kurátora, Baranyai Ferenc kereskedő ugyancsak szenátor és kurátor és Rauscher Gáspár kereskedő. Összeesküvéssel és Zrínyi Ilonával való titkos levelezéssel vádolták őket. Az egyedüli tanú az eljáráson egy kétes hírű markotányosnő, Újhelyi Erzsébet volt, akit Vak Lizinek csúfoltak. Amikor nem voltak hajlandók a vádat beismerni, Caraffa kegyetlenül megkínoztat- ta, tüzes vassal égette őket, csontjukat törte, „spanyolcsizmát“ húzatott a lábukra. Annak ellenére, hogy a vádlottak semmit sem ismertek be, a törvényszék bűnösnek mondta ki őket összeesküvés előkészítéséért, Őfelségének tett hűségesküjük megszegéséért, mivelhogy Thökölyvel léptek kapcsolatba, s töröktől és tatártól kértek segítséget. Mind a négy összeesküvőt bűnösnek mondták ki, s minden ingó és ingatlan vagyonuk elvesztésére ítélték őket, továbbá olyan büntetésre, amelynek Küstrinből, aki a felkelés idején Eperjes város- parancsnoka volt, öngyilkos lett. Caraffa az ő holttestüket is felnégyeltette s kiakasztatta a város kapuja mellé, a Feja Dávidét Kassán. Az utolsó kivégzés idején még börtönben volt néhány tucatnyi, többé vagy kevésbé ismert személyiség egész Magyarország területéről, akik közül csak nagyon kevésnek sikerült kiszabadulnia. Caraffa azt tervezte, hogy börtönbe vetteti az udvar legmagasabb rangú magyar urait, így a palatínust, az országbírót, sőt az udvari haditanács elnökét is, s így megszabadulhat politikai ellenlábasaitól. A császár meghátrál Az eperjesi véres események híre természetesen futótűzként terjedt el az országban, s általános felháborodást keltett. A kivégzettek hozzátartozói, azok, akik túlélték a kegyetlenkedéseket, és sok nemes — vallásától függetlenül - tiltakozott az uralkodónál s a törvényszék feloszlatását követelte. Lipót tudatosította, hogy Caraffa túlbuzgósága végül is újabb felkelést szíthat, de legalábbis ellene fordíthatja a magyar nemességet. S ezt semmiképpen sem engedhette meg. Közeledett a pozsonyi országgyűlés időszaka, s itt a nemességre szüksége volt. Nem lett volna jó, ha ellenségessé tenné. Kiskorú József fia megkoronázásán kívül két fontos döntés támogatását várta az országgyűléstől: II. Endre Aranybullája 31. cikkelyének törlését, amely szerint a nemességnek joga volt tiltakoznia, ha az uralkodó megsértené kiváltságait, ezenkívül a Szent István-i korona örökölhetőségét a Habsburg-ház tagjai számára, vagyis az eddig érvényes szabad királyválasztás gyakorlatának eltörlését. Ezeknek a követelményeknek az elfogadásával Magyarország még jobban a Habsburg-birodalom fennhatósága alá került, s elvesztette önállósága pilléreit. Az országgyűlés természetesen az eperjesi vértörvényszékkel is foglalkozott. A volt foglyok és bírák fellépése után, akik tájékoztatták a küldötteket Caraffa kegyetlenségeiről s a megalázó ítéletekről, a Felső és Alsó Tábla közös nyilatkozatban ítélte el az epeijesi törvényszék tevékenységét és feloszlatását követelte. Az uralkodó a határozatot jóváhagyta, s az országgyűlés V., VI. és VII. törvénycikkében kimondta a törvényszék feloszlatását, a rabok kiszabadítását, az elkobozott vagyon visszaadását az elítéltek özvegyeinek és árváinak. 1687 végén az eperjesi vesztőhelyet lebontották, s 1688 márciusában eltávolították a városkapu elől a kivégzettek utolsó maradványait. 1687-ben Epeijesen 24 nemes és polgár vérzett el Magyarország különböző vármegyéiből. Egyeseknek a nevét nem ismerjük. A császári udvar a nemesség megfélemlítése mellett a kimerült császári kincstár feltöltését is célul tűzte ki a vagyonelkobzásokkal. Az epeijesi eseményeknek mindemellett ellenreSZŰZ MÁRIA SZOBRA AZ EPERJESI FŐTÉREN. 1687-BEN EZEN A HELYEN ÁLLT A VÉRPAD. formációs célja is volt. A kivégzettek mindnyájan protestánsok voltak, többnyire evangélikusok, néhányan reformátusok. A bírák a kihallgatás ideje alatt igyekeztek az elítélteket áttéríteni a katolikus hitre. így a törvényszéket az erőszakos katolizáció is jellemezte. A vértörvényszék epeijesi emlékei Az eperjesi vértörvényszék tragikus eseményeit még a 17. század végén Rezik János, az eperjesi evangélikus kollégium rektora örökítette meg. A 18. század közepén a jezsuiták az egykori vesztőhely területén Szűz Mária szobrot építtettek. Csak 1908-ban állították az első s máig is egyetlen emlékművet Caraffa tábornok áldozatainak emlékére. Az emlékmű a kollégium tanárainak kezdeményezésére, országos gyűjtésből épült. A kollégium épületén, néhány méterre az egykori vesztőhelytől helyezték el. Férfialakot ábrázol magyar nemesi viseletben, mellette a hóhér. A szobor alkotója Markupp Béla szobrászművész, az emléktábla magyar nyelvű feliratának szövege a következő: „Istent imádni s hazát szeretni tőlünk tanuljatok. Caraffa 1687 évi, Eperjesi vértörvényszékének áldozatai.“ Ezután a kivégzettek névsora következik. Az emlékművet 1908. június 11-én, országos emlékünnepségen leplezték le. Azóta sok minden megváltozott, a két világháború tragédiái háttérbe szorították az „eperjesi mészárszék“ emlékét. Mindezek ellenére több figyelmet érdemel ez a tragikus esemény, amelyet méltó hely illet meg nemzeteink történelmében is. Kónya Péter (A szerző felvételei) CARRAFFA ÁLDOZATAINAK EMLÉKMŰVE A KOLLÉGIUM ÉPÜLETÉN, MARKUPP BÉLA MÜVE.
