Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-23 / 34. szám
VERESS MIKLÓS Az órásinas álma Mint az üzletgazda (aki majd belefárad abba ami kattog kakukkot csörög ahogyan bent is a szervezet szerkezete és megpróbál belenézni abba hogy mitől - és nem tesz különbséget óra s óra közt) tehát: mint az órásmester kinek a bicegő nénike vekkere és a maszek aranyórája ugyanaz — tanulgatom immár a szakmát (a kvarcóráktól megundorodva) hogy a nagymutató ne előzze meg a kismutatót és a másodpercek ne siessenek Csak hát: túl sok erre a por időnként szét kell szedni ami régi és elavult és ócska — tisztítani az apró fogaskerekeket ha a lármás kuncsaftok nem is értik miért kések — mert nem tudhatják hogy a szememhez csippentett nagyítón a világmindenség tárul elébem: mintha csillagok ostorsugarától pörögnének és pörgetnék egymást a bolygók Éjjel ezért gyakorta felriadok s a gyerekkori szétszedett órát látom amint pörgettyűzik asztalomon a számtalan fogaskerék egymásnak lódulva surrogva mert aki imbolyog: vesztett akár egy háborúban a kis nemzetek melyek a szerkezetben nélkülözhetetlenek pörögnek táncolnak amerre viszi sorsuk aztán csak hevernek némán a győztes közül Őrült világ ez: tudom ilyenkor a Mester kimegy a kertbe és a csillagok állásához igazítja a napórát BAKA ISTVÁN Égi zsebóra Ha felpattan a nappal nikkeles Hátlapja és elénk tárul az égi Zsebóra csillag-fogaskerekek Tejút-rugók villódzanak s nézi nézi Az Órásmester felcsippentve mint Lupét a Holdat én meg idelenn Találgatom mért késik vagy siet Mint hidegben a sínek a Jelen Miért húzódik össze útig a Múlt Habzó teje a lábasból kifut És rákozmál a Jövő plattnijára Kapargathatod késsel is hiába Felpattintja a nappal nikkeles Hátlapját Isten kezébe veszi A kronométert piszkálgatja majd Fejét csóválja és zsebre teszi S a dohánymorzsák a pipaparázs— Égette fekete lyukak között Ketyeg a Menny s ide-oda gurul Jézuska üveggolyója a Föld ZALABA ZSUZSA Az igazi kritikus az asztalon versmorzsák Bence galacsinjai a madaraknak dobja s nyugtázza: hülyeség a vers nem így készül ha akarsz vegyél egy József Attila-kötetet vagy hallgass rádiót hiába mondom a vers nem hirtelen egész Bence hajthatatlan feleteti a madarakkal Hiába! re sem, s Ha azt 1 ragyog, a levegőt emelkedc ahol ezii Meztelen a forró n; olyan ez s öreg N púderozz a képem finom fal Erre n izmomat, gyezni ej Johnson van feltü hány kilc bajnoki i: Mondi ség. Mint momra a tükrözi í nem íÜffi lenne. Pi senyzek ( a Kényén dánál, mi leány haj nek,s én - megyei egész leli ja a csőd; nem kell. nek, és él jem, és e Ekkor az a kerti k kihajlik a néznek. . bolondok mintha el csukják ; s mennek oldalba 1 kék, piro a verand: levelek n sem lenn valamit íi és fésűik a szőke a hajtüit. ját, mintf ezt csinál hangom: üta^fe. h lehelne, A filmrendező karrierje csúcsán állt, s akivel most találkoznia kellett, a világszerte ismert ember, a Vezér volt. Ő, akitől mindenki félt, aki előtt államok remegtek, úgy társalgott a művésszel, mint egy átlagember, s akinek az életben nem minden sikerült úgy, ahogyan elképzelte, s idegen lélek lángja mellett szeretne kissé felmelegedni. És a művész lelke életerőt sugárzott, gazdag volt, rendkívül változatos, ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a találkozás rövid ideje alatt majdnem baráti kapcsolatot kötöttek. Mindkettőjük életében különös esemény volt ez. A film mesterét, aki ukrajnai forgatásról tért vissza Moszkvába, abba a csendes utcába, ahol a harmincas évek elejétől a felesége lakott, Sztálin személyesen kereste fel, hogy meghívja egy éjszakai sétára. Masz- szív, fekete autója ajtaját Sztálin maga nyitotta ki, s megkérve vendégét, hogy üljön melléje, elindultak az éjszakai Moszkvába. A vezér, ki tudja milyen okból, a leglehetetlenebb helyen állíttatta meg az autót, majd mindketten kiléptek az úttestre. Ráérősen, hanyagul sétáltak az Ar- bat környékén, az éjszakai fővárosban. Lépteik kopogva visszhangzottak, az őszi idők cuppogása már megszűnt, a hőmérséklet nulla fok alá süllyedt. Az utcákat vékony jégréteg borította, lehűlt a beton és a gránit. A levelek a fagy hatására idő előtt lehullottak, s a gyönge szélben úgy zörögtek, mintha pléhdarabokat fújt volna a szél. Csupán ketten lépkedtek, gondolataikba merülve, diskurálva. Az utca néptelen volt, a házmesterek is behúzódtak a vackaikra. Az éjszakában csupán néhány ember cserélt helyet észrevétlenül. A testőrök voltak, akik oly hangtalanul mozogtak, mint a denevérek. Mindenhol ott voltak, mindent hallottak, s a szemüket egy pillanatra sem vették le a katonaköpenyt viselő isten-emberről. Nem értették, hogy egy filmrendező hogyan tud olyan magabiztosan lépkedni a vezér mellett. Aki nem ismerte őket, nehezen tudta volna megállapítani, hogy kettejük közül melyik az alárendelt, vagy melyiknek nagyobb a hatalma. Egyikük magas volt, természetes büszke testtartásű, fején kalap, mint a művészeknél általában, kissé félrecsapva, mely alól idő előtt megőszült fürtök kukucskáltak ki. A köpenyt viselő férfi éppen az ellenkezője vo't: masszív, nehéz léptek, megszokott mozdulatokkal meg-meghúzta a bajszát, azt a bajuszt, mely bárkit szerencséssé tehetett, vagy legkisebb rezdülését követve az ember megszűnhetett létezni. Ő az élet ura. Egyszerű, sildes katonasapkában, gondosan begombolt katonaköpenyben, melynek ráncait gránitba vésték, bronzba öntötték, így áll minden megyer városban, mikor az asz- szonyoknak még a könnyű karton ruhában is melegük van. A köpeny ráncait mindenki ismeri. • — ... a templomokat leromboltuk, az embereket megfosztottuk isteOLESZ HONCSAR nüktől, és megtanítottuk lopni őket. Soha ennyi tolvaj nem volt, mint most! Mindenki erről beszél. Ez az igazság, Sztálin elvtárs. Soha ennyi lopás, csúszópénzek kikényszerítése, soha még ennyi nem volt, még a cár atyuska idejében sem! Bocsásson meg, de a nők nélkülözéstől elveszítik a falaikat. Az asszony, akit Giorgione festett, nem úgy néz ki, mint a mi asszonyaink. Az egyik két cső kukoricát lop, a másik egy zseb gabonát, a harmadik krumplit, nem csoda, hisz rendkívül alacsony bért fizetünk. így aztán nem csodálkozhatunk, hogy már a gyermekek is ellesték ezt, s „megfújnak“ mindent, ami csak a kezük ügyébe kerül. És ezt nem is tartják tolvajlásnak... Pedig a gyerek a jövő alapja. Az emberek azt mondják, mi nem lopunk, mi csak elveszünk. Úgy, mint a miénket. Elvégre mi termeltük ki, és nekünk is szükségünk van rá, ha nem akarunk éhen dögleni... „Eltúlozza a dolgokat“, mondta volna a vezér, ha ilyen véleményének emberek között, vagy gyűlésen adott volna hangot, de most csak keze fejével megsimította bajuszát, aztán kissé sürgetően mondta:- Beszéljen. Mindenről beszéljen. Hallgatom magát.- Sok ember él nehezen a világon, Sztálin elvtárs. Nyugaton a munka- nélküliek a hidak alatt alszanak, a gyermekek a szemétben, a kukákban kotornak, még rágondolni is rossz. De azért nálunk sem fenékig tejfel az élet, mint ahogy azt egyesek állítják... Nemrég vonattal utaztam. Az állomásokon bátyus emberek, nem bőrönd, vagy táska volt náluk, ezekre nekik nem telik. Arcukról lerítt a gond, a fájdalom. Emitt rongyokba csavarva ringatja az anya a gyermekét, amott gyermekek sírnak az anyjuk szoknyáját tépve, mivel egy darab füstölt húst láttak, ők pedig már hetek óta nem ettek húst... Az állomások levegője bűzös, mindenhol por és piszok, a higiéniának nyoma sincs. Ilyen környezetbe utaznak a gyerekek, a betegek.- Majd ezeket is megszüntetjük. De hiába, egyszerre nem megy minden!- De minél hamarább meg kellene szüntetni. Alszik a város. Az utcák, emberek és járművek nélkül, rendkívül szélesnek hatnak. Az ég hideg, őszi csillagokkal van teli, füstfelhők kanyarognak felfelé. A távolban, túl a házakon az éjszaka csendjében váratlan „hurrá“ tör fel, hangszórók recsegnek, kemény, szidó katonai parancsszavak pattognak, majd díszlépés, menetelés csattogása. Nemsokára ünnep lesz, s mialatt a város alszik, katonai díszszemlére készülődnek. Egész éjjel menetelnek, gyakorolnak. Egy pillanatig csend van, aztán a szél egy újabb „hurrát“ sodor elő a távolból, majd katonai indulók hangját (mintha az aszfalt is tudná, hogy itt valami rendkívüli készül); a hangszóró most megint szidalomba kezd, hogy nem volt elég egységes a „1 feszélyezve é akinek majd a a „hurrá“, a r barátját sajna misztériumot S mintha volna nekik leküzdésében, pléhteteje a h csikorogni ke; építmény voll ketten megcsc gításban. A bi ból készült í örök terhüke levő ház mes ablakait bámi üvegjén már t fény. Továt visszhangzott; A művész s; könnyű léptei elgondolkodo házak stílusa Sztálin figyel érdekelte a ke képzelte, hog építtetni, mel nek, mint a ti sabbak, mint ;- A mi kori kívülit kell al Sztálin. - Ds atlaszolc^- Atlaszok őket az elnvo: Rövid szűnt ni az úttesten ben egy autó Lipcsey György: Szakítás
