Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-23 / 34. szám
A Szovjetunió nem orosz népeinek irodalma A votgaiak: tatárok, csuvasok, baskírok Ezúttal az Urál nyugati oldalán s a Volga mentén élő rokon népeket vesszük szemügyre, a türk eredetű, ám hozzánk legalább annyi rokonszállal kapcsolódó baskírokat, csu- vasokat, volgai tatárokat. A tatároknak nemcsak híres - a mostaninál jóval híresebb, noha számtalan negatív kérdőjellel megkérdőjelezett - története volt, hanem híres irodalma is. Példának okáért már 1210 körül ismert volt egy Ju- szuf és Zulejka című eposz, melyet egy Ali nevezetű költő írt, akiről, igaz, vajmi keveset tud az irodalom- történet. Hosszú pangás következett persze ezután a tizenharmadik századi fénykor után a tatár irodalomban, csak a XIX. század vége, századunk eleje teremti meg a modern tatár irodalmat. Első jelentős képviselője ennek az 1886-ban született s 1913-ban elhunyt Gabdulla Tukaj publicista és prózaíró, a realista irány megalapozója. Jelentős költő volt továbbá Hadi Taktas (1901-1931) és az 1902- ben született Ahmed Jerikejev. A modern tatár költészet legjelentősebb egyénisége azonban Musza Dzsalil volt. 1906-ban született szegénypa- raszt szülők gyermekeként. 1931- ben a moszkvai egyetem irodalomszakán végzett. 1942-ben a szovjet hadsereg katonájaként súlyosan megsebesült, fogságba esett és koncentrációs táborba hurcolták. Hazaszeretetre, hősies ellenállásra buzdító költeményei a fogolytáborokban szájról szájra jártak. A táborban ellenállási csoportot szervezett a foglyok kiszabadítására, ezért kivégezték. Versein és elbeszélő költeményein ( Érdemjeles milliók, 1934, - A levélhordó, 1938) írt két operaszövegkönyvet is (Az aranyhajó lány, 1941 - //dar, 1941), minthogy ő volt a Tatár Állami Opera és Balettszínház megszervezője is. Magyarul 1957-ben adták ki válogatott költeményeit Magányos tűz címmel. Dzsalilnak kortársa volt, noha jóval túlélte ifjabb kollégáját a modern tatár próza legjelentősebb alkotója, az 1901.-ben született Gomer Besi- rov, akinek Szülőföldem című, önéletrajzi ihletésű regényét magyarul is megjelentette néhány éve az Európa Kiadó. Besirov műve a hetvenes évek szovjet irodalmának egyik jelentős alkotása. Legfőbb érdekessége - különösen az európai olvasó számára - az Októberi Forradalom előtti, furcsa, kissé egzotikus muzulmán világ és élet érzékletes megjelenítése, a szokások, hagyományok, ünnepek és hétköznapok, emberi kapcsolatok színes leírása. A regény értékét egy fogékony kisgyermek fejlődésének pontos lélekrajza, lírai tájleírások és jól egyenített epizódfigurák növelik; külön színt jelentenek a szöveghez illeszkedő népdalrészletek, amelyekkel a szerző - aki hivatásszerűen foglalkozott népdalgyűjtéssel is - azt kívánta érzékeltetni, milyen szorosan átszőtte hajdani életüket a népköltészet. „Mondhatom, majd minden évben hazalátogatok a szülőfalumba. Miután megérkezem, önfeledten barangolok gyermekkorom számtalan ösvényén. Tenyeremmel merítem és kortyolgatom a domb tövében csörgedező patak vizét, behatolok az erdő sűrűjébe, tűnődve bámulom a „ tengerszem“ mélyét. Fölkaptatok a domboldalon, melynek hajlatában egykor a két öreg fenyő őrködött és szeretném elkiáltani magam: „Hol vagy, Bike anyó?" Nem messze, az ótemetőben, halkan zúgnak a szélben hajladozó nyírfák. “ Itt van, itt van már a te Bike-anyód - susogják a lombok -, rég itt álmodik már“ Gomer Besirov önéletrajzi ihletésű regénye, Musza Dzsalil költészetéhez hasonlatosan, valóban világ- irodalmi rangú alkotás. Van azonban, hasonlóan világirodalmi rangú alkotója a két másik volgai török népnek is, a csuvasnak s a baskírnak. A csuvasok, tudjuk, a néhai volgai bolgárok mai utódai. Régebbi irodalmi emlékeikből kevés maradt az utókorra, illetve, ami maradt, az nem mindig választható szét a többi rokonnépek, főként a dunai bolgárok irodalmi emlékeitől. A huszadik században azonban a csuvas-szovjet irodalom is nagy lendületet kapott, s hasonlatosan a többi volgai, uráli S kaukázusi népekhez, világirodalmi rangú alkotókkal gazdagította a csu- vas irodalmat. Az első jelentős huszadik századbeli csuvas költő az 1907-ben született s 1969-ben elhunyt Peder Hu- zangaj volt. Igazán rangos, a Szovjetunió határain túl is jelentős költőként elismert csuvas alkotó azonban az 1934-ben született Gennadij Ajgi. „a lélek a hangok ablakán át beszélgetett az éggel! mint köztünk s a világ közt magasló nő test arany fala bogártalan szem rémítette a gyermekemlékezetet! és megőrizte a gondolat ájultán a vízmosáson túli lények tenyerének négyéves korban látott árnyait (Oravecz Imre fordítása) Ajgi magyarul is megjelent válogatott verseskönyvének a címe: A sámán fia. Ajgi apja tanító volt, s hősi halált halt a II. világháborúban. Gennadij a Gorkij Irodalmi Főiskolán tanult, több ízben járt külföldön. Neves francia költőktől fordított gyűjteménye jelent meg s több magyar verset Is fordított csuvasra. „Akik olvasták (mármint Ajgi verseit - cs. I.), rögtön megérezték a versek különös varázsát“ - írja Rab Zsuzsa A sámán fia utószavában. S így folytatja: „Egyszerűsítve úgy mondhatnánk: a versek az ősi sámánénekek és a legmodernebb törekvések ötvözetei. Szabadverseit Ajgi tudatosan kapcsolja a szürrealizmus előtti és a szürrealista francia költészethez, és népének költői hagyományaival gazdagítja. A hang, amit megtalált, egyedülálló a mai szovjet költészetben“. A csuvashoz s tatárhoz hasonlóan jelentős a baskírok irodalma. A baskírok gazdag népi epikájából szlovákul jelent meg néhány éve, a Mladé letá kiadó Pradávne príbehy (Ősrégi történetek) című sorozatában, egy kiváló prózai átdolgozás Helena Krizanová-Brindzová tollából. Nevezetesen két ősrégi baskír hősének, az Ural Batir és az Akbu- zát című eposzok. Hasonlóan jelentős természetesen századunk baskír irodalma. A századforduló, illetve a századelő két legjelentősebb alkotója az 1880- ban született s 1934-ben elhunyt Mazsit Gafuri, illetve az 1894-ben született Szajfi Kudas volt. A legjelentősebb baskír alkotó azonban a ma is élő s egyre jelentősebb műveket produkáló Musztaj Kerim. Kerim 1919-ben született s jelentős lírai költőként indult pályáján, melyet kegyetlenül szakított félbe a II. világháború. Erről szól legutóbbi, immár az egész világot bejárt nevezetes kisregénye, a Kegyelem, a szovjet irodalom legújabb korszakának egyik legjelentősebb alkotása (szlovákul már olvasható, magyar fordítása tud- tunkkal kész, hozzánk azonban még nem jutott el). De erről szól Kerim korábbi, ugyancsak nagy hírre szert tett regénye, a Végtelen gyerekkor is. „Úgy látszik, mégis élek. Látom a jeges-kékre dermedt eget, a rézvörös napot, ráfagyva erre a kékségre. Valaki kövekkel döngeti horpadt, rézvörös korongját: bőm, bőm, bőm... A nap megremeg. Látszik, már nem sokáig állja, mindjárt legurul. .. Úgy látszik, mégis élek. Hallom, hogy valahol a közelben ernyedt lüktetéssel egy forrás bugyog. Remegés fut végig rajtam... Furcsa! A forrás nem a földből, a mellemből tör elő - bugy, bugy, bugy... “. A tatár Besirovhoz hasonlatosan a Baskírla Nemzeti Költője címet viselő baskír Kerim is az élet izgalmas és tragikus eseményeit, a vará- zsos gyermekkor csintalanságait, sérelmeit eleveníti föl ebben az erősen életrajzi ihletésű regényében. A felnőttek kegyetlenül büntetik azt, akit bűnösnek hisznek, de nyomorultul pusztul.el a rágalmazó tolvaj Is. Kerim kitűnő elbeszélő, őszinte hangon, erős jellemábrázoló készséggel fűzi gyöngysorrá gyermek- és ifjúkorának felejthetetlen eseményeit; a könyv egzotikuma, szociografikus leírásai, lírai szimbólumai révén bepillantást nyújt egy kevéssé ismert, az író gyermekkorában még az ősi, mohamedán hagyományok és szokások szerint élő kis nép világába. „Enverbek, Mozafar! Fát is kéne vágnom, Vízért is mehetnék, Tésztát is akarok gyúrni, A bográcsot is felakasztanám, A ház mögé egy legény jött, Azt is be megnézném... Negyven befejezhetetlen munka! Hiába vergődöm velük, Inkább leülök, s kezem ölbe teszem!" Cselényi László Festők kedvelt témája: Prága Méry Gábor felvétele Irodalomból ma nem lehet megélni A napilapokat, folyóiratokat, kulturális sajtót böngészgetve olyasmi után kutatok, ami legalább nagy vonalakban és belátható időn belül felvázolná, mi lesz a kultúrával, irodalommal a piacgazdaságban, létezik-e valamilyen reális elképzelés és igyekezet az irodalom életben tartására. Sajnos, a vezető pártok programjaiban ilyesmiről szó sincs, a gazdasági vezetők pedig tömören csak annyival intézték el az egészet, hogy „a könyv is áru“, ha kell az embereknek, megveszik, ha nem, akkor nem. Sajnos ez a mai valóság nálunk ugyanúgy, mint Magyarországon. Nemrég kezembe akadt a Harang című budapesti folyóirat egyik száma (Családok vallási, kulturális és társadalmi havilapja), amelyben beszélgetést olvastam Zalán Tibor József Attila-, Radnóti- és Graves-díjas költővel. A pesszimista hangú válaszokból idézek néhány gondolatot. Arra a kérdésre, meg lehet-e élni versírásból, a költő ezt válaszolta: „Nem, sőt, írásból sem. írói munkából csak nagyon kevesen tudnak megélni, A Művészeti Alap kimutatása szerint még százezer forintos összjövedelemig sem jut el az írók, költők meghatározóan nagy többsége. Oka ennek az, hogy a honorárirumrend- szer a leggyalázatosabb, amit el lehet képzelni. Az, hogy én a Kortárs versszerkesztő- jeként egy oldalnyi versért legföljebb nyolcszáz forintot tudok kifizetni, tragikomikus. Ma ennyi pénzből hétvégén nem lehet bevásárolni. Márpedig köztudott, hogy a versírás nem mennyiségi kérdés. Ezért az embereknek több lábon kell állniuk, általában tanárként, újságíróként, szerkesztőként dolgoznak a költők, hogy a megélhetés kényszere ne menjen a minőség rovására. Másrészt most, hogy szinte az összes kulturális lap megszűnik, a rádiónak, televíziónak egyre kevesebb pénze van egy-egy irodalmi műsor, vagy hangjáték felvételére, úgy érzem, egyelőre tetszhalálra vagyunk ítélve... Nem tudom feltételezni erről a mostani rendszerről, hogy annyira irodalomellenes vagy kultúraellenes legyen, mint ahogy ebben az első időszakban megmutatkozott. Ha valóban ilyen, akkor társadalomellenes és akkor meg kell buknia, ez nyilvánvaló. Ugyanakkor, ha felmerül a kérdés, hogy a rendelkezésre álló csekély összegből az iskolát fűtsék-e vagy a verskiadást támogassák, én is az iskolák fűtésére szavaznék, még ha a bőrömről van is szó. De hosszú távon ezt a kérdést nem tehetik fel nekem. Van egy tűrési idő, amit a művészet meg kell hogy adjon ennek a kormánynak és a kornak, de ha egy idő után nem javul a helyzet, akkor ellenzékbe kell vonulni és addig támadni, amíg meg nem változik a művészet-, azaz emberellenes viszonyulása“. A piac csődbe juttatja a művészeteket? Iván Sviták epés hangú pamfletben kesereg a cseh és a szlovák kultúra válságos helyzetén és nyíltan a pénzügyminisztert teszi felelőssé a művészetek elsorvasztásáért. íme néhány gondolat a Literárny tyzdenníkben megjelent cikkből: „A művészetek és a politika közötti kapcsolatot a nemek közötti viszonyhoz lehet hasonlítani. Itt is létezik érdekházasság, szenvedélyes illegális viszony, a művészet megerőszakolása a bürokrácia diktátumával, és a válás után a szerető élettársak gyűlölködése. A legrosszabb azonban a prostitúció, amelyet a művészek és a politika viszonyában mindenütt és mindenkor érvényesít a piac(...) (...) A bársonyos forradalom óta a cseh művészet egyetlen lépéssel sem haladt előre, bár ideiglenesen a politikába kontárkodó egyes művészek életútja figyelemre méltó. Ma már a cenzorok nem figyelnek minden mondatra az előadásokon, azonban a piac egész művészi ágazatokat, intézményeket juttat csődbe. És senki még csak meg se mukkan. Ettől már csak a kispolgári ízlés újjáélesztése a rosszabb, az úgynevezett „tisztességes emberek“ értékrendje, akik a pénzkeresésre vetik magukat... A legrosz- szabbnak azonban azt tekintem, hogy a cseh kultúra likvidátorai a piac nevében maguk a művészek, akik még egy mérsékelt tiltakozásra is képtelenek, pedig ők aztán derekasan harcoltak a bürokratikus diktatúra üldöztetései ellen. Miért gyávák, akarom mondani lojálisak? Undorodom a bennünket elárasztó selejt- től, a Nyugattal kialakított selejtet selejtért kapcsolattól. Egy univerzális diszkó lett a világunk, fülsüketítő rock and rollal... Minden ami baloldali, interrupcióra van ítélve... Az emberek ma már nem hisznek egyetlen elitnek sem, még a legújabbnak sem. “ Különös könyvvásárlók A könyvásárlásról és az irodalom olvasottságáról közölt statisztikák mindig elgondolkoztatnak. Nem értem, hogy egyes országokban, ahol az életszínvonal magas, miért vásárolnak olyan kevés könyvet. A németországi mainzi közvéleménykutató intézet adatai azonban még jobban megleptek. Ugyanis az derült ki belőle, hogy a németek több könyvet vásárolnak, mint régebben, azonban a megvett könyveket nem olvassák el. A nyolcvanas évektől 1990-ig a szövetségi államban 40 százalékkal több könyvet adtak el, annak ellenére, hogy évről évre drágábbak. Azonban a felmérés kimutatta azt is, hogy Németország lakosságának húsz százaléka, tehát egyötöde egyáltalán nem olvas könyveket és 41 százalék csupán néhanapján, úgy havonta egyszer- kétszer fog kezébe könyvet. Érdekes, hogy két évtizede még kevesebb könyvet vásároltak, de többet olvastak a németek. A csökkenő érdeklődés talán a növekvő jólét velejárója? Remélem, a nálunk most meghonosodó piacgazdaság nem jár ilyen elszomorító következményekkel. (szűcs) H m€c § $ UIP1 IIP1 w \\l\Pl\P'1.#m ...................—frfi—
