Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1991-08-16 / 33. szám

űasárnap „A KI MÁSOK SZENVEDÉSE IRÁNT ÉRZÉKETLEN, AZ NEM ÉRDEMLI MEG, HOGY ÉLJEN” Carlo Cassola A belvárosi, két háború között épült lakóházat tán még sohasem tatarozták. Ütött-kopott kintről- bentről. Lépcsőháza sötét, szinte fé­lelmet keltő. Mégis gyalog kell fel­mennem a harmadik emeletre, mert nincs felvonó. Itt még a lépcsőfokok is magasabbak, mint amilyeneket ma gyártanak, és amíg emeletről emelet­re érek, háromszor kell befor­dulnom. Csengetek. Soká várok. Míg ki­nyílik az ajtó, ki is szuszogom magam. A szobában csak a legszüksége­sebb bútordarabok vannak: ágy, szekrény, alacsony asztal, egy ka­rosszék, televízió, könyvek és folyó­iratok az asztalra és földre rakva, hogy bármelyik bármikor kéznél le­gyen.- Azért van ez így, hogy tolóko­csimmal könnyebben mozoghassak - mondja László. - Szerencsére, hogy ez egy öreg ház, annak idején a falakba még széles ajtókat ültettek. Néhány rutin kézmozdulattal a konyhába gördül és a hűtőszek­rényből üdítőt vesz elő. Felajánlom segítségemet, de elutasít:- Ez nem probléma, könnyen megoldom. Volt mikor megtanul­nom, hiszen már huszonöt éve,eb­ben a székben ülök... László alig múlt ötvenéves. Fiatal házasként érte szerencsétlenség a bányában. Két hónapig eszméletle­nül feküdt a kórházban és amikor magához tért, megtudta, soha többé nem fog járni.- Elősször fel sem fogtam, mit mondanak az orvosok. Azután meg nem a sorsom aggasztott, inkább attól féltem, hogy elhagy a felesé­gem. Nem haragudtam volna rá, hi­szen szép volt és fiatal, más életet álmodott magának, nem készült fel egy rokkant ápolására. De ő jószívű, szelíd és csendes volt, gyakran mon­dogatta: „Sebaj, fontos, hogy élet­ben maradtál“. Kiszolgált, körülug­rált, délelőttönként kávézgattunk és beszélgettünk, mert estére takarítást vállalt, hogy kiegészítse rokkantsági nyugdíjamat, nekem meg ott volt a televízió. Ő építtette át a fürdőszo­bát is; külföldről, akkor még nagyon körülményesen alacsonyabb kádat hozatott, hogy segítség nélkül is be­leülhessek, mert bizony, szegény­kém, sokat emelgetett. Most tíz éve vitte el a rák. Még nem volt negy­venéves ... László ezután csak annyit mo­tyog: „elnézést“ és az ablakhoz gör­dül - nehezére esik a beszéd, fojto­gatják könnyei. Ezen az ablakon keresztül szemléli a világot már hu­szonöt éve. Amióta a baleset után hazaszállították a kórházból, nem mozdult a lakásból. Illetve, egyszer. Már nem élt a felesége és neki epebántalmai voltak, kórházba kel­lett szállítani.- Életem legnagyobb megalázta­tását akkor értem meg - emlékszik vissza arra az éjszakára. - Az ápolók tolókocsimmal együtt vittek le a mentőautóba, mivel a keskeny lép­csőházban nem tudtak volna meg­fordulni a hordággyal. Hát annyi átkozódást, szitkozódást soha az éle­temben nem hallottam...- Mégis, hogy él ma?- Gyermekeim nincsenek, amióta meghalt a feleségem egy aranyos nyugdíjas szomszédasszony lát el. Hetente kétszer-háromszor bevásá­rol, kitakarít, levest főz, itt-ott meg­süt egy csirkét. Különben leginkább vajas- vagy zsíroskenyéren meg kon- zerven élek.- Nem kívánkozik az utcára, parkba, üzletbe, az emberek közé?- Kívánkoznék, de erre nincs le­hetőség. Marad a négy fal, a kibámu­lás az utcára, a televízió és rádió, meg a könyvek. ^91. Vili. 16. MAGÁNYOSAN, AZ OMLADOZÓ FAL TÖVÉBEN DIDEREGVE CSAK A MÚLT SZÉP EMLÉKEI TESZIK KÖNNYEBBÉ AZ ÉLETET... (Az illusztrációs fényképet Molnár János készítette) FELHÁBORÍTOTTAM A FŐNÖKÖMET Amikor vagy öt évvel ezelőtt a to­lókocsisok sorsáról, elszigeteltségé­ről, társadalmunk meg nem értéséréi írtam, pénzbüntetést kaptam, hogy elferdítem a tényeket, mert a szocia­lista társadalom igenis törődik a rok­kantakkal, pénzt, ingyenes orvosi halni, de annyit nem, hogy ápolót, tanítót, sétáltatót, társalkodót, pszi­chiátert, pszichológust fogadhatná­nak. Nagyon sok esetben nyűgnek számítanak - lemond róluk a család, a társadalom. HOZZÁÁLLÁSOK- Anna most lesz tizennyolc éves. Harmadik éve tolókocsis. Leesett megköveteli, hogy kizárólag vele foglalkozzunk - panaszolta édesany­ja, aki minden bizonnyal nagyon szereti lányát, sajnálja és a három év alatt tizenöt kilót fogyott, megö- szült, megráncosodott, ott hagyta a munkahelyét, csak emelget, sétál­tat, táplál, mozsdat és - sír.- András most tízéves, sajnos, ő még szellemileg is fogyatékos, mégis a család kedvence. Amikor az gunkkal visszük, sétálni, az állatkert­be, bevásárolni, kirándulni, színház­ba, sőt, sportol is, hetente egyszer asztaliteniszezik. Tavaly valameny- nyien Görögországban voltunk nya­ralni, most strandolni járunk. Velünk van Lilla is, az a kutyánk, Andrásnak vettük és ő sétáltatja minden este, persze úgy, hogy én tolom a kocsit a fiam meg vezeti az ebet. Közben nagyokat mulatunk. Vettünk egy ki- szuperált mentőkocsit, azt elláttam emelővel, András a kitolható és le­ereszthető vaslapra csak rágördül és egy gombnyomással a kocsi belső terébe tudom helyezni. Az emberek gyakran megbámulják, de ez ben­nünket már egyáltalán nem zavar. Mit tudják ők, milyen kedves és hálás tud lenni, milyen készséges és tanulékony. Néha azért aggaszt, mi lesz vele, ha megnő, és mi megöreg­szünk, ha már nem fogom tudni emelgetni és ő majd nem igényli a játékot, hanem komolyabb elfog­laltságot szeretne. EZERNYI AKADALY A nehézsorsúak segítségünkre, a társadalom támogatására várnak ellátást, szociális gondozást ad ne­kik, nincs miért háborognom. Ami­kor az egyik kollégám mellém állt, hogy színtiszta igazat írtam, ő csak tudja, a felesége rehabilitációs orvos és otthon sokszor dühöng az áldatlan állapotok miatt - ő is ugyanazt a büntetést kapta, mint én. Egyszerűen a múltban nem volt sikk arról beszélni, hogy rokkantak, nyomorékok, szellemi fogyatéko­sok, bűnözők, elhagyott öregek és gyermekotthonokban, netán javító- intézetekben tengődő egyének is vannak a „kommunizmus felé hala­dó szocialista társadalomban“. Pedig voltak. És sajnos, ma a demokráciába igyekvő országunkban is vannak. Évtizedek sérelmeit nem lehet' egy határozattal, tollvonással sem­missé tenni, nem olyan egyszerű fel­zárkózni a világ modern, toleráns országai közé. A tolókocsisokat alig látjuk. Nem azért, mert kevés van belőlük. Hazánkban - szinte hihetetlen - egymillió rokkant van. Hogy hány közülük a tolókocsis, az „úgy“ szü­letett és a „bajt szerzett“, azt nem lehet megállapítani, mivel egyetlen statisztika sem részletezi, ki miért jutott ebbe a helyzetbe. Már maga a tény, hogy egyszerűen nem te­szünk különbséget a vak és süket, a béna és elmefogyatékos - sorolhat­nám tovább — között, megdöbbentő és felháborító, leginkább azért, mert közülük mindegyik más és más gon­doskodást kíván, igényel. Sorsukat egyszerűen pénzjuttatással intézzük el... S ha már a pénzről van szó, itt kell elmondanom, hogy annyit kap­nak, amennyiből nem lehet éhen a lóról. Sok vele a probléma, mert nem tud belenyugodni a sorsába és felnőtté válását ő is úgy éli meg, mint az egészséges lányok. Udvaroltatna magának, szép szeretne lenni, de ez lehetetlen, nem tetszeleghet, nem diszkózhat, sok mást sem tehet, ezért gyakran dühöng, tör-zúz, rossz két egészséges lánytestvéréhez. Pe­dig tulajdonképpen csak neki élek. A család többi tagját csaknem elha­nyagolom. Valamennyien szomorú­ak lettünk és veszekedősek, pedig azelőtt nagyon is kiegyensúlyozott, egymást szerető kis közösség vol­tunk. Anna ma valamennyiünktől orvosok megmagyarázták, milyen gyermekünk született, feleségem tel­jesen összeroppant. Látni sem akarta a gyereket, nem szoptatta, nem rak­ta tisztába, csak hisztizett. Akkor találtam ki, hogy én itthon maradok a gyerekekkel - mert Andrásnak van egy négy évvel idősebb testvére - ő meg menjen vissza dolgozni. Kutatómérnök és nagyon szereti a munkáját. Szerintem ez mentette meg a házasságunkat és alakította ki további kapcsolatunkat, a család életformáját. Ma már azt mondom, hogy mi vagyunk a legboldogabb család. Andrást mindenhova ma­Képesek vagyunk egyáltalán fel­fogni a tolókocsikba ítéltek életfelté­teleit? Segítség nélkül tulajdonkép­pen létezni sem tudnak. Minden ház­ba lépcsők vezetnek, ahol felvonó van, az rendszerint kicsi, keskeny az ajtaja, csak úgy, mint a szobák közti ajtók, arról nem is beszélve, hogy mindenütt ott a küszöb, a fürdőszo­bába és a vécébe tolókocsival nem lehet begördülni, a gáztűzhely ma­gas, számukra elérhetetlen a villany- kapcsoló is - és így sorolhatnám tovább. Az utcán is képtelenek köz­lekedni, mivel a járdák magasak, színházba, moziba, látogatóba sem mehetnek, mert ott a tömérdek lép­cső, meg üzletbe se, mert oda is lépcső vezet és a városban sok az alul- meg felüljáró, lehetetlen beke­rülni az autóbuszba, fel a villamosra. Csak remélhetjük, hogy ha nem is hamarosan, idővel lehetővé tesszük a tolókocsisok akadálymentes moz­gását. Ez ugyanis az alapfeltétele annak, hogy ők is beilleszkedhesse­nek a normális életbe. Reményemet arra alapozom, hogy szaporodik azok száma, akik segíteni szeretné­nek. Például Pozsonyban a termé­szetvédők kidolgozták „az akadály- mentes Pozsony“ tervét. Tavasszal egy nemzetközi kongresszust ren­deztek, melynek témája az egészség­ügy humanizálása és azon belül a to­lókocsisokhoz való hozzáállás volt. Nyitrán az igazgató kezdeményezé­séből a szülők összefogásával átépí­tettek egy alapiskolát és így a toló­kocsis gyerekek is részt vehetnek a tanításon. Létrejött a sclerosis mul­tiplex társaság, melynek alapítványa is van, s a pénzt könnyű, korszerű tolókocsik vásárlására kívánják for­dítani. És én nagyon hiszem, hogy a nem könnyű gazdasági helyzetünk elle­nére képesek leszünk másokra is, a tolókocsisokra is gondolni. Hiszen az ő életük a miénknél jóval nehe­zebb ... Ozorai Katalin EZEK A FIATALOK BALESET UTÁN JUTOTTAK TOLÓKOCSIBA. MÉGSEM CSÜGGEDNEK, SŐT, RENDSZERESEN SPORTOLNAK, RÉSZT VETTEK Á KASSAI MARA TÓNI FUTÁSON IS. (Nagy László felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents