Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-16 / 33. szám
- Ha nem lenne mellette a fehér bot, senki nem is hinné, hogy vak — közli velem az ápolónő, miközben az ablak mellett ülő Júlia nénihez vezet. - Ide kísérteti magát nap mint nap, immár 15 esztendeje - súgja felém, majd magamra hagy. — Dehogy vagyok én Júlia néni! Julisnak hívott édesanyám, a falubeliek, az én jó uram pedig Juliskának mondott még akkor is, amikor haragudott rám. Hogy honnan vették a Júliát? - méltatlankodik egy sort, aztán egy kis szünet után folytatja. — Azt kérdezi, hogy vagyok? Mondjam azt, jól? Vagy azt, rosszul? Vagyok és sajnos még mindig nem szólít magához az Úr. Volt idő, amikor arra gondoltam már, véget vetek az életemnek. Főleg azután, hogy a gyerekeim ebbe a „szegényházba“ dugtak. De nem lehet, az bún volna — mondja csendesen, majd rám emeli tekintetét. - Meglep a szemem színe? - kuncog öregesen, s ráncai - fogatlan szája körül — ezerfelé futnak. - Van fogsorom, nem is egy, de úgy nyomja az ínyem, hogy a fiókban tartom — olvas a gondolataimban, majd ismét a szemére tereli a szót.- Az uram mindig azt mondogatta, hogy ibolya színű szemeimmel megigéztem őt. Meg azt, hogy amióta azon a bálon ránéztem, elvesztette az eszét. Mert szép, sudár lány voltam én valaha — húzta ki magát ültében, s arcára valamiféle ragyogás ült.- Szüleim jómódú parasztok voltak, s mint egyetlen gyermeküket tejben-vajban fürösztöt- tek. Az igaz, hogy korán dologra fogtak, de hát a parasztnak érteni kellett mindenhez. János szülei - mert így hívták az uramat - sem voltak szegények, nem is volt akadálya amikor bejelentettük, hogy összeházasodnánk. Volt földünk, jószágunk, házunk és a sok munka ellenére, nem volt olyan bál, vagy mulatság, amelyen mi ne mulattunk volna hajnalig. Hű, de féltékeny volt az én uram! Csak vele táncolhattam, csak rá mosolyoghattam... Nem bántam én, nekem soha más nem kellett... Pedig voltak vele nehéz éveim is. Akkor, amikor kuláknak kiáltották ki szüleinket, bennünket. Amikor szinte mindenünk odalett. Mi az hogy odalett, elvették! János akkor bánatában ivásra adta a fejét. Hagytam, vártam, majdcsak megvigasztalódik. Aztán megsokalltám, elébe álltam és azt mondtam neki, vagy a kocsmát választja, vagy a családját. Nehéz évek következtek. Hogy élni tudjunk, bányásznak állt. Aztán jobbra fordult sorsunk, igaz a gyerekek a kulák ősök miatt csak munka mellett szerezhettek diplomát. Mondtam, hogy két családom van, egy fiam, s egy lányom? Mégis itt kötöttem ki- sóhajt, majd lehorgasztja fejét. Amikor már úgy érzem, elviselhetetlen a csönd, valamit mondanom kellene, Julis néni folytatja.- Vannak unokáim, dédunokáim is, csakhát nemigen kíváncsiak vak nagyanyjukra. Igaz, a szüleik sem. Amikor nagyritkán meglátogatnak - születés- és névnapkor, karácsonykor - azt hazudjék, a gyerekek nem érnek rá. Meg hogy amúgy sem érteném a szavukat, mert elfelejtettek magyarul. Hogy az a!...- mérgelődik Julis néni, s szeme megtelik könnyel. - Ha ilyet hallok, persze őket szidom. Eszükbe juttatom, hogy csak azért nem telepítettek Magyar- országra bennünket, mert apjuk ragaszkodva őseihez, szülőföldjéhez pénzzel, sok pénzzel lefizette azokat, akik segítségünkre voltak. Csak azért maradtunk ki a szállítmányból! Nézd csak, azt hittem, hogy a könnyeim végleg elapadtak már - mondja szinte magának, miközben zsebkendőjét keresi.- Amikor ezzel jönnek a gyerekeim, arra gondolok, jobb is, hogy nem élek közöttük, hogy nem látom, mi történik körülöttem ... Csak a szívemet marko- lássza valami... Nem unod?- „néz“ rám, s kezével az arcomhoz nyúl. - Akár az unokám is lehetnél — ejti ölbe reszkető kezét, majd tovább fűzi a szót.- Az uram hirtelen, egy jajszó nélkül hagyott magamra. Egye- . dűl maradtam a nagy házban, hiszen a gyerekek a városban telepedtek le. Míg apjuk élt, a hétvégeket nálunk töltötték, s én heti koszttal felpakolva indítottam útnak őket. Kit segítettem volna, ha nem a véreimet? Amikor János örökre elment — 21 éve ennek — megbetegedtem, s a vége az lett, hogy öt év alatt elvesztettem a látásom. Hol a lányomnál, hol a fiamnál éltem és igyekeztem észrevétlen lenni. De hát lehet? A gyerekek megoldották, hogy a lakásban a tájékozódásomat madzagok segítsék. Azok „mutatták“ az utat a szobámból a WC-re, a fürdőszobába. Fogtam a madzagot és nem tévedtem el. Egy nap lecsúszott a madzag a kilincsről és én nem tudtam, merre menjek. Elestem, a gyerekek az előszobában, a földön találtak rám... Kórházba kerültem, s ezalatt rábeszéltek, adjam el a házat, a kertet. Mihelyt zsebükben volt a pénz már nem magukhoz, hanem ebbe a nyugdíjasotthonba vittek. Azzal érveltek, nem maradhatok egész nap magamra, hogy jobb lesz nekem emberek között. ígérték, a . hétvégeket együtt töltjük majd, de hol az egyiknek volt programja, dolga, hol a másiknak. Tudom, az öreg, ha ráadásul beteg is - teher. Itt kell élnem, idegenek között. Ha jönnek a gyerekek jó, ha nem... Az ablak mellett üldögélek a legszívesebben. Nem zúgolódom sorsom felett, gondolkodom, imádkozom és várom, mikor pihenhetek meg Jánosom mellett. Az éjjel megjelent álmomban, fiatalon, csinosan, és egy csodaszép őszibarackot - nyújtott nekem. És én újra láttam! Érdekes, álmomban mindig élénk színek jelennek meg előttem, ám nappal, ha visszagondolok a régmúlt időkre, emlékezetemben minden szürke. Na, elég volt a beszédből, elfáradtam. Szundítanék egy kicsit. Nem, nem megyek a szobába. Az ablakpárkányra hajtom a fejemet. Ma még tűz a nap, de engem nem csap be. Időváltozás lesz, szaggat a reumám... ■ Péterfi Szonya VASÁRNAPI ELMÉLKEDÉS A tavalyi kánikula idején hallottam ismerősömtől a következő történetet: A távolsági autóbusz sofőrje az előírásokat megszegve felvett egy országúton bandukoló nénikét. A nénike megállt a gépkocsivezető fülkéje mögött és szóba elegyedett vele. A nagy melegre panaszkodva látnoki előrelátással közölte:- Hej, édes fiam, a forró nyarat véres ősz követi...- Csak nem? - mosolyodon el a vezető.- Majd meglátod!- Ennyire biztos benne? Miután választ nem kapott, hátranézett, de az anyókát nem látta. Eltűnt... Ismerősöm esküdözött, hogy a történet igaz, mert neki szavahihető szomszédja mondta el, aki a gépkocsivezetővel személyesen beszélt. Ismét a látomások, jelenések időszakát éljük? Vagy valaki(k) bármi oknál fogva is ilyen látszatot keltve igyekszik a közvélemény hiszékenyebb részét befolyásolni? Ki tudja? S az ember bármennyire is fenntartással fogad hasonló mendemondákat, azért furdalja a be nem vallott kíváncsisága. Persze, forrongó világunkban nem nehéz előre jósolni véres őszt, de akár telet, tavaszt vagy nyarat is. Nem tudhatjuk, hol, mikor izzanak fel nemzetiségi, vallási vagy éppen politikai szenvedélyek. Egy év távlatából megállapíthatjuk, hogy bár szűkebb pátriánkban összetűzésekre se ősszel, se tavasszal nem került sor, a világ más tájain szaporán dörögtek a fegyverek. És hát békéről, nyugalomról éppenséggel itthon se beszélhetünk. A szenvedélyek alappsan fel- korbácsolódtak és a pillanatnyi helyzetből ítélve a cseh-szlovák frigy felbomlása csupán idő kérdése. Hogy mi haszna vagy kára származik ebből a cseheknek, a szlovákoknak és a magyar nemzeti kisebbségünknek, egyelőre nehéz lenne még találgatni is. Tény, hogy egy önálló szlovák állam létrejötte nemzetiségi létkörülményeink alakulására is nagy kihatással lehet. Nem titokzatos anyókák jóslata, hanem megfontolt politikusok véleménye szerint, ha nem is véres, de forró ősz elé nézünk. Most kerül sor az alkotmányok megvitatására, és talán jóváhagyására is, ami kemény diónak ígérkezik. A tét nem kisebb, mint Csehszlovákia további fennmaradása, vagy két önálló nemzeti államra való felbomlása. FORRÓ ŐSZ ELÉ NÉZÜNK? Ebben a helyzetben nagyon is időszerűnek vélem Dobos László képviselőnek a Szlovák Nemzeti Tanács nyári szünet előtti ülésén felvetett kérdését: vajon egy esetleges önálló szlovák állam milyen sorsot ígér a magyar nemzeti kisebbségnek? Valóban hasznos lenne ennek előzetes tisztázása... Ezzel összefüggésben sem feledkezhetünk meg a magyar képviselők parlamenti szavazatainak értékéről. Mivel a kormánykoalíció a szlovák parlamentben nem rendelkezik a fontos törvények jóváhagyásához szükséges többséggel, az eddigi gyakorlat is bizonyította, hogy egy- egy törvényjavaslat sorsáról a magyar képviselők szavazatai dönthetnek. Elvből és kisebbségi sorsunknál fogva is az önrendelkezés következetes hívei vagyunk, ám mindenképp szeretnénk hinni, hogy a szlovák nemzet ezt a jogot nem csupán önmagára vonatkoztatja. Az előjelek nem éppen biztatók. A nyelvtörvény körüli zavargások korántsem arra vallottak, hogy a jogaihoz annyira ragaszkodó szlovákság többsége a nemzetiségek megalapozott igényei iránt is kellő megértést tanúsítana. A szlovák sajtóban megjelent számos, bár többnyire egyének vagy csoportok véleményét tükröző írás is inkább aggályainkat növeli, mintsem megnyugtatna bennünket. Olyan véleményekről van szó, amelyek erősen befolyásolhatják a szlovák közvéleményt. Milán Ferko ismert szlovák író például egyik korábbi írásában úgy fogalmazott a nemzetiségek iránti viszonyt illetően, hogy márpedig az ősi hagyományok szerint minden családban van egy gazda... Engem nem is a gazda feltételezett léte, inkább a fogalmazás csalafintasága ejt gondolkodóba. Ha az írói jelkép mögött az az elképzelés rejlik, hogy a „gazdának“ - a hagyományokhoz híven - a többi családtag teljes engedelmességgel tartozik, akkor feltétlenül tudnunk kell, milyen szerepet szánnak nekünk ebben a nagy szlovákiai családban. Vajon egyenrangú családtagnak vagy kiskorú, esetleg mostohagyereknek, netalán cselédnek tekintenek-e bennünket? Nemzeti kisebbségünk, amelynek az elmúlt évtizedek folyamán kiszolgáltatottságból jutott épp elég, saját szülőföldjén úgyszintén gazdának érzi magát. És jó viszonyt akar kialakítani más gazdákkal is. De feltétlenül egyenrangúsági alapon és nem alárendeltségi viszonyban. Az utóbbi évek véres tavaszai, nyarai, őszei és telei Európa különböző tájain arról tanúskodnak, hogy a kis népeknek elegük van a nagyobbak gyámkodásából, mivel ők is nagykorúaknak érzik magukat. Igyekeznek gyámjaiktól megszabadulni. Véres robbanásokra ott kerül sor, ahol a „gyámok“ nem tanúsítanak kellő megértést a kisebbek emberi jogaikból eredő önállósági törekvései iránt. Valóban ránk is jorró ősz vár? Amíg a politikai légkör csak viták hevétől izzik, nagyobb aggodalomra nincs ok. Fontos, hogy a megszokottnál melegebb évszakot ne kövesse elhidegülés és zord tél népeink kapcsolatában. Zsi/ka László A szabály az szabály Csikorog a fék, megrázkódik és megáll a villamos. Föltülekednek az utasok. Egy sápadt arcú fiatal- asszony könnyű sportkocsiban cipeli föl gyermekét a hátsó lépcsőn. A kocsit elhelyezi a gyermekkel, s amíg egyik kezével a tolókát tartja, a másikkal jegyet lyukaszt. Várjuk, hogy becsukódnak a ajtók s megindul a villamos. Várunk, de hiába. Ehelyett megszólal a kocsi megafonja. A villamos vezetője vagy inkább atyaistene sztentori hangon üvölti.- Ott hátul... az az asszony szálljon le a kocsival azonnal.- Miért? - kiáltja vissza a fiatal- asszony.-Mert rossz helyen szállt föl- rivallja a megafonbéli hang. — Gyerekkocsival csak elöl lehet fölszállni. És meg kell kérdezni, van-e hely. Ez a szabály. Ezt már tudnia kell mindenkinek. A villamos félig üres. így hát a fiatalasszony középen kényelmesen áttolja a gyerekkocsit az elöl fenntartott helyre, ő maga meg lahuppan az ülésre.- Vissza! - dugja ki a fejét fülkéjéből a vezető. — Vissza - harsogja az Erőszak.- De hát miért? - csodálkozik a fiatalasszony. - Hiszen oda jöttem, ahová mondotta.- Forduljon vissza azonnal! Lépjen le a villamosról hátul, ahol felszállt. Kint jöjjön előre, és szálljon föl az első ajtón. A fiatalasszony bamba képet vág.- Majd bolond leszek hátul leszállói, előre rohantti, aztán megint fölszállni elöl. Hiszen ez nevetséges. Az utasok hahotáznak. Ilyet még nem pipáltak.- Kár nevetni - recsegi a vezető -, mert nem indítom el a villamost. Addig nem, amíg ez a nő le nem száll, ahol mondtam, és föl nem jön elöl. A fiatalasszony nem szeretne botrányba keveredni és le akar szállni, persze elöl.- Csak ott szállhat le, ahol fölszállt. Hátul.-Ez butaság és szemtelenség! - kiabálják kórusban az utasok.- Maguk csak hallgassanak. Azt én tudom, mit lehet és mit nem. A fiatalasszony nem akarta, hogy tovább várakozzanak miatta. Fogta magát és visszaballagott kocsijával a hátsó peronra, és lekec- mcrgett a gyerekkel. De nem jött előre és nem szállt föl. Dühében hátat fordított a\ villamosnak.- így is jó - morogta a vezető és rándított egyet a vállán. - Ha nem jön, maradjon. Azt azonban tanulja meg mindenki, hogy gyerekkocsival csak elöl szabad felszállni. Ha van még hely.- Szégyellje magát! - kiáltoznak az utasok. - Maga egy szívtelen ember.-Csönd! A rendért én felelek, enyém a felelősség. Nahát! Az ajtók zörögve becsapódnak, megindul a kocsi. A vezető szigorú arcot vág s elégedetten morzsolgatja a foga közt.- A szabály az szabály! (DÉNES) 1991. Vili. 16 ÜBUJBSBII S Mé ry Gábor illusztrációs felvétele
