Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-09 / 32. szám
VDRÁS iftatok kertet vásárol végül a férfi, >1kapaszkodik az őszi ösvényen és szóba áll a fákkal, majd alá jőnek ők is, egyenként vagy zajos csoportban, megállnak az ablak előtt és őt nézik, Isten ölébe hullni vágyó fejét, aztán visszafordulnak nar, mielőtt még a hajnal fagya elfedné a nedves utakat, és ielyükre állnak ismét, nekünk kell sötétíteni az ablakot, szólni kell: most elfordulok, fordulj el. én van és te van. kívül és belül. / hazatérni végük // és belépni. / hazatérni végül és belépni, külön-külön fáznak az ujjak és mindegyik másként. / a megismert kezek hidegével el lehet lenni egy ideig. / a szoba északi szögletében ülve a Törvényt felismerem. / az az itthon. / a Törvényt felismertem: az otthon, egyszercsak találkozol. * azok is, akik kivonulnak és nerík a vizeket és felebarátokat mjtenek a vérrögös levegőben, da sereglenek mind az áldozati állatok, fejüket a veranda árkányán nyugtatják és állnak, int jászol előtt, nem emlékszem csak erre: a vacsora lassan elkezdődik lassan elkezdődik és mindig a hegytetőn, kialusznak a lámpák, és a csipkebokrok \hogy pihenni térnek: leoldott sarukra hajtják ragyogó fáradt fejük sarukra hajtják fáradt fejük, mint a kutyák, amikor lenéznek rájuk, a kőkések mind már ott hevernek az idők végezetéig, a minden élők útja (Jób) itt vezet el. s az egyensúly ilyen törékeny . lyen törékeny, ilyen hangos: d itt, ki ott született, nyomot óban hagy s homokban, mint a tenger, köveket ismer és ^ néhány néma állatot lát megszületni, föllebegnek, kitekintenek a roppant víz blakán és aláhullanak rendre, ve mindnek van s van mindnek ideje, tudja a tenger udja a tenger és tudják mind tz apák is. ültek, várakoztak s vasakat láttak, és szóltak az illatos széllel, talpuk alatt egy másik férfi állt, alatta smét másik, a föld közepéig, aztán így tovább, föl. de nem látja senki ezt sem nem látja senki meg: állnak a sebes zúgású folyóban a nagy kövekkel, sietve fölkel a nap látni őket. jönnek aztán nagy áradások, és eltűnnek. / de te átjuthatsz a lépegető köveken. / és betöltik aztán az égboltot betöltik az égboltot a nagy iharok. aki vagy, magamban meg nem találom, veszíteni kell egyre, s elveszni végül. befogadni az arcüregbe ílogatatlanul az ásványokat, és visszaszületni, messzire ► A csonka gúla- Elmetszem a gúlát - mondja Podjebrád tanár úr, aki fekete könyökvédőben, hatalmas vonalzóval a kezében a táblánál áll.- Szegény gúla - sóhajtja egy szomorú hang.- Ne tessék elmetszeni — szól egy másik.- Csend! - kiáltja Podjebrád.- Elmetszem!- Ne tessék, ne tessék - kérlelik.- Csend! Én igenis elmetszem- suhint Podjebrád.- Szegény gúla, szegény, szegény...- Fáj ez a gúlának.- Szegény gúla, fájni fog...- Csend!- Nem akarjuk, hogy fájjon neki! - határozott a felszólítás.- Úgy van! Tessék meghagyni a gúlát! Épségben! Hadd maradjon gúla...- Csend! Csend! El kell metszeni, hogy csonka gúla lehessen. Punktum! Podjebrád farkasszemet néz az osztállyal.- Minek az..?.- kérdezik a második pádból.- Nem akarunk csonka gúlát! Egész gúlát akarunk!- Nem akarunk csonka gúlát, nem akarunk csonka gúlát - ütemezik együtt.- Csend! — hördül fel Podjebrád. - Micsoda fegyelmezetlenség! Miért nem akartok csonka gúlát...?- Tanár úr, nekünk a csonka gúla ellen nincs kifogásunk - jelenti ki Kréta.- Hát akkor...?- Nem szeretnénk, ha el kellene vágni, el kellene metszeni - kiabál valaki hátulról.- Elmetszés nélkül nincsen csonka túla, tanár úr?- Elmetszés nélkül? Elmetszés nélkül...? - Podjebrád tekintete a földbe fúródik... - De van, hogyne volna... csakhogy úgy sokkal bonyolultabb a szerkesztés.- Akkor tessék bonyolultabban megmutatni - mondja Lábas.- Mindenképpen el kell vágni, el kell metszeni a gúlát — most először Podjebrád megfordul.- Benne van a tananyagban...- Ne tessék elvágni! Ne tessék elvágni, elmetszeni... - szól morajlón. — Ne tessék elmetszeni...- Csend! Csend! — Podjebrád szembefordul az osztállyal. - A gúla nem érez semmit, a gúla idom, test, a gúla nem ember, s ez a vonalzó nem bárd... azért kell elmetszeni, hogy megtanuljátok... tudjátok.. . Különben is ma már senkinek se metszik le a fejét. Az már régen volt. Mást csinálnak vele...: lelövik, felakasztják, gázkamrába tuszkolják, elpusztulnak metszés nélkül... igen... A tananyag szerint el kell metszeni a gúlát. Meg kell magyaráznom, hogy... — Podjebrád leteszi az asztalra a vonalzót, a krétát. - Jól van, nem metszem el a gúlát... a mai órán nem metszem... továbbmegyünk.- Éljen!- Éljen a gúla! Éljen a tanár úr!-Podjebrád cseh király... papsajt a mályvafélékhez tartozó gyógynövény... Podjebrád Papsajt... Podjebrád Papsajt: Kerner Pál. A Míária Terézia szoborról Itt állt a Mária Terézia szobor, a Vitám et sanguinem, Fadrusz János alkotása, a Dunára nézett, a keletre hömpölygő, örvénylő folyóra, mögötte a Vigadó, távolabb a Városi Színház Kisfaludy, Vörösmarty, Katona, Petőfi, Erkel szobrával, még távolabb az óváros, azon túl a hegyek az elinduló Kis- Kárpátok. Cseh légionáriusok mögött állt anyám a többiekkel. És jött Blaha hentes, létrát hozott, felmászott: ütni kezdte a márványt, Mária Terézia fejét, ütötte- verte, aztán, mert az ütlegeléstől megfájdult a keze, köpködni kezdte a szobrot, majd kalapácsot vett elő zsebéből, azzal ütötte az anyagot, egy-két kisebb szilánkdarab levált, vésőt vett elő, s két szerszámmal már nagyobb részeket sikerült letörnie. Ismét köpdöste a szobrot, a lábaikat, a ruhákat, karokat, a fejeket. Lent társai tapsoltak, hurráztak, ahojoztak. TeÉbert Tibor- Nézd csak - beszélt tovább az öregasszony -, ez az a kalap -, és egy fényképet vett elő a többi közül egy rég elkopott bordó bársonydobozból. — Ez volt a párizsi kalapom, amelynek csodájára járt akkor a város. - Az emlékezés fényében mintha megnőtt volna összeaszott, töpörödött alakja... — Igen, valódi párizsi kalap - tekintetével megsimogattíf* a fényképet, amelynek sárguló széle alatt betűk feketélltek: Sztrelicky Antal magyar királyi udvari fényképész, koszorús mester, Pozsony. A nevet körbevonták a különböző aranyos medáliák. - Ennek már több mint ötven éve. Hja, ’a régi szép idők... — Kissé elfátyolozódott a csillogás szemében, egy pillanatra a messzi- ségbe révedt. — Ötven év... Az ifjúságom... a lányságom... — mondta halk pátosszal. — Ugye, gyönyörű voltam? — kérdezte fellobogó lelkesedéssel. — Hogy teherautó fordult a térre, a szoborhoz farolt, és Blaha hentes sodronykötelet hurkolt a királynő fejére, a kötél másik végét a tehergépkocsihoz erősítették. Balaha hentes lemászott a létrán, intett, hogy gyerünk, és megindult a gépkocsi lassan-lassan, lépésben a híd utca felé, megfeszült a hajókötél, tekerőzött rajta a fény. Blaha hentes intett megint, gyerünk, gyerünk, az autó erőlködött, egy helyben rázkódott, hatalmas füst tört elő kipufogójából, kissé oldalra fordult, „gyerünk, gyerünk, az istenit, gázt bele, ez nem maradhat itt“ a sofőr nyomta a pedált, krá- kogott a motor, a Skoda motor, a kocsi másik oldalára fordult, csúszva, az elülső két kerék forgott, mint a légüres térben, „gyerünk, gyerünk, ahoj“ kiabálták a légionáriusok, köztük feltűnt stráfos nadrágban, zsakettben Pa- vúk úr „do toho, do toho“ mondta, a kötél teljesen elfordult, a hurok a kecses ívű nyakon... füst, durranás, robaj, letört a fej, megugrott a tehergépkocsi, a sofőrnek fékeznie kellett, „ahoj, ahoj, ahooj...“, majdnem a légionáriusokba futott, „hurrá, hurrá, ahoj“, Blaha úr ugrándozott, a fejhez rohant, rugdosni kezdte, Pavúk úr nemzeti színű zászlót vett elő. És folytatódott a kivégzés, és így tört le a kar, farok, fül, kéz, kezek sok-sok rész, márványdarab, előkerültek a vasak, csákányok, vésők, ütötték, verték, kalapálták, zúzták a csonkokat, huszárfejeket, lólábakat... közben elénekelték többször a himnuszukat... Késő délutánig tartott az ítéletvégrehajtás, az ö- römünnep, az orgia, Blaha hentes karonfogta a Pavúk urat, és a csapolásra készen állott söröshordóhoz invitálta. Csurgott, habzott a sárga pilseni, a légionáriusok közt mustáros virslit osztogattak, papírtálcákon. A letört, elgurult tagokból, testből anyám egy darabot felmarkol, itt van a zsebemben, őrzöm, viszem magammal... Fadrusz János félrefordult fejjel a szoborra néz, a kőhalmazra. A kalapról Zoliék kövér cselédlányáról, a Rózsiról eszembe jut a kalap története. Irénke néni mesélte el nekem, aki mindig potremiszkának nevezett engem, ami körülbelül azt jelenti, hogy széllelbélelt. Nos, a történet: begtek azok a tollak, azok a fehér strucctollak, amikor végigmentem a Baross utcán vagy a Mihály-kapu alatt, le a korzón, a Dunáig. Fény küllözött a szalagokon. Milyen más volt akkor a divat! Úgy bizony- meghangsúlyozta az ú-t. - A kalapban szeretett belém Aladár meg Franci bácsi. Aztán Dizsi bácsi. Oh, a Dizsi... gomblyukában fehér szegfű, kesztyűjét hanyagul lóbál- ta... Hát igen, Irén és a kalap egy fogalommá vált akkor. De te, fiacskám, nem is tudod elképzelni, milyen volt az akkor. Bizony. Fiáke- rek, konflisok, lóvasút, azok a hosszú ruhák... hát, a Monarchia ... No de kissé elkalandoztam, ugyebár, ilyen korban kuszáltak a magamfajta öregasszonyok gondolatai. Hol is hagytuk el...? Várj csak... Persze... A kalap. Hát róla szeretnék mesélni neked. Akkoriban volt nekünk egy Fridolin... Frida nevű szolgálónk. Csúnyácska volt, nagy szeplők pontozták az arcát. Még most is érzem megmosott haját, amikor leöntötte valami émelyítő pacsulival, s ment a korzóra az Irgalmasok elé. Most is ott a korzó, az maradt. Ennek a Fridá- nak megtetszett a kalapom. A párizsi kalapom. Nem szólt róla soha nekem. Egész véletlenül jöttem rá. A kalapomat nagy kerek kalapskatulyában tartottam a szekrényben, a fehémeműs polc alatt. Aznap kora délután is elmentem komissi- ózní. Különben is nagyon szerettem ődöngeni a városban. Betértem a Mayerhez egy kávéra, vagy az Erzsébetbe egy kis tereferére, tudod traccsolni... Lámpagyújtáskor érhettem haza, apám még nem volt otthon. A hatalmas belga tükör előtt Frida állt, fején a strucc- tollas kalapommal. Először szóhoz sem jutottam, meghökkentem... Aztán, aztán, mint valami héja, rácsaptam. Letéptem a kalapot a fejéről. Belemarkoltam hajába. Bementem a szobába, és magamra zártam az ajtót. Valami bosszún törtem a fejemet. Sokáig nem jutott eszembe semmi megfelelő ötlet. Meg is bántam már, hogyan viselkedtem Fridolinnal, dehát a párizsi kalapom... más is ezt tette volna. — Frida — mondtam neki kedves, szolid hangon —, nem haragszom magára, amit tett, elfelejtem, hogy turkált a szekrényemben. — Frida ott állott szemlesütve.- De mondd csak, azért tetted, azért, mert annyira tetszik a kalap?- Lassan felemelte fejét, láttam szemében a bágyadt, riadt, bárgyú szomorúságot. Néhány másodpercig egy szót sem szólt, csak nézett, nézett rám. - Szép, nagyon szép - mondta aztán alig hallhatóan, és szinte suttogta —, olyan gyönyörű... elképzeltem... - Mit képzeltél el? — Hát... — Mit? — Hát, hogy, haígymehetnéka korzóra... — Tudod mit, Frida? Kapsz te is egy ilyen hasonló kalapot. Jó lesz? No, mit szólsz hozzá? - Leborult előttem, átkarolta a lábam. Akkor már kész volt a tervem. Másnap aztán az elhasznált, nyűtt ócskaságok, kacatok halmazában a kamrában találtam egy molyrágta nemezkalapot. Fekete volt, széles karimájú. Azt hiszem, még a megboldogult mami hordta. Mindenféle színes tollat varrtam rá: kékeszölden csillogó pávatollat, vörös tyúktollat, izlandi fajtából, galambtollat. Szereztem árvaleányhajat meg ken- derkócot... körbe-körbe ékesítettem velük a kalapot, s a tudja isten még milyen lehetetlen vékony, vastag, hosszú, rövid, színes szalagokat, zsinegeket, cérnákat, pántlikákat, rongydarabokat tettem rá. Lehetetlennél lehetelenebb gombokat, brosstűket, csatokat is rávarrtam, két hatalmas biztosítótűt is odatűztem, turistajelvényekkel. El nem képzeli senki, milyen volt! Nem is tudom, mihez hasonlíthatnám hamarjában... Vurstli, raktár a fejen. Frida, amikor meglátta, felsikoltott, odarohant, és álmodozó szemekkel csüngött e fertelmes- ségen. Kezébe adtam. - Megígértem, tessék, Fridolin. Most már neked is van kalapod. Vasárnap délután vedd fel, ha korzózni mégy. Ha már ilyen remek ötletem támadt, hadd legyen örömöm is benne, gondoltam, és elhatároztam, hogy követni fogom az utcán. Követtem is, jó ötven méternyire az utca másik oldalán. Megbámulták, megfordultak utána, mosolyogtak rajta. A gyerekek csúfolták, utána szaladva kukorékoltak, rikácsoltak, ugattak, megdobálták, körülugrálták. Nem akadt ember, aki utána ne nézett volna. A Bognár utcában valóságos csődület támadt. Rezgett, kígyózott az a temérdek sok feneség a fején, villogott a Ferenc Jóska meg a lomnici menedékház meg az agárverseny érme. Megbotránkoztak és sajnálták. Barátnői pukedliztak, a legények vaskos, rokokószerű lakájmozdulatokkal meghajoltak előtte a korzón, mint valami színdarab- ban. Elmehettem volna jelmeztervezőnek, túl jól sikerült a tréfám. Frida nem törődött semmivel, valami ki nem mondható büszkeséggel ment, rendületlenül, nem törődött a rá záporozó gúnynevekkel. Még ma sem értem az egészet, ezt a magatartást. Estefelé, amikor hazajött, ugyanaz a csillogás, fény volt szemében, töretlenül, mintha ellenkező hatással lett volna rá az utca, az emberek. Másnap az egész környék, a Kórház utca, a Kőpiac, a Duna utca róla beszélt, téma lett: a bolond Frida, a féleszű, bóbitás Fridolin, a pántlikás, kenderkócos Frida... Végezte munkáját, mintha mégis megváltozott volna benne valami. Attól a vasárnaptól fogva talán többnek érezte magát... a többi lánynál. Ezt nem mondta... Nem. Dehogyis. Valahogy az volt az érzésem. Szegény... Hát... ilyen gonosz voltam én. Aztán elment tőlünk. Elvitte kis cókmókját és a kalapot. Még évek múlva is emlékeztek rá: a bóbitás, vadász- jelvényes, tyúktollú Frídára. És jött utána egy másik lány. Annak már nem emlékszem a nevére. Fridát is csak a kalap tartotta meg emlékezetemben. Amikor eljöttem Irénke nénitől, hatalmas kalapú férfiakat és nőket láttam, akik fel és le futkostak, rohangáltak a lépcsőházban. Csak én voltam hajadonfőtt, és az a lány, aki szembejött velem az utcán. ___________________ * R észlet a kiadás előtt álló regényből * 1 T ■>.
