Vasárnap, 1991. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1991-08-09 / 32. szám
X Vége a régi időknek — a fürdőkádban Prágában — Josef Abrhámmal „Ionesco és Genet inspirálták Havelt“ (Miloslav Mirvald és Méry Gábor felvétele) Kevés színészről mondható el az, ami róla: játékstílusából süt az elegancia. Arca — színészi feladat nélkül - meglepően hétköznapi, szinte jellegtelen, de színpadon vagy kamera előtt pillanatok alatt karakterisztikussá válik. Ő volt a Kórház a város szélén nem éppen megnyerő Blazej doktora, az Újrakezdés elvhű és becsületes zootechniku- sa, a Humberto cirkusz hódító modorú Gaudeamus bárója, s bár pályakezdése óta, 1965-tól számos más szerepben is emlékezetes alakítást nyújtott, ez a három cseh tévéfilmsorozat elválaszthatatlan Josef Abrhám nevétől. Mint ahogy hozzánőtt most már Jifí Menzel remekműve, a Vége a régi időknek is. Egy messziről jött, különös, ám ellenállhatatlanul kedves figurát jelenít meg a filmben, egy titokzatos idegent, aki orosz emigránsnak, száműzött arisztokratának, vérbeli hercegnek adja ki magát, s mert megtévesztett vendéglátóit, az első világháború utáni új köztársaság cseh polgárait mindenben felülmúlja, szavait készpénznek veszik. Apró gesztusok, finom mozdulatok teszik talányossá a „herceg“ alakját, ez a felnőtteket és gyerekeket egyaránt elbűvölő rendkívüli férfi egyazon percben művész is, szélhámos is, arisztokrata is tud lenni. Josef Abrhám játéka maga a lebegő varázslat, színész és szerep tökéletes ösz- szeolvadása. 0 Színháza, a prágai Cinoher- níklub két Havel-színművet mutatott be a 89-es forradalmi események óta: az Audienciát és a Koldusoperát. Ön mindkét darabban kiemelkedő alakítást nyújtott, bár az elsőben, ami a szöveget illeti, inkább csak „adogatott‘. — Az Audiencia műsorra tűzését a politikai rendszerváltásnak köszönhetjük. Hazai színpadon ez volt az egyfelvonásos első bemutatója, aki ismerte a művet, az olvasta vagy hanglemezről hallotta. 1975-ben jelent meg a lemez, nem sokkal azután, hogy Havel kilépett a trutnovi sörgyárból, ahol önszántából, kikapcsolódásra vágyva töltött el tíz hónapot, mint segédmunkás. Vanékot, a söröshordókat görgető írót maga Havel szólaltatta meg a lemezen, a sörmestert pedig Pa vei Landovsky, aki 1977-ig a Cinoherní klub tagja volt, majd a Charta aláírása után Bécsbe szerződött, a Burgthea- ter társulatához. Volt egyébként egy másik előzménye is az Audiencia színpadra vitelének. Egy amerikai tévéstáb forgatott portréfilmet 1990 tavaszán Václav Havelről; ebből az alkalomból vendégszerepeit nálunk, a Cino- hemí klubban két amerikai színész ... akármilyen furcsán hangzik is: ők játszották először cseh színpadon Havel művét. Ezután jött az ötlet, hogy csináljuk meg akkor mi is, de a lehető leggyorsabban. Jifí Menzel vállalta el a darab rendezését, és bizony, azt kell, hogy mondjam: nagyon kevés időt kapott rá. Nem is hetek, hanem napok alatt kellett létrehoznunk az előadást. Tény és való: nekem volt a legkönnyebb dolgom, hiszen Vanék nem sokat beszél a darab során, ha nem igennel vagy nemmel, akkor tőmondattal válaszol, a sörmesterből azonban ömlik a szó. "És Landovskynak, aki azonnal szabaddá tette magát Bécsben, hogy eljátszhassa a szerepet, minden óráját azzal kellett töltenie, hogy megtanulja a rengeteg szöveget. Teljes mértékben azonban, érthető mód, így sem tudott megbirkózni vele, egyszerűen nem volt rá ideje. A legnehezebb részek ott voltak előtte, a sörösüvegek mögött, az asztalon, de mint később kiderült: senki sem vette észre, hogy „puskázott“. • A hatvanas években, amikor Havel még nem szerepelt a tiltott szerzők listáján, és darabjait itthon is bemutathatták, játszott valamelyik színművében? — Nem. Nekem az Audiencia volt az első színészi találkozás Havel szövegével. Mint olvasó, természetesen ismertem az írásait, sőt a Kerti ünnepélyt és A leiratot láttam is annak idején a Színház a Korláton előadásában. Emlékszem, ez a két darab nagy újdonságnak, igazi színházi eseménynek számított akkoriban. Imádták a színészek és imádták a nézők is. Elsősorban talán a poétika ragyogott át ezeken a műveken, az a fajta poétika, amely a szocialista realizmus éveiben számunkra szokatlan volt. Havelt Ionesco és Génét művei inspirálták, a legjelentősebb nyugati abszurd drámák, nem véletlen, hogy ő lett „a cseh abszurditás főkonstruktőre“. Az Audienciában engem a dialógusaival lepett meg. Azzal, ahogy Vanékot és a sörmestert beszélteti... Vanék sokáig csak hümmög, még az egyszavas válaszait is alaposan megrágja, de akármilyen szűkszavú is, a párbeszéd soha, egyetlen pillanatra sem törik meg köztük. • Mit érzett, amikor Vanék szövegét tanulta? Hogy ennél hálátlanabb szerepe nem volt még soha? — Pont fordítva. Alig vártam, hogy próbálni kezdjünk... engem a szavak nélküli játék izgat a legjobban. Nem mindig fontos a szöveg, higgye el... érzelmeket, lelkiállapotot akkor is megmutathat a színész, ha egyetlen szava sincs a jelenetben. Ehhez persze partner is kell, Landovsky pedig remek partner. Az Audiencia voltaképpen a sörmester monológja, de ahhoz, hogy el tudja mondani, amit akar, ott kell ülnie az asztalnál Vanéknak is. Ő teremt számára szituációt, hangulatot és ez már jóval több a puszta jelenlétnél. • Rendhagyó és rendkívüli bemutatója volt ez a darabnak: egyetlenegyszer játszották csupán... a szerzőnek, az ő legközelebbi barátainak és a prágai kulturális élet krémjének. Aki azonban látta az előadás tévéfelvételét, az azt is láthatta, hogy fent, a színpadon, a meghajlás perceiben Havel súgott valamit Josef Abrhám fülébe. — Súgott, csak éppen semmit sem értettem belőle, mert zúgott a taps... ahogy a kezemet szorította, abból éreztem meg, mit mondhatott. Talán azt, hogy tetszett neki a játékunk, bár Menzel előre figyelmeztette őt: nem is annyira előadást, mint inkább happeninget lát majd, egy hét munkáját, amely bizonyos pontokon az improvizálás határait súrolja. Végül is apró hibákat követtünk csak el, olyan hibákat, amelyeket a közönség észre sem vehetett, legfeljebb a szerző... mert egy-két helyen, játék közben „átírtuk“ a szöveget. • Ha hetvenötben nem is, a próbák napjaiban biztosan meghallgatta a darab hangfelvételét. — Igen, meghallgattam. • És? — Most ugye, az érdekli, hogy hatott rám Havel? Jó, színészileg nem volt tökéletes, de azt sem mondhatom, hogy zavart volna, ahogy megszólaltatta Vanékot. Voltak részek, ahol nem is éreztem az amatőrség illatát... ezekkel a mondataival valósággal irispirált, „tudatta“ velem, hogy a konfliktushelyzeteket nem úgy éli meg, mint az emberek többsége ... ő még nálam is finomabban reagál a rosszízű megjegyzésekre. Lehet bármilyen kínban, a humorérzéke egyetlen pillanatra sem hagyja el. • Macheath-t, a Koldusopera hősét előbb színházban, aztán kamera előtt, Jirí Menzel rendezésében keltette életre. Könnyített a dolgán, hogy a forgatás heteiben már a 40. előadáson is túl voltak?- Könnyített, de csak annyiban, hogy a száz oldalnyi szövegből bármikor, bármelyik részt el tudtam mondani, hiszen ott volt az agyamban, de ami a játékot illeti, abban nem lehetett „ismételni“. A színpadon a szöveg az első, a filmnél viszont a kép dominál, azt pedig apró ötletekkel, finom arcjátékkal kell kitölteni, hogy a néző a lehető leghumorosabb vagy a lehető legizgalmasabb cselekménysorokat kapja. Havel Koldusoperájának egyébként semmi köze Brecht művéhez, ez a ré- ges-régi Gay-darab szabad variációja attraktív, igényes szöveggel, a húszas évek Csehor- szágában játszódó történettel. Menzelt persze itt sem a politika érdekelte, hanem az ember, s ebben nagyon hasonlítunk egymásra. Hozzám ugyanis azok a feladatok állnak igazán közel, amelyek lelki önvizsgálatra késztetnek... engem a belső történések, a jó és a rossz lelki mozgatórugói izgatnak minden egyes szerepben. Számomra egy lebilincselő kalandfilm vagy egy idegfeszítő horror sem tud olyan izgalmas lenni, mint maga az ember. • A Vége a régi időknek Mega Irogov hercegét, három évvel a forgatás után milyen szerepnek látja?- Nagyszerűnek. Laurence OÍivier nyilatkozta egyszer a Shakespeare-szerepekről, hogy ezek egytől egyig esztétikai egységek. Én Vancura romantikus hőséről, a hercegről állíthatom ugyanezt, akiben Don Quijote, Hlesztakov és Mün- chausen báró vére folyik. A film sajnos beleveszett a 89-es politikai eseményekbe. Egyszerűen rosszkor tűzték műsorra, azokban a napokban, amikor az embereknek eszük ágában sem volt moziba menni, hiszen az utcán mindennél izgalmasabb dolgokat láthattak. Bár az az igazság: nem is a széles tömegekhez szól ez a film; ebben annyi a rejtett gondolat, hogy csak azok értik és élvezik igazán, akiknek történelmi áttekintésük és kellő emberismeretük van hozzá. Az ilyen típusú filmek különben Amerikában is csak egy bizonyos nézősereget vonzanak. Kint sétáltam nemrég a Broad- wayn Andrzej Wajda legértékesebb rendezéseit vetítették a mozik, azokat az alkotásokat, amelyek az európai fesztiválokon nagydíjakat kaptak. Hú- szan-harmincan ültek be ezekre a filmekre! Nem véletlenül mondta Hitchcock, hogy a hősnek szórakoztatóan kell meg- hallnia... az amerikai közönség másra vágyik, egészen másra, mint az európai. 0 Nem is baj akkor, hogy ön Prágában lett színész és játszani is itt játszik?- Ilyesmitől én sosem szenvedek... én ebben az országban akarom jól érezni magam... engem nem zavar, hogy nem én vagyok a Róbert Redford Amerikában. Macheath a világirodalom legszebb és legjelentősebb szerepe, azt itt is el lehet játszani. És ha szerencsém lesz, most, hogy elmúltam ötven, a legnagyobb Shakespeare-szerepeket is megformálhatom. Hát akkor? Szabó G. László 12 1991. Vili. 9. ilasárnap
