Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-02-01 / 5. szám

FÁZTUNK, ÉHEZTÜNK - A SINGEORSAN CSALÁD CSENDÉLET... VÉGRE SZABADOK VAGYUNK - GALINA MAKSZIMOVA- Az első hetekben kurdok, ango­laiak, oroszok, románok, kambo­dzsaiak kerestek nálunk menedéket, de mára már sokan elhagyták orszá­gunkat, vagy más táborban találtak átmeneti otthont. Zastávkában je­lenleg 208-an élnek, zömmel romá­nok. Sok a gyerek, a 60 fiatal közül 43-an még tizenöt évesek sincsenek - tájékoztatott bennünket Miluée Dohnalová, a tábor négy alkalma­zottjának egyike.- A volt rendőrfóiskolát néhány nap alatt alakítottuk át táborrá, s a kezdeti zűrzavaroktól eltekintve a lakók elszállásolása, ellátása si­mán ment. A tábor orvosa mindenkit alaposan megvizsgált, mert az egészségügyi szűrést nagyon fon­tosnak tartottuk és tartjuk ma is. Annak ellenére is, hogy az orvosi ellátás sok pénzbe kerül. Sajnos, amikor a menekült elhagyja a tábo­runkat és egy másikba megy, ahe­lyett, hogy új tartózkodási helyéröl kikérnék egészségügyi lapját, újból* kivizsgálják.- Nem szívesen emlékezem a kezdetre - vallotta be Stefan Hviáő. - A menekültek - ki tud­ja, milyen körülmények között él­tek? - nem ismerték az angol vécét, nem szívesen tisztálkodtak, szegé­nyebbek voltak a templom egerénél. Napirenden voltak a verekedések, veszekedések, de a lopások is. Rá kellett ébrednünk, nem jó, ha a sok­nemzetiségű lakosok együtt vannak. Kerestük, és megtaláltuk a megol­dást. Ebbe a táborba már csak ro­mániai és orosz menekülteket foga­dunk. Tábori önkormányzat segít az alkalmazottaknak, naponta megvi­tatjuk a felmerülő problémákat.-Tapasztalatok híján magunk alakítottuk ki a tábori rendszabályo­kat - vette át a szót Miluáe Dohnalo­vá. - Nyáron minden egyszerűbb volt, a tél beköszöntével sokasod­nak gondjaink. A legfontosabb teen­dő' a téli ruházat beszerzése. A brünni püspökség mozdult első­nek, ruhaféléket, lábbelit küldött, ké­sőbb megérkeztek a Vöröskereszt SZÉKELY EDUÁRD Méry Gábor felvételei- Nem bírtuk a nyomort, a hide­get. Ha bízhattunk volna abban, hogy a nélkülözésnek hamar vége szakad, nem indulunk világgá. De nyolc gyerekem hosszú hónapok óta állandóan éhes volt. És minduntalan fáztunk. Játszani sem mehettek egyszerre, nem volt cipőjük. A tizen­kilenc évvel idősebb férjem rokkant­járadékából semmire pem futotta. Ceausescu bukása után, kilenc gyermekem közül a legidősebb Né­metországba vándorolt, ma is ott él. A férjem tavaly meglátogatta és ha­zatérte után elhatároztuk, mi is útra kelünk. Eladtuk kis házunkat, ker­tünket, három birkánkat, hogy csú­szópénzt tudjunk adni az útlevele­kért. Az iratokat ennek ellenére csak 50 nap múlva kaptuk meg, egy nap­pal azután, hogy a németek beve­zették a vízumkényszert. A határon hiába magyaráztuk, hogy számunk­ra nincs visszaút, hogy a fiunk vár ránk, leszállítottak a vonatról. Szívü­ket nem lágyította meg a három és fél éves Alina hangos sírása sem. így kerültünk a zastávkai menekült- táborba. Singeorsanék Amerikába készülnek Mindez augusztusban történt. Úti célunk Amerika. Rokonaink segítsé­gével számolunk és bízunk abban is, hogy a kinti baptisták megküldik a szükséges iratokat, repülője­gyeket.- S ha nem sikerül? - kérdezőm halkan, nehogy megbántsam az asszonyt, s tekintetemmel végigjá­rom a tisztaságtól ragyogó lakószo­bát. - Nekünk itt is jó. Naponta háromszor étkezünk, fűtött szobá­ban lakunk. Ha meglesz az engedé­lyünk, szeretnénk kikerülni a tábor­ból, letelepedni valahol és dolgozni. Egy gondom van csupán, nem tu­dom, mi lesz gyermekeim taníttatá­sával. A táborban nincs iskola, még szerencse, hogy egyik társunk jóvol­tából angolul tanulhatnak. De ez kevés. Romániában jó tanulók vol­tak. Mi valamennyien eljártunk a cseh nyelvkurzusra, de a nyelvtan- folyam érdeklődéshiány miatt - megszűnt. De nem zúgolódunk, várakozunk és csendesen imádko­zunk. 1991. II. 1. Vállaltuk a menekültek sorsát- Kolozsvárott születtem, de ami­kor szüleim elváltak, anyámmal Bu­karestbe költöztünk. Tizennégy éves korom óta szinte nem is beszéltem magyarul, elnézést kérek, ha valamit nem mondok helyesen - mondta Székely Eduárd, miközben a szobá­ban, amelyben harmadmagával la­kik, hellyel kínált.- Politikai okok miatt hagytam el Romániát. Ha visszatérnék, lliescu- ék biztosan börtönbe zárnának. Hogy miért? Azért, mert lényeges dolgokban nem értettünk egyet. A forradalmat követően nagy volt az öröm, a lelkesedés, a segítő szán­dék. Bukarest hatodik kerületi intéz­ményében tisztséget is vállaltam, de hamar rájöttem, az új vezetés gon­dolkodásmódja a régi. Hazánkban a választások után annyira megrom­lott a helyzet, hogy elhatároztam, elhagyom az országot. Mivel fran­ciául és angolul is beszélek, Belgium volt az úti célom. „Feketén“ meg­szereztem a vízumot, vásároltam néhány dollárt, s unokatestvérem­mel együtt tavaly szeptemberben elindultunk. Menekülttábort keres­tünk, ahol ötszázadikként feliratkoz­tunk a várakozók listájára. A beju­tásra két-három hónapig is várni kellett volna. De hol, hogyan? Mun­kát nem vállalhattunk, lakásbérlésre pénzünk nem volt. Október elsején érkeztünk a csehszlovák menekült- táborba. Elégedettek vagyunk, ha­bár ez a semmittevés nem a legjobb. Várnunk kell, megkapjuk-e egyálta­lán a menekültstátust. Ha igen, egy-két évig maradnánk Csehszlo­vákiában. Harminchat éves vagyok, s elölről kezdeni az életet nem köny- nyü. Az unokatestvéremnek még nehezebb. Romániában maradt . a felesége, és másfél éves gyerme­ke. Szeretné, ha később a családja is követné. Ehhez munkát, lakást kell szereznie. Ha látnánk, hogy odahaza is elindult egy igazán de­mokratikus folyamat, visszatérnénk. Bár ebben a lehetőségben nem na­gyon hiszünk, ezért kell vállalnunk a menekültek sorsát. A helyszín A Brünn melletti falu neve Zastáv­ka. Itt, a volt rendőrfóiskolából léte­sített menekülttáborban augusztus 17-tól már több mint ötszáz mene­kült fordult meg. ruhaadományai is. Eleinte a mene­kültek válogathattak a raktárban, ám amikor észrevettük, hogy a brünni bolhapiacon sokan eladják a tőlünk kapott holmit, nagylelkűségünk megszűnt. A táborlakók napi három alkalommal kapnak meleg ételt, de az élelmiszerárak emelkedése miatt - napi harminc koronából - egyre nehezebben tudjuk megoldani ét­keztetésüket. Gond a gyerekek ellá­tása, több tejre, tejtermékre, zöld­ségre, gyümölcsre volna szükség. Ám miből? A táborlakók a koszt­kvártélyon kívül ingyen kapnak szappant és vécépapírt, de például a mosóport és a fogkrémet vásárol­niuk kell. A felnőttek napi nyolc koro­na zsebpénzt kapnak, a 15-18 éve­sek öt koronát...- Legjobban a gyerekek sorsa aggaszt - vallotta szomorúan Miluáe Dohnalová. - A táborban nincs isko­la, és érdektelenség miatt megszűnt a nyelvtanfolyam. Igaz, Székely úr nagy lelkesedéssel angolra tanítja a gyerekeket, ám kevesen akarnak tanulni. A lakók abban reményked­nek, hogy mihelyt megkapják a me­nekültstátust, Amerika, Kanada, Németország, Ausztrália majd befo­gadja őket. Beszélgetőtársaim nagyon őszin­tén szóltak a nehézségekről. Arról, hogy hiányzik a táborok közötti együttműködés, az információcsere. A menekülttörvény is sok kívánniva­lót hagy maga után, rendelkezések sora hiányzik. Amikor arról érdek­lődtem, a falu lakosai hogyan rea­gáltak a menekülttábor létesítésére, csak legyintettek. - Az emberek többsége elképzelni sem tudja azt a nyomort, elnyomást, ami ezeket az embereket menekülésre készteti. Karácsonykor a tábor kapujánál egy romániai menekültet találtunk, né­hány hetes csecsemőt ölelt magá­hoz. El kellett volna küldenünk, mert nem volt üres helyünk. Megtehet­tük? A csecsemőt felöltöztettük, ka­pott pelenkát, a tábor egyik férfilakó­ja - az anya javára - lemondott ételadagjáról. Hogy a szerencsétlen asszony miért vágott neki a határ­nak? Azt mondta, otthon biztosan meghaltak volna. Nem volt lakása, állása, pénze... Megtudtam, a táborlakók között jelenleg nyolc állapotos asszony van, és néhány nappal ezelőtt meg­született az első tábori gyerek is, aki a Máriusz nevet kapta. - Még sze­rencse, hogy a megszüntetett husto- peőei bölcsőde nekünk ajándékozta egész ruhakészletét - közölték lel­kesen, hiszen csecsemőkelengyé­vel nem számoltak. Szóltak arról is, vannak, akik visszaélnek hazánk vendégszeretetével, akik nem politi­kai, gazdasági okok miatt, hanem kalandvágyból hagyták el hazájukat. Ók azok, akik lopnak, megszegik a tábor rendjét, az elrendelt alkohol- tilalmat, akik minduntalan követelőz­nek. Ám a menekültek többsége nem ilyen. Nyomós okuk volt arra, hogy elinduljanak. Mert akármennyi­re hihetetlen, a demokrácia hiánya, az éhség, a hideg, a kilátástalan jövő miatt hagyták el ősi földjüket, élőket, halottjaikat egyaránt. Mert emberhez méltó módon akarnak élni. Nem az éhség űzött el...- Mi politikai menekültek vagyunk- közölte Galina Makszimova, a nyolctagú orosz csoport szóvivője. A nagy Szovjetunióban pokol az élet- mondta keserű gúnnyal, majd sor­sáról beszélt. Arról, hogy hat évet Oroszország börtöneiben, lágerei­ben töltött, arról, miként üldözte a KGB. Szavainak hitelét temérdek „bumázskával“ támasztotta alá.- Ragasztószalag tartja egybe a pa­pírokat - magyarázta - hiszen az iratokat apróra szaggatva a bőrön­dök, táskák fogyantyújába varrva csempésztük ki az országból. Az éhezést még bírnánk valahogy, de a nálunk uralkodó terrort, a mit sem változó politikai helyzetet nem lehet ép ésszel elviselni. Amerikában vár­nak ránk. De már itt is szabadok vagyunk. Péterfi Szonya EGY NAP A MENEKÜLTEK KÖZÖTT

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents