Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-04 / 1. szám
Szerkeszti Kövesdi Károly . f Äw Kiysr Ä arragl^:,, «/ if DANYIIL RUDIJ-RATMIR TUMANOVSZKIJ Nagyon kellemes dolog, ha az emberre felfigyelnek, s autogramot kémek tőle. Nincs azonban mindenkinek ilyen szerencséje az életben. Kövessen el az ember csak egyetlen ostobaságot, máris örökre kikerül a figyelem központjából. Egyszer kisétáltam a parkba friss levegőt szívni. Amint lépegettem a fasorban, hirtelen ott termett - ki tudja, honnan - egy hatalmas oroszlán. Bizonyára az állatkertből szökött meg. Kitört a pánik. Az emberek kétségbeesetten kiáltoztak és felmásztak a fákra. Tanácstalanul álldogáltam, minden egyes faág foglalt volt, egy tenyérnyi szabad hely sem maradt. Az oroszlán tehát csakis engem választhatott. Elindult felém, s hogy mit akart, nyilvánvaló volt. Elhatároztam, hogy nem adom meg magam egykönnyen. Ha meg kell halnom, legalább hősként haljak meg. Én támadtam meg tehát az oroszlánt, s mire feleszmélt, összekötöztem mind az első, mind a hátsó lábait. Az emberek lemásztak a fákról, és ünnepeltek, én azonban azt mondtam, hogy szóra sem érdemes. Bevonszoltam az oroszlánt az állatkertbe, és nyugta ellenében átadtam az igazgatónak. Nem tudom, hogyan sikerült megtalálniuk, de este felkeresett a lakásomon két fiatal és egy idősebb ember.- Jó estét! - mondta az idős férfi. — A televízió rendezője vagyok, ők pedig az asszisztenseim.- örvendek - feletem. - Miben állhatok a rendelkezésükre?- ön tette ma ártalmatlanná azt az oroszlánt?- Igen, miért?- Tévéfilmet akarunk forgatni. Hadd tanuljanak a nézők, hadd vegyék át az ön tapasztalatait. Az órájára pillantott.- Holnap pontosan tíz órakor várjuk önt az állatkertben.- Mit akarnak felvenni? Hiszen az tegnap történt.- Nem baj. Kiengedjük ismét az oroszlánt a ketrecéből, s ön, úgy, mint tegnap, összeköti a lábait.- No és - mondtam -, nem lehet ezt másképpen felvenni, valamilyen trükk segítségével?- Nekem csak valódi felvételek kellenek - mondta a rendező. - Elvből.- És ha kaszkadőrt alkalmaznának helyettem? - kérdeztem.- Nem kell nekünk semmiféle kaszkadőr - mondta a rendező. - ön nekünk megfelel.-És ha meghalok? - kérdeztem.- És a dicsőség? - vetette ellen a rendező. Hát, ha így áll a dolog, hogy a művészetnek áldozatra van szüksége, akkor meg kell hoznom ezt az áldozatot. Elvégre a dicsőség sem kis dolog! Reggel a feleségem a nyakamba csimpaszkodott.- Nem engedlek! - mondta jajveszékelve. - Mit ér nekem a művészet, ha te már nem leszel? Alig tudtam tőle megszabadulni. Tíz órakor már az állatkertben voltam. A rendező elhelyezkedett az egyik akácfán, az operatőrök a közeli eperfán, a többiek bemásztak egy üres ketrecbe. Látogatókat természetesen nem engedtek be aznap az állatkertbe, csak egy csapatnyi tűzoltó volt ott fecskendőkkel.- Felkészült? — kérdezte a rendező.- Igen - feleltem.- Akkor kezdünk! Kinyitották a ketrec ajtaját. Az oroszlán nagy ordítással elindult felém.- Indulunk! - adta ki az utasítást a rendező. Mivel már volt némi tapasztalatom, az oroszlánt a kelleténél gyorsabban kötöztem meg. A rendező mérges volt.- Nem jó! Maga úgy siet, mintha kergetnék! A forgatás ismét elkezdődött, de a rendezőnek most sem tetszett.-Mondja - dobbantott a lábával —, miért szorítja össze az állat pofáját? így nem tud ordítani! Ez pedig hangosfilm! Még egyszer! Ismét az oroszlánra vetettem magam. Az állat behúzta a farkát, és becammogott a ketrecébe. Ez annyira felbőszítette a rendezőt, hogy párducként leugrott a fáról, s kizavarta az oroszlánt a ketrecből.- Bújj ki, te dög, mássz ki, te, természet fintora! Maga pedig- üvöltötte az operatőr felé- másszék le a fáról, és készítsen közeli felvételeket! Az oroszlán végre kimászott, kis ideig birkózott velem, aztán elterült. A mellkasára tettem a fülemet, és elsápadtam.- Állatorvost, gyorsan! - kiáltottam. — Fel kell éleszteni az oroszlánt! Megérkezett az állatorvos, megvizsgálta az oroszlánt, masz- szírozni kezdte a szívét. Aztán dupla adag injekciót adott neki, egy tablettát tett az állat nyelve alá, és mesterséges légzést alkalmazott. Csak nagysokára sikerült az oroszlánt felélesztenie.- Infarktus - állapította meg az állatorvos felháborodottan.- A sivatagban nincs hozzászokva az efféle megrázkódtatásokhoz. Az is lehet, hogy végképp kinyújtózik. Pedig egy ilyen oroszlán temérdek valutát jelent.- S mi lesz a forgatással?- hebegte a rendező.- El kell halasztani. Az állatnak most teljes nyugalomra és erős kosztra van szüksége. Egy hónapnál hamarább nem épül fel. Ember sok van, de az oroszlánok pusztulófélben vannak. Védeni kell őket. Ha ez a bikaerejű úr nem tud mit kezdeni a felesleges energiájával - mutatott rám az állatorvos -, akkor segítsen a rendőröknek össze- fogdosni a huligánokat, nem pedig értékes állatokat a halálba kergetni. A filmesek összecsomagoltak, és köszönés nélkül távoztak. Odalett a dicsőségem. Mégpedig azért, mert az oroszlánok olyan érzékenyek, hogy nem képesek elviselni a színészi karrier terhét... Sági Tóth Tibor fordítása Z. Németh István MOSOLYTALAN NEMZEDEK Belebámulsz a szembejövő arcokba s a szembejövő arcok nem köszönnek neked Elmosódnak a kábult koránkelésektől Beleivódnak a koszos utcákba a megrepedt kirakatüvegekbe A rohanás lemarja róluk a húst az idő lemarja róluk a mosolyt Ócska bábszínházában a sors lassan szánalmas csontvázakat mozgat míg kikopnak a díjnyertes forgatókönyvekből az embermeleg gyönyörű szavak Szájukban átok és panasz virágzik Menetelnek némán bepíogramozottan az autóduda ütemére az utca-hadseregben Babakocsit tolnak vagy táskát cipelnek s nincs idejük a gyermekekre mert élni élni élni kell s az élet pénz s a pénz örökös rohanás és a rohanás a biztos halál de ezt nem tudják még Mert nincs idejük egymásra sem Éppencsak önmagukra marad valamicske De önmagukra minek mosolyogjanak és önmaguknak minek mondjanak jó napot-ot önmagukkal nem lehetnek kedvesek önmagukat megsiratni sem szokták \ az emberek C h h n £ n ■ s V !Í S m is, anakronisztikus játékdoboznak tűnt innen a város; mindjárt a kép elején a tekintélyt sugalló állomásépület, mögötte a négyszögletes kis tér, ahonnan kanyargós, kövezett üt vezetett a főtér felé, két oldalán apró, jobbára vályogból, földből épült házakkal, irtott egy nagyobbacska villával. A keskeny út úgy tűnt el a pirosló tetejű házak között, mintha valami nehezen megfejthető, titokzatos cél felé lejtene. Az utcán, a téren - valószínűleg a rendkívüli eseményeknek köszönhetően — sok ember, szokatlan sürgés-forgás, igyekezet, dac, félelem, nyugtalanság. A város - meglepve és egyben becsapva is vele a szemlélődőt - fontoskodva olyan képet mutatott, mintha valóban valami lényeges történne a falai közt; holott tanácstalanság, félelem, tehetetlenség által kiváltott nyugtalanság, céltalan nyüzsgés volt csak, amit az érkező tapasztalhatott. Cselekvésnek végső soron igen szerény, inkább pótcselekvésnek minősíthető: egy összeomlás kétségkívüli kísérő- jelenségei. B. úr meglepetten nézte az elébe tárulkozó képet. Emlékeiben egy másfajta város élt, nyugodt, kicsit álmos, poros kisváros, amelyből az ittenire csak egy-két letagadhatatlan tárgyi jel utalt: néhány épület, az utca kanyarulata, némely ismerős cégtábla, na és persze a torony, amely most is ott magasodott a város felett. A férfi nézte az ideges kapkodást, a tehetetlenségnek eme kézenfekvő megnyilvánulását, az emberek ösztönös menekülni és menténi vágyásának ezt a fellángolását és egyszeriben ismét késztetést érzett magában, hogy odakiáltson nekik, hogy kiáll- jon elébük és megpróbálja őket megnyugtatni, felvilágosítani az ilyen kapkodás, anarchia hiábavalóságáról, káros voltáról. Végül is friss tapasztalatai birtokában meggondolta a dolgot. Jóformán az egész országot (országot? volt országot, mára széthullott részeket) beutazta az elmúlt hónapban, s mindenütt ugyanezt az izgalmat, forrongást, tehetetlenséget, kétségbeesést tapasztalta. Élénken élt még emlékezetében az R.-i eset, ahol, engedve akkor is fellobbanó felbuzdulásának, valóban felállt az állomás előtt várakozó szekerek egyikére, s tépett K. und K. hadnagyi egyenruhájában valami olyasmit kezdett kiabálni az embereknek, hogy már más, új világ jön, a béke, a boldogság, az igazságosság, az elégedettség világa, az emberiség okult az eddig elkövetett hibákból és a jövőben kerülni fogja azokat, egyébként is jön majd Wilson és mindent eligazít, nyugodjanak hát meg és térjenek haza otthonaikba, bízzák csak a sorsukat a forradalomra és Károlyi Mihályra. Talán idáig juthatott zilált mondókájábán, amikor hátulról mögé óvatoskodott egy ugyancsak K. und K. egyenruhát viselő policáj, behemót, nagydarab ember, aki akkor is, mint évtizedek óta minden nap, ott strázsált az állomáson és felügyelt, úgymond, a rendre, s akinek addig úgy látszik, nem mondta senki, hogy felesleges és nevetséges dolog itt ezekben a kopott sárga-fekete jelvényekben motoszkálnia; aki bizonyosan arról sem tudott még semmit, hogy a nagy sárga-fekete sas nem létezik többé - egyszóval a háta mögé lehetetlen- kedett és a puskatussal úgy fejbe vágta, hogy eszméletlenül zuhant a kocsiról a macskakövekre. - Cári agitátor - mondta még fölé állva zsíros, elégedett pofával a policáj és a jól végzett munka utáni nyugalommal törülte bele a kezét seszín, vastagon koszos nadrágjába. B. úr tehát, engedve a józan meg- fontolásnak, ez alkalommal megpróbálta gondolatait inkább a jövő felé irányítani, újra elfogadtatni magával saját döntését. Otthonául választotta ezt a várost, szabad döntés eredményeképpen életterül, vihatása gyakorlásának, tehetsége kivirágoztatá- sának helyéül. Otthonául, ezért utazott végig a fél (volt) országon és szenvedte el a tortúrákat, a mindenben vájkáló bizalmatlanságot, a megaláztatásokat. Talán egyedüli serénykedő i nazenekar. P nan ka pagg rancsnoka* gyalogezred 1917-ben ig; zenekar fog; gén tudtak Csáky Pál Bádogffi (R volt akkor az országban, aki tudta, mit, miért és hogyan akar tenni. (Nem volt ez persze ott, akkor sem könnyű; amikor átbotorkált a Dunán, a légionáriusok feltartóztatták és megkérdezték, franciául: - Honnan jön?- Otthonról - felelt franciául.- És hová megy? — szólt rá egy másik, tisztféle, olaszul.- Haza - válaszolt latinul.- Ez hülye - nézett össze a néhány antantlegény, aki megértett valamit a beszélgetésből, s aki - maga talán nem is tehetett róla - napipa- rancs-szinten indult neki új Európát csinálni.) B. úr felszegett fejjel nézte a várost és érezte, egy nehéz fejezet kezdődik az életében. Zsebében - bár ott lapult most is - hiábavalónak érezte a kaposvári gimnázium igazgatójának levelét, melyben arról értesíti őt, francia-zene szakos tanári állását az 1919/20-as tanév végéig hajlandó fenntartani számára. . Két év előtti érkezésére gondolt, az első bevonulásra á városba, amikor is a sors, mint fiatal K. und K. tisztet, a 167. gyalogezred tartalékos hadnagyát, erre sodorta. A város akkor is a K. und K. -gebin tipikus tucatvárosának képét mutatta. Unatkozó kofák a vasútállomáson, szekerek az állomásépület előtt, néhány marsot játs lármát, cs csaptak és a katonaze épület elő keveset Iá volt köszö sarkában \ rődött ossz ami az éri son kérész állománya jótékony h sóit, ünnep gok is ha hogy éljen utána éljen emlékszik mi olyasmi szén a hát szer. Utáni vetkezett, a város ve2 logezred v< Már csődje, zavaros hírek szakállas eml dettek, közö szonyt, az e zott a hátul milyen sarka készül rájuk, menetileg — 1 (Mózes Zoltán felvétele) ÁRVA VÁRA
