Vasárnap, 1991. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-25 / 4. szám

A kisebbségi jogvédelem és a Népszövetség (Befejezés az elózó számból) Az egész itt ismertett eljárásra jellemző, hogy a fellebbezés joga csakis a bepanaszolt kormányokat illette meg, a panaszt tevő és sértett kisebbségeket azonban már nem. A Népszövetséghez beérkezett petíciók nagy száma, de méginkább a kisebbségi problémák rendkívülien kényes volta újabb és újabb módosí­tó határozatok elfogadására ösztö­nözték a Népszövetségi Tanácsot. A Tanács 1925. június 10-i határo­zata például a petíciók megvizsgálá­sára megalakítandó ún. „hármas- bizottságok összetételével kapcso­latban tartalmazott néhány pontosító megállapítást. A Népszövetségi Tanács által al­kalmazott kisebbségvédelmi eljárás azonban nem bizonyult hatékony eszköznek e jogok nemzetközi ga­ranciája terén, s ennek mind a világ- szervezet, mind a kisebbségi jog szakemberei tudatában voltak. A vi­lágszervezet ha látta is kisebbség- védelmi szerepének csekély jelentő­ségét, nem rendelkezett elég erővel és elszántsággal e meddő rendszer gyökeres megreformálására. Bizo­nyos kísérletek történtek ugyan an­nak érdekében, hogy legalább rész­ben javuljon az egész megrekedt eljárási rendszer. Ezt lett volna hiva­tott szolgálni a Népszövetségi Ta­nács 1929. június 13-i ülésén elfo­gadott határozata is, amely újrafo­galmazta a kisebbségi petíciók vizs­gálatának és az ügyben való eljárás­nak processzusát. A Népszövetségi Tanács 1929- ben tehát még megpróbálta meg­menteni a nemzetközi kisebbségvé­delem elvét, amint azonban később bebizonyosodott, nem nagy sikerrel. A húszas és harmincas évek fordu­lóján az elégedetlen kisebbségek már egyre kevésbé bíztak a Nép- szövetségben, elvégre az addigi egy évtizedes gyakorlat elszomoritóan cáfolta a kisebbségi panaszok or­voslásának jogi hatékonyságát. A Népszövetségi Tanács 1929 végéig nem tette közzé hivatalosan a világszervezethez beérkezett ki­sebbségi panaszok számát, így ezen a téren csak magánszámitá- sokra hagyatkozhatunk. Nos, a nemzetiségi jog egyik nemzetközi­leg elismert szaktekintélyének, a né­met Herbert von Truhartnak össze­állítása szerint 1929 tavaszáig 18 nemzettől összesen 345 petíció ér­kezett a Népszövetséghez. A Ta­nács ezek közül azonban mindösz- sze 18 panasszal foglalkozott érde­mileg. Truhart megállapítása szerint azonban a Tanács ebből is csak nyolc ügyet zárt le, hatot kompro­misszumos megoldással zárt le, két esetben pedig a panaszos kisebb­ség javára döntött miután a vitázó felek itt már amúgy is kompromisz- szumot kötöttek. A beérkezett panaszok számáról az 1930-1933 között eltelt négy év­re vonatkozólag C. A. Macartney, a téma jeles angol szakértője állított össze kimutatást a népszövetségi statisztikák alapján. Macartney ki­mutatásából megtudjuk, hogy a szó­ban forgó periódusban a Népszövet­ség 419 petíciót regisztrált, ebből azonban 198-at mindjárt elfogadha­tatlannak nyilvánított. A kisebbségi panaszok elbírálá­sára létrehozott ún. ,,hármas-bizott­ságok '' - ezeket 1929-töl már követ­kezetesen ,, kisebbségi bizottsá­gok"-nak nevezték - minden beér­kezett petíciót megvizsgáltak ugyan, de csupán abból a szempontból, szükséges-e azt egyáltalán a Nép- szövetségi Tanács elé terjeszteni. Ezek a bizottságok vizsgálati tevé­kenységük alatt arra törekedtek, hogy a petíció tárgyát képező jogsé­relmet valamilyen kompromisszum­mal lezárhassák. Az esetek túlnyo­mó többségében ez sikerült is. Amennyiben egy panaszról mégis megindult a „jogi eljárás", tehát ha az eset a Népszövetségi Tanács elé került, akkor azt már nemzetek kö­zötti vitának tekintették. A Tanács azonban ismét csak a békés meg­egyezésre szólította fel a szemben álló feleket, s ha már minden kísér­lete sikertelennek bizonyult e téren, csak akkor került az ügy az Állandó Nemzetközi Bíróság elé. Az eddigi eljárás ismertetéséből nyilvánvaló, hogy erre csak a legritkább esetben került sor. Szinte hihetetlen, de az évek folyamán a Népszövetséghez beérkezett több száz kisebbségi pa­naszból csupán hét jutott el az Állan­dó Nemzetközi Bíróság fórumáig. A Népszövetség azonban ezekben az esetekben sem a Bíróság dönté­sét, hanem csak jogi állásfoglalását kérte, amelynek birtokában végül is mindig megszületett a megfelelő kompromisszum a szemben álló fe­lek között. i ... A nemzetközi kisebbségvédelem ügyét a Népszövetség közgyűlései is többször napirendre tűzték. Bár sem a Népszövetség plenáris ülése, sem az egyes bizottságok ülései nem voltak jogosultak döntéshoza­talra a kisebbségvédelem ügyében - amint említettük, ilyen jogkörrel csakis a Népszövetségi Tanács volt felruházva -, az itt elhangzott javas­latoknak és felszólalásoknak mégis megvolt a maguk erkölcsi súlya. A kisebbségi ügyekkel és a kisebb­ségvédelem problémáival leginkább a Népszövetség Plénumának VI. bi­zottsága, az ún. Politikai Bizottság foglalkozott. Mivel azonban ezek a bizottságok döntéshozatalra nem voltak jogosultak, az általuk tett ja­vaslatokat a plenáris ülések tűzték még napirendre. A Népszövetség Plénuma évente ülésezett, s való­ban, szinte minden ülésén szó volt valamilyen vonatkozásban a kisebb­ségvédelemről is. így például a Népszövetség 1922 szeptemberében megtartott III. köz­gyűlése is foglalkozott a kisebbség- védelem ügyével, az e tárgyban szeptember 21-én elfogadott doku­mentum azonban üres elvi kinyilat­koztatásokon kívül semmi konkrétu­mot nem tartalmazott, sót inkább a helyzetükkel elégedetlen és gya­korta panaszkodó kisebbségeket igyekezett „lojalitásra“ inteni. „A Közgyűlés, teljesen elismerve a ki­sebbségeknek azt az alapvető jogát, hogy a Nemzetek Szövetségének védelmében részesüljenek minden elnyomással szemben: súlyt helyez arra a kötelességre is, hogy a faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó egyének kötelesek lojális polgárok módjára együttműködni azzal a nemzettel, melyhez most tartoznak" - szögezte le a Népszö­vetség Plénuma 1922. szeptember 21 -i ülésén elfogadott határozat har­madik pontja. A Népszövetség Plénuma a ké­sőbbiek folyamán is többször foglal­kozott a kisebbségi kérdéssel általá- bgp, sót olykor egyenesen a Nép- szövetségi Tanács garanciális el­járását is megvitatta. Ez történt például az 1928. évi őszi közgyűlé­sen is, ahol többek között a kisebb­ségvédelem reformjának kérdése is ismételten szóba került. Beelaerts van Blokland holland külügyminisz­ter 1928. szeptember 5-én mondott beszédében kifogásolta a kisebbsé­gi panaszok kivizsgálásával megbí­zott ún. „hármas-bizottságok" mun­káját, mivelhogy azok úgymond többnyire nem képesek elbírálni a beérkezett panaszok jogosultsá­gát és megalapozottságát. Javasol­ta, hogy a „hármas-bizottságok" helyett hozzanak létre egy Kisebb­ségi Állandó Bizottságot (Comission permanente des minorités), amely hivatott lesz részletesen és szak­szerűen kivizsgálni a kisebbségi pa­naszokat. A holland javaslatot Né­metország, Ausztria és Svájc képvi­selője támogatta, határozat azonban nem született belőle, mivel több népszövetségi képviselő ellene fog­lalt állást. Jellemző, hogy a holland külügyminiszter javaslatát éppen Stefan Osusky csehszlovák követ utasította el a legvehemensebben 1928. szeptember 11-én mondott beszédében. A Népszövetség következő, 1929. évi közgyűlésén, a plenáris ülésen újból szóba került a nemzet­közi kisebbségvédelem ügye. Gus­tav Stresenmann német külügymi­niszter például többek között arról beszélt, hogy a Népszövetségnek nem csupán az ún. „panaszesete- ket" kellene vizsgálat tárgyává ten­nie, hanem folyamatosan figyelem­mel kellene kísérnie a kisebbségvé­delmi szerződések hatékonyságát az egyes államokban; szerinte idő­szerű volna a már egyszer javasolt Kisebbségügyi Állandó Bizottság létrehozása. A Népszövetség szó­ban forgó plenáris ülésén Apponyi Albert magyar képviselő azt sürget­te, hogy a panaszt tevő kisebbsé­gekkel is közöljék az érintett kormá­nyok reagálását az általuk benyújtott petíciókra, sót e kisebbségeknek tegyék lehetővé, hogy ők is kifejt­hessék véleményüket kormányaik álláspontjával kapcsolatban. A milli­ós kisebbségeket bekebelezett álla­mok képviselői, természetesen, er­ről már hallani sem akartak A Nép- szövetség Plénumának szóban for­gó 1929. évi szeptemberi közgyűlé­sén a román Mironescu például azt fejtegette, hogy a kisebbségi jogok esetleges további kiterjesztése sem­miképpen sem kívánatos, az szerin­te ugyanis veszélyeztetné Európa békéjét. Az utódállamok kormányairól és képviselőiről nagy általánosságban is elmondható, hogy azok mind a Népszövetségi Tanácsban, mind a Népszövetség bizottságaiban, il­letve Plénumában, mind pedig a nemzetközi diplomáciában minden lehető eszközzel gátolták a kisebb­ségvédelmi rendszer hatékony mű­ködését, fejlesztéséről pedig hallani sem akartak A Népszövetség eltussoló, a ki­sebbségi panaszokkal szemben szinte cinikus nemtörődömséget ta­núsító eljárását az utódállamok kor­mányai sokszor kimondottan bizta­tásnak vették. Látván azt, hogy za­vartalanul folytathatják kisebbségeik politikai, gazdasági és kulturális el­nyomását, éltek is ezzel a lehető­séggel. Az utódállamok kisebb­ségellenes politikája így aztán egyre inkább a tervszerű elnyomás és asz- szimiláció jellegét öltötte magára. A Népszövetséghez benyújtott panaszok sok esetben magára a pa­naszt tevő kisebbségekre is veszé­lyesek voltak. A megvádolt államok és kormányok ugyanis, de legtöbb esetben a többségi társadalom egé­sze is, minden ellenük benyújtott panaszt igazságtalan rágalomnak minősítettek, s a Népszövetségnek adott válaszukban a panaszos ki­sebbséget nevezték békétlen, az ál­lamhatalommal szemben illojálisan viselkedő, a törvényes rendet felfor­gatni igyekvő elemnek. Az elmondottaktól függetlenül azonban a Népszövetség kisebb­ségvédelmi funkciójának - annak minden tökéletlensége és hatásta­lansága ellenére - volt bizonyos po­zitív kihatása is. A kisebbségvédelmi szerződések - Für Lajos erre vo­natkozó szavaival élve - „utat nyi­tottak és jogalapot adtak a sérelmek megfogalmazásához, »kibeszété- séhez«". Annak ellenére, hogy a panaszos kisebbségek gyakorlatilag szinte so­ha nem részesültek jogorvoslásban, a nemzetközi kisebbségvédelmi szerződésekben biztosított jogok puszta tényének tudata, valamint a jogsérelmek legmagasabb nem­zetközi fórumhoz való beterjeszté­sének lehetősége és ezáltal bizo­nyos tekintetben nemzetközi üggyé tétele, hathatósan növelte az idegen államokba bekebelezett nemzettö­redékek öntudatát, sokszor bátor ki­állását az őket elnyomó államhata­lommal szemben. A nemzetközi kisebbségvédelem továbbfejlesztése a harmincas években már lehetetlennek bizo­nyult. A harmincas évek Európájá­ban - főleg 1933 után - egyre in­kább a nemzeti kizárólagosság esz­méje vált uralkodóvá. 1934-ben Németország kilépett a Népszövet­ségből és ezzel a kisebbségvéde­lem elveivel is szakított. Az évtized második felére a többi kisebbségvé­delemre kötelezett ország is meg­próbált - nyíltan vagy burkolt formá­ban - szakítani a kisebbségvédelem terén vállalt kötelezettségeivel, ami­nek következtében ezen országok nemzeti kisebbségei sem a kisebb­ségi jogok méltányos alkalmazását, esetleg bővítését tekintették már po­litikai küzdelmük végcéljának, ha­nem a határok revízióját, illetve etni­kumaik vissza- vagy átcsatolását anyaországaikhoz. Az új háború felé sodródó Európában a Népszövet­ség, ez a tekintélyesnek szánt világ- szervezet teljesen tehetetlenné vált, a kisebbségi kérdés megértő keze­lése pedig már lehetetlennek bizo­nyult. Popély Gyula Az átalakuló Kelet- és Közép-Euró- pa országaiban, de magában a Szov­jetunióban is időszerűvé vált az ál­lamfői jogkör új meghatározása. Vác­lav Havel köztársasági elnök decem­berben azt is indítványozta, hogy a Szövetségi Gyűlés „pontosan kö­rülhatárolt területeken bővítse az el­nöki jogköröket“. Miről is van szó? RESPEKT 41 A kérdésre a független Respekt 41. számában adja meg a választ Petr Janyska. Értesülései szerint a törvény- előkészítő szakembereknek már van némi elképzelésük a jogkörökről.- Az elnöknek lehetősége nyílna arra, hogy bizonyos patthelyzetekben feloszlassa a parlamentet és új vá­lasztásokat Írjon ki. A választásokra kilencven napon belül kerülne sor, s ebben az időszakban a kormányha­talom az államfő kezében lenne. Az elnöknek vétójoga is lenne. Az Alkot­mány szerint eddig is ő írja alá a jóvá­hagyott törvényeket... De mi értelme van az elnöki vétónak? Az elnök vétójoga nem abból a fel­tevésből indul ki, hogy az államfő bölcsebb vagy nemeslelkűbb lenne a parlamentnél, hanem abból a felté­telezésből, hogy a törvényhozás sem csalhatatlan, s aligha valószínű, hogy egyaránt tévedne az elnök és a parla­ment. A frakcióharcok és bizonyos nyomások befolyásolhatják a képvi­Az elmúlt hetekben-hónapokban nemcsak a tájékoztatási szervek, de a törvényhozó testületek is foglalkoz­tak a cseh-szlovák viszony újraren­dezésének kérdésével. Sokaknak úgy tűnik, hogy a két nemzet közti viszony válsághelyzetbe jutott. Ezért érthető, hogy a cseh-szlovák együtt­élés kérdéseiről mind a szlovákiai, mind a cseh sajtóban egyre gyakrab­ban olvashatunk. A Mladá Fronta Dnes december 28-i számában Jozef Miklosko, a szö­vetségi kormány elnökhelyettese fejti ki nézetét egy interjúban a két nemzet közti különbségekről. Válaszaiból idé­zünk:- Eltér egymástól a cseh és a szlo­vák szemlélet nemzeteink történel­méről. A történelem marxista értéke­lése tévedések és álcázott féligazsá­gok hordalékának tekinthető. Általá­ban visszavonulóban van ez a szem­lélet, ám a szlovák történelem néhány időszakával, különösen a 2. világhá­borúval kapcsolatosan még a régi terminológiát használjuk. Létre kelle­ne hozni egy független történészcso­portot, amely tárgyilagosan megálla­pítaná, milyen volt a valós helyzet akkor, milyen bűnei vagy érdemei vol­tak az akkori politikusoknak, mit tett lehetővé az akkori európai helyzet, mi volt a hiba s mi nem. Ugyanis mind­eddig mindent egy kalap alá tesz­nek, s kizárólag klérofasiszta államról beszélnek. Hlinkát is, aki 1938-ban halt meg, gyilkosnak és fasisztának minősítik. A szlovákságot mélyen sér­ti a múltnak ez a szüntelen felhánytor- gatása, amely sokszor ellentétben áll a történelmi tényekkel.- A szlovákok nagyobb része val­lásos. A totalitárius időkben végzett statisztikai felmérések szerint Szlová­kia lakosságának 72 százaléka hívő­nek vallotta magát. Úgy vélem, hogy a keresztény elvekhez, az erkölcsi- séghez való visszatérés mentheti meg a köztársaságot s biztosíthatja az ország stabilitását - állapítja meg egyebek közt Jozef Miklosko, majd további eltérésekről szólva kifejti:- Vegyük például a televízió telje­sen erkölcsösnek nem minősíthető műsorait, amelyek a szabadszerel­met, az erőszakot, az élet iránti fele­lőtlen viszonyt népszerűsítik. Szlová- kia-szerte nagy az aggodalom amiatt, selők felfogását, akik ennek követ­keztében olyan intézkedéseket is tá­mogatnának, amelyeket érettebb megfontolás után elvetnének. De a hatalomra való törekvés is a végre­hajtó hatalom korlátozására ösztö­nözné őket. Végül is a vétójog lehetőséget nyújtana az elnöknek a védekezésre. A vétójog hiányában a törvényhozás gyorsan megszabadulhatna a tekin­télytől, felszámolhatná a végrehajtó szervek hatalmát, s egy kézben össz­pontosítaná a hatalmat. A parla­menti rendszerben az erősebb elnök szavatolja az egyensúlyt, azt, hogy a hatalom ne összpontosulhasson egy intézmény kezében. Ezt kifeje­zően elősegítené, ha az elnököt, úgy mint Franciaországban, közvetlenül választanák. így mandátumát közvet­lenül a társadalomtól, s nem pedig közvetve a parlamenttől kapná. Mivel jelenleg, a Szövetségi Gyűlés Elnök­sége tagjaihoz hasonlóan, az államel­nököt is a képviselők választják, úgy tűnhet, hogy az elnök a parlament elnökségének valamiféle (mégha a legmagasabb) tagja lenne. Ilyen helyzetben nem könnyű ellátni az egyik legsajátosabb elnöki funkciót, az ellenpólus kialakítását a parla­mentben. Különösen akkor, amikor a ma is érvényes alkotmány szerzői állítólag a kollektív vezetés akkori szovjet modelljéből merítettek ösz­tönzést, amelyben, amint ismeretes, az államfői tisztet „a Legfelsőbb Szovjet Elnökségének elnöke“ töltöt­te be. hogy ha a szövetségi televízió (az F-1) egyedül Prágából sugározná adá­sait, akkor hamarabb érnének el ben­nünket is a különféle nyugati vadhaj­tások. Másrészt a Szlovák Televízió sem angyal. A kérdésre, van-e Szlovákiának valamilyen érdeke, amely útjában áll a csehekkel való együttélésnek és viszont? - a szövetségi kormány el­nökhelyettese így válaszolt: ­- Úgy vélem, ha mindkét oldalról megvan a jóakarat, az együttélés mfoidáfironta DNES folytatódhat. En nem látom ezt olyan tragikusnak, ahogy ezt manapság em­legetik. Másrészt azonban képesnek kell lennünk a partner meghallgatásá­ra, ismernünk kell nézeteit, problé­máit és történelmét. A kölcsönös tájé­kozottság mindmáig hiányos, viszont nagyok az előítéletek. Például hasz­nos lenne, ha a cseh és a szlovák nemzeti tévéadás vétele lehető lenne az egész ország területén. Az interjú végén Martin Komárek, a Mladá Fronta Dnes szerkesztője ezt a kérdést tette fel Jozef Mikloskonak: - Képzeljük el a helyzetet, ha az SZNT kinyilvánítaná törvényeinek el­sőbbségét szlovák területen. Hol len­ne az Ön helye? Inkább szlovák lesz, vagy a szövetségi kormány tagja? A válasz: Kofferjaim állandóan ké­szen, s becsomagolva állnak. Tudom, életem még nemegyszer megváltoz­hat, oly gyorsan, mint nemrég, amikor tudományos dolgozóból miniszterel­nök-helyettes lettem. De itt határozot­tan mint a szövetségi kormány tagja lépek fel, jóllehet, ezt otthon néha nehezményezik. A megértésért és a föderációért igyekszem küzdeni. S ha ez mégis bekövetkezne, akkor a mozgalom, amely engem ide kül­dött, ismét döntene, hova menjek. Ez azonban nemcsak engem, hanem mindenkit érintene. De meggyőződé­sem, hogy győz a józan ész, s erre nem kerül sor. Összeállította: Somogyi Mátyás A cseh-szlovák együttéléshez megvan a jóakarat Az államfői jogkörökről

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents